Pájer Alma Virág dinamikus elbeszélő és ötletgazdag bábjátékos; előadásában a fordulatos mese minden mozzanata egyszerűnek, magától értetődőnek mutatkozik.         

Östör király bölcs ember, uralkodóként csakúgy, mint apaként. Hogy valaki hetedhét országból érkezett? Kerüljön beljebb! Ha még a királylány kezét is kérni merészeli? Legyenek boldogok! De előbb azért állják csak ki a próbáját ennek a hirtelen támadt szerelemnek. A próbaidő nem hosszú, és a feltétel sem feszíti szét a legjózanabb elvárások kereteit: éljék tovább mindketten az eddig megszokott életüket, és ha fél év múlva még mindig ugyanígy gondolják, hát királyi és apai áldása rájuk.

Fotók: Fűrjes Viktória

Lázár Ervin mesekönyvein mára generációk nőttek föl. A magam korosztályának talán   meglepő belegondolni: azok a hajdani gyerekek, akiknek a szülei annak idején, a megjelenése tájékán a Szegény Dzsoni és Árnikát felolvasták, ma már a legeslegkisebb csemetéiket, esetleg (hamarosan) az unokáikat hozzák el Pájer Alma Virág bájos és kicsiket-nagyokat egyaránt elszórakoztató bábelőadására. De nemcsak az okozhatja meglepetésünket, hogy az idő múlása milyen könnyen megtréfálja a benne élőket, hanem az is: mennyire nem fognak az évek ezen a közel négy évtizede született meseregényen. Mainak hat a nyelvezete éppúgy, mint az elbeszélési módja: üdítően friss a történetszövése, akár a klasszikus népmesei és a modern motívumok ötvözésére gondolunk, akár pedig a cselekményt meg-megszakító párbeszédes részekre, amelyekben a mesélő felnőtt és a mesét hallgató gyerek közösen formálják-értelmezik az éppen megszülető szöveget.

A Pájer Alma Világ által rendezett és játszott előadás ötletesen teremti újra a Lázár-mese világát. Két ütött-kopott szekrény és egy komód adja a helyszíneket, tartalmuk a mellékszereplőket. A játékos fantázia szerepet oszt a szódásüvegre – történetesen egy kávéfőző és egy békebeli daráló társaságában – éppúgy, mint a befőttekre és savanyúságokra vagy az antik keretes régi fényképekre, amelyek a Százarcú Boszorka sokféle képmását hivatottak megjeleníteni. A szekrény oldalán felfutó szobanövény mesebeli erdővé lényegül, az egyik vitrinben felvillanó hét lámpás pedig a rejtélyes Hétfejű Tündért varázsolja elénk. Különösen kedves humora van annak, ahogyan a fiókok a király tanácsnokait alakítják: ki-be csapódva beszélnek, és összevissza számolnak – pont úgy, ahogy egy efféle deszkatákolmánytól elvárható.

Időtlenség és gyermeki vágyak: a látványvilág valahová a múltba vezet, dédszüleink-ükszüleink korának – a jelek szerint ma is használatra szánt – vidéki(es) szobáját (konyháját?) idézi, ahol kivételesen bármivel lehet játszani, amihez máskor még hozzányúlni sem volna szabad.

A három főszereplőt egyszerű megmunkálású, fából készült úgynevezett asztali bábok keltik életre (a bábok Raffai Péter és Kármán Dániel alkotásai). A kedves kinézetű, nyílt tekintetű, azonnal megszerethető figurák nagyszerűen összhangban vannak a színpadi miliővel (amelynek kialakításában maga Pájer, valamint Szabó Mátyás Péter is részt vett), egyúttal sikeresen szakítanak Réber László sokunk emlékezetébe ivódott nagyszerű illusztrációinak jellegzetes világával. Míg Dzsoni és Árnika megjelenítése – és kacsává változott másuké – régi játékszerek hangulatát idézi, addig Östör király fatörzsforma alakja totemszerű figurát formáz. Ez egyrészt remekül összhangba hozható a király mesebeli személyiségével, másrészt pedig lehetővé teszi, hogy az előadó az együttes jelenetekben is mind a három bábot játékban tudja tartani. Az utóbbi szempont jelen esetben meghatározó lehetett: a produkció eredetileg egyetemi záróvizsga-előadásként  készült, ahol a feladat egy önálló színházi este létrehozatala volt. (A vizsgaelőadást először a veszprémi Kabóca Bábszínház fogadta be, onnan költözött át idén október közepén a Budapest Bábszínházba.) Pájer Alma Virág dinamikus elbeszélő és ötletgazdag bábjátékos; előadásában a fordulatos mese minden mozzanata egyszerűnek, magától értetődőnek mutatkozik.         

A színpadi adaptáció készítője, Nagy Orsolya érthető (és minden bizonnyal kényszerűnek érzett) döntést hozott, amikor a meseregény cselekményéről leválasztotta a mű másik síkját, elhagyva a meseíró és kiskorú beszélgetőtársa kommentárjait. De további rövidítésekre is szükség volt ahhoz, hogy a nyolc fejezet cselekménye háromnegyed óra alatt lejátszódhasson. A húzások, tömörítések elsősorban a mese második felét érintették. Míg az alkotók eleinte szövegben és színpadi megvalósításban is szinte minden mozzanatot részletesen kidolgoztak, sőt akár többször meg is ismételtek, addig a szerelmespár három jótéteményének elbeszélése – szellemes almesék a főmese kötelékében – kissé sietősre sikeredett, és a Százarcú Boszorka mesés átváltozása is elmaradt. A vigaszdíj azonban mesébe illően szívet melengető: Árnika és szegény Dzsoni – a próbát kiállván – immár „tudták, hogy soha többé semmiféle rontás nem fog rajtuk”. Ennél nagyszerűbb érzést márpedig kívánni sem lehet.

(A recenzens az előadást a Magyarországi Bábszínházak 14. Találkozóján látta a kecskeméti Ciróka Bábszínházban.)

Hol? Budapest Bábszínház
Mi? Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika
Kik? Bábszínpadi adaptáció: Nagy Orsolya. Konzulens: Ellinger Edina. Látvány: Raffai Péter, Kármán Dániel, Szabó Mátyás Péter. Zene: Wagner-Puskás Péter. Zene: Teszárek Csaba. Rendező, szereplők: Pájer Alma Virág