Nem az a szószátyár típus: az alábbi interjúban valójában jelölnünk kellene a beszélgetést megszakító, vagy inkább ritmizáló csendeket is. Olyankor Kristian Smeds, az Európa-szerte ismert finn rendező és drámaíró hosszan maga elé meredt, keresgélte a gondolatot, fejben formálta a szavakat. Tavasszal a Trafóban járt Just filming című, részben Budapesten készült előadása, de emellett beszélgettünk tanításról, tört angolról, meg színház és való(di)ság viszonyáról is. Jászay Tamás interjúja.

– Helsinkiben tanult dramaturgiát a kilencvenes évek elején. Amikor 2006-ban a Krétakör Színház színészeivel saját darabját, a Budapesten egyetlen alkalommal előadott Jégképkockákat rendezte, azt mondta, hogy inkább drámaírónak tekinti magát, mint rendezőnek.

– A legutóbbi munkáimban a szöveg már nem annyira lényeges, mint korábban. Olyan bemutatóm is volt, amiben egyetlen szó sem hangzott el. Amikor még szöveg alapú előadásokat csináltam, a szöveg maga sokszor a próbákon született. Aztán a szavak valahogy elszivárogtak, más lett fontosabb. A Just filming esetében például filmek jelentették ezt az alapot. Idézzük őket, direkt módon vagy átalakítva, felcserélünk karaktereket. Olyan, mintha a két szereplő nem is létezne valójában, csak mozifilmeken keresztül találkoznak önmagukkal és a másikkal.

– Most hogyan határozza meg önmagát?

– Ősztől a Helsinki Művészeti Egyetemen színészeket tanítok. A következő öt évben a tanítás lesz a legfontosabb az életemben. Fogok dolgozni máshol is, de ezen lesz a fő hangsúly, vagyis most tanárnak tekintem magamat. Főleg színészekkel dolgozom, de lesznek rendezők, dramaturgok is, mert Finnországban ők mind egymás közelében tanulnak.

– Mi nem sokat tudunk a finn színházról. Hogyan jellemezné?

– Nyilván más benne élni, mint kívülről ránézni. Elsőként talán az erős színészetet emelném ki. Meg az utóbbi tizenöt-húsz év fejleményét, azt, hogy sok jó drámaíró van a pályán. Ma már az előadó-művészet fogalma is tágabban értendő, mint korábban. A városi színházak komoly hálózatot alkotnak országszerte, sokan járnak színházba, nagyon népszerű szórakozási forma. Újdonság, hogy a fiatalok közül sokan tájékozódnak külföld felé. De ha valaki úgy dönt, hogy elmegy, fel kell készülnie a nagyon erős versenyre. Arra, hogy nagyon jónak kell lenni, ha valaki ebből akar megélni. Ha idegen nyelvterületen dolgozik valaki, főleg a más nyelv miatt nem tud elég gyors, elég okos lenni. Nem működik, ami otthon azonnal megvan. Viszont a tört angol, amit egy nemzetközi produkcióban beszélünk, érdekes helyzeteket szül. Én szeretem ezt a felállást. A soknyelvűség az európai színház nagy utópiája.

Fotó: Szarka Zoltán

– A Just filmingben a finn rendező egy magyar színésznőt és egy észt színészt instruált.

– Ez az előadás a Finn Nemzeti Színház produkciója. A finn közönség nem ismerte se Láng Annamarit, se Juhán Ulfsakot. Egyedül voltak, ráadásul olyan nyelven dolgoztak, amelyik egyiküknek sem anyanyelve. Teljesen más volt az előadás hangulata Tallinnban, illetve Budapesten, mint Helsinkiben, hiszen a magyar és az észt közönségnek voltak kapcsolódási pontjai a „saját” színészéhez. Nemzetközi színház született, miközben az is világossá vált, hogy a színház mindig egy adott országhoz tud csak kötődni, mindig helyi érdekű. Londonban, New Yorkban, Berlinben talán születhetne nemzetközi színház, de a mi fővárosainkban nem.

– Sokat dolgozik külföldön, főleg a balti államokban, de Németországban is. Miért indult ebbe az irányba?

