Sehol máshol nem fog tudni így megszólalni az előadás, ilyen hitelesen, mint Gyergyóban. Ami itt igazság, az egy vendégjátékon póz lesz. És mégis oly rokonszenves nekem a bátorság, amellyel az alkotók elfordulnak az (erdélyi, budapesti, bukaresti, európai stb.) szakma feltételezett elvárásaitól, és csinálnak egy minden értelemben gyergyói előadást. Ez a Három nővér nem attól „helyspecifikus”, hogy belakja a művház architektúráját, hanem attól, hogy ebből a városból fakad fel. Kár, hogy „Moszkvából” ez sem látszik.

Szokás errefelé kőszínházat abban mérni, hogy játszott-e már Csehovot – van-e hozzá izmos társulata, sok és sokféle tehetséges színésze, határozott kézjegyű rendezője. A Három nővér egy 1986-os előadásának főpróba-jegyzőkönyvében találkoztam először ezzel a mértékkel. Az 1948-ban alapított sepsiszentgyörgyi színház repertoárján akkor jelent meg az első Csehov, amit a helyi kultúrbizottság úgy értelmezett, közel negyven év után a kis vidéki teátrum végre felzárkózott a többi erdélyi társulathoz. Az elsőre akár bájosan naivnak ható elvárás mögött többféle ok sejthető, közülük csak egy, hogy Csehov comme il faut szerzőnek számított a kommunista Romániában. Interjúhelyzetben[1] ütötte meg a fülem ugyanez a gondolat: Csehovot játszani annyi, mint megugrani egy lécet. Az ő darabjain tanulják ma is a színiiskolákban az (egykor kötelező módon és kizárólagosan) realista színjátszást, így aztán feltételezhető, hogy színpadi alkotónak későbbi pályája során már az újratalálkozás ténye a megmérettetés érzésével jár. És azt is mondhatnánk, az önmagát a drámaszöveg autonóm rendezői olvasataként definiáló színház – ami Erdély legtöbb repertoárszínházára, illetve az erdélyi repertoárszínházra a legtöbb esetben érvényes – Csehovban találja meg a maga ideális prima materiáját. Anton Pavlovics „mindent megírt”, darabjainak sokféle játékvariánsa van, így nézőként is gyakran kerülünk abba a helyzetbe, mint például a „Sirályok évében”, 2015-ben, hogy a különböző színreviteleket egymáshoz képest látjuk, szemünkkel egymásra kopírozzuk. Amint most Gyergyószentmiklóson arra várakozva, hogy elkezdődjön a Három nővér, a néhai Prozorov papa letakart mellszobra azonnal felidézte bennem Tompa Gábor tíz évvel ezelőtti kolozsvári rendezésének hasonló elemét, a játékteret uraló hatalmas szobor katonát. Onnan, a messzi Kolozsvárról jött Gyergyóba színházat vezetni Albu István 2016 decemberében.

A Figura Stúdió Színház az ő rendezésében játszik első alkalommal „nagy” Csehovot. A Medve, a Leánykérés és a Lakodalom közel tizenöt éve volt műsoron. Az még egy másik Figura volt: ma nemcsak az igazgató új, az akkori szereposztásból ketten maradtak a társulatnál. Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Temesvár, Szombathely, Helsinki színházi életét erősítik a valamikori többiek. És Kolozsvárt, Marosvásárhelyt… ahogy veszem sorra az erdélyi társulatokat, talán nincs is olyan, ahol ne dolgozna legalább egy Figurán képződött színész. Nem könnyű megmaradni Gyergyóban. Ebben a városban mindenekelőtt hideg van, jó szláv éghajlat. Kilenc fokot mérünk szeptember elején az előadás napján, a negyedik felvonásra plédeket osztogatnak a nézőknek. A vonatállomás, ha nem is húsz versztányira, de jó messze van, senki sem tudja, miért. Ebben a városban – ahol a járdák állapotát kéri számon a kommentelni nem rest adófizető, valahányszor a Figuráról esik szó a helyi online sajtóban – színházat csinálni igazán luxus. Minden értelemben: a járdák állapota valóban katasztrofális, a városfejlesztés szempillantás alatt felinna egy színháznyi pénzt; illetve a színházat értékelni tudó helyi közönség sem lóg a csilláron. Ebben a városban három nyelvet tudni igazán fényűzés. Nemcsak fényűzés, hanem egyszerűen haszontalan dolog, mint a hatodik ujj. Ebben a városban színésznek lenni kétféleképp lehet. Vagy egy életen át elvágyódni, vagy színházzá gyúrni elvágyódást és hideget,[2] hinni, hogy nincs és nem is lehet olyan unalmas és szomorú város, melyben az okos, képzett ember felesleges volna. Mert önök után talán már hat olyan ember lesz, mint önök, aztán tizenkettő, és így tovább, míg végül az ilyenfajta emberek alkotják majd a többséget.

Máthé Annamária, Bartha Boróka, Faragó Zénó. Fotó: Bartalis Előd

Itt maradok vacsorára, mondja erre Mása szerepében Vajda Gyöngyvér, noha pár perce még kifelé bámult a gyergyói művelődési ház előcsarnokának üvegajtaján, indulni akart a nyúlós őszi esőbe. Amire Kuligin felbukdácsol biciklijével a művház lépcsőjén (pazar kis bohócszám ez Moșu Norberttől), nője és Versinyin már meghitten beszélget egy könyvről a zöld nejlonba csomagolt, költözéshez előkészített kanapén. Versinyin, a házhoz jött Moszkva, egyértelmű alfahím itt. Faragó Zénó érkezésekor, mint elbűvölt csitrin, izgatott vihorászás lesz úrrá a nézőtéren – nem részletezem, kár lenne lelőni a poént (mert azért mégiscsak egylövetű puska ez az antré). Magabiztosan méri fel a kínálatot, mennyire megnőttek, mondja, és tekintete Irina (Máthé Annamária) csípőjén, mellén matat. Olga (Bartha Boróka) első zavarában elbújik előle, az oszlop mögé húzódva majd felfalja a szemével. Nem lesz ebből egyhamar költözés.