– Eljött egy pillanat, amikor rájöttem, hogy ha tovább akarok lépni, külföldre kell mennem. Kimozdulni a komfortzónából, így szokták mondani, nem igaz? Ha az ember tíz évig dolgozik ott, ahol született, már mindent ismer. A szokásokat, az embereket, a közönséget, mindent. De én új arcokat, új nehézségeket akartam. Kevésbé kiszámítható helyzeteket. A balti országokban felfedeztem néhány izgalmas alkotót, ezért tájékozódtam arrafelé. Ennek egyelőre vége, főleg a tanítás miatt, meg azért is, mert három éve a Finn Nemzeti Színházban dolgozom, ahová hívhatok művészeket külföldről. Ez nagyon jót tesz a finn színháznak is. Nemzetközibbé válik a közeg, amiben élünk.

– És működik az elképzelés?

– Igen, eljöttek, próbáltak, megszülettek az előadások. A közönség persze egy másik kérdés. Csodálkoznak azon, hogy mit látnak, de muszáj kis lépésekkel haladni. Helsinkiben sok a fiatal, aki nem beszél finnül. A munka vagy a tanulmányaik miatt érkeznek ide Európa más részeiről. Őket is meg kell szólítanunk. Behozni őket a Finn Nemzeti Színházba igazi kihívás.

– Akkor ez az ottani Nemzeti egyik missziója?

– Ezt nem mondanám, és voltak is kritikus hangok az ötletemmel szemben. De az igazgató (2010 óta Mika Myllyaho drámaíró és rendező – a szerk.) támogat, és egyetért azzal, hogy ki kell nyitnunk az épületet. Meg persze sok olyan finn is jön ezekre az előadásokra, akik máshol élnek és dolgoznak, vagyis jól értik magát a problémát.

– Úgy képzelem, hogy lassan, megfontoltan dolgozik. Mennyi ideig tart egy próbafolyamat? Motiválják a jó előre kitűzött premierdátumok?

– Az anyagtól függ a tempó. Néha csinálok workshopokat, ahol kipróbálok ötleteket, akár fél vagy egy évvel a bemutató előtt. Ha nemzetközi koprodukció, akkor a partnerektől is sok függ. De működik az is, ha megvan a premier dátuma; jó tudni, hogy meddig lehet dolgozni. Egyébként az a benyomásom, hogy a legtöbben túl gyorsan dolgoznak. Nem jut elég idő arra, hogy a munkára összpontosítsunk. A színészek szenvednek is ettől.

– Amikor egy új projektbe belekezd, a színészek vannak meg először, vagy a téma?

– Általában a téma, aztán a színészek. De lehet, hogy a helyszínt találom meg. Nagyon fontosak a tervezők is, akik a térrel, a fénnyel, a hanggal dolgoznak. A Just filming esetében a színészek voltak meg. A müncheni közös munkánk után (a Der imaginäre sibirische Zirkus des Rodion Raskolnikow című, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése nyomán készült előadást a Münchner Kammerspiele mutatta be 2012-ben – a szerk.) úgy éreztem, hogy még együtt kell dolgoznom Annamarival és Juhánnal. Valójában az ő közös akaratuk indította el ezt az előadást, meghatározó volt a tőlük érkező input.

– Budapesten zajlott a próbák egy része. Milyennek látta a várost?

– Épp akkor épült a kerítés a határokon. Valahogy lehetett érezni a feszültséget a levegőben. Emlékszem, a metróállomásokon felfegyverzett katonákat láttam, de ez nekem inkább félelmetes volt, nem a biztonságérzetemet növelte. Aztán Finnországban folytattuk a munkát. Az otthontalanság érzése átjárta az egész projektet, a magány rányomta a bélyegét az előadásra. Nem tudatosan, de magunkkal vittük ezeket a benyomásokat.

– Hogyan dolgozik a színészekkel?

– Erről őket kellene megkérdeznie. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy olyan rendező vagyok, aki sokat követel. A #metoo után ez elég rosszul hangzik, elgondolkodnak az emberek, hogy ez mit jelent pontosan. A színházban a régi, diktatórikus módszerek ideje lejárt. Sokat követelek, igen, de azt gondolom, hogy maga a művészet követel sokat. Nyitottnak kell lenni próba