Befelé haladunk az előcsarnokból, a vélt szerelem álomvilágba húz: Moszkva odabent van. A B. Angi Gabriella nevét viselő stúdióteremben a vágyott főváros méternyi miniatűrje, tarka hagymakupolás házikók a bokáig érő pihehóban. Itt esedezik egy kis teáért Másának a felgerjedt Versinyin, Olgának az asszonyt cserélni kész (!) Kuligin. Több, gazdagabb ez, mint frappáns utalás a brit rendőrség oktatóvideójára a tea és a kölcsönös beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolat megfeleltetéséről. A vágyak rendre tilosba vagy zsákutcába futnak, a „teát” senkinek nem szolgálják fel. Nem marad más, mint filozofálni. Irina és Tuzenbach (Fodor Alain Leonard) épp úgy elbeszél egymás mellett, mint Versinyin és Mása, négyen mondják egyszerre, ki-ki a magáét – a csehovi párbeszéd kvinteszenciája ez a jelenet. Szoljonij (Kolozsi Borsos Gábor) nem filozofál és nem esedezik, ő kis híján megerőszakolja Irinát.

A tűzvészt a nagyterem széksoraiból nézzük: a színpadon ház formájú nejlonsátor olvadozik a forróságtól. Lecsorognak a falak, elolvad a ház, mint az atyai örökség, amelyet Andrej lassan, de biztosan elkártyáz. Ahogy a játékidőben haladunk előre, vándorlásunk a Márton Erika tervezte terekben egyre izgalmasabb. Kell-e mondani, hogy a kegyelemdöfést a negyedik felvonás adja. A művház belső udvarán találjuk magunk – legbelül, mégis egy űrben, a szabadban, de ahonnan nincs kiút. Hiába csomagolták össze a Prozorov testvérek az egész életüket – a falak, a tető, mintha a teljes épület nejlonba húzva, átkötve –, innen elmenni nem tudnak; csak kerengni lehet, enni, inni, aludni, aztán meghalni. Ez a romlott levegő megnyomorítja a gyerekeket, és kialszik bennük az isteni szikra, és ugyanolyan szánalomra méltó, egymáshoz hasonló holttestek lesznek, mint apáik és anyáik, mondja bele Andrej (Bocsárdi Magor) egyenesen a babakocsiban alvó gyereke arcába, bele a mi arcunkba. Jó vastag ceruzával dolgozik ebben a felvonásban a rendezés: mikroportos hangosítás, kivetítő, tetőről alázuhanó hulla, kalitkából felröppenő galamb. Visszamenőleg mást is megértek abból, hogy a szándékosan visszhangosra állított megszólalások, a minden szereplő arcát eltakaró napszemüveg véget vet a karakterábrázolásnak. A Csebutikint meghívottként játszó Nagy Csongor-Zsolt a végjátékban swingelhet könnyű lábbal annak ellenére, hogy az előző felvonásokat roggyantott térddel csoszogta végig, és nem puszta tréfa az, ha a negyvenes színész a hatvanas szerepben huszonkettőnek mondja magát. Elmosódnak az életkorok, mert nem fontosak, a kiszáradás, a felejtés, az elszürkülés egyként leng át idős és fiatal életet. Létélmény ez, nem egyéni sors.

Bizonyára nem Albu István az első, aki hasonlót olvas ki Csehovból. Viszont ráolvassa a városra, és ettől felbecsülhetetlen helyi értéket kap a produkció. Bárcsak tévednék: sehol máshol nem fog tudni így megszólalni az előadás, ilyen hitelesen, mint Gyergyóban. Ami itt igazság, az egy vendégjátékon póz lesz. És mégis oly rokonszenves nekem a bátorság, amellyel az alkotók elfordulnak az (erdélyi, budapesti, bukaresti, európai stb.) szakma feltételezett elvárásaitól, és csinálnak egy minden értelemben gyergyói előadást. Ez a Három nővér nem attól „helyspecifikus”, hogy belakja a művház architektúráját, hanem attól, hogy ebből a városból fakad fel. Kár, hogy „Moszkvából” ez sem látszik.

Mi? A. P. Csehov: Három nővér
Hol? Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós
Kik? Bocsárdi Magor, Boros Mária/Szilágyi Míra, Bartha Boróka, Vajda Gyöngyvér, Máthé Annamária, Moșu Norbert-László, Faragó Zénó, Fodor Alain Leonard, Kolozsi Borsos Gábor, Nagy Csongor-Zsolt, Tamás Boglár / Díszlet- és jelmeztervező: Márton Erika / Zeneszerző: Bocsárdi Magor / Képzőművész: Ferenczi Zoltán / Rendező: Albu István

[1] Boros Kinga, „Színház, város nélkül. Beszélgetés Kolcsár Józseffel, a kézdivásárhelyi Városi Színház igazgatójával”, Játéktér 4, 1. sz. (2015): 26–29.
[2] A Hideg. Négy valótlan történet Gyergyószentmiklósról című előadást 2018 márciusában mutatták be Elise Wilk szövegéből, Leta Popescu rendezésében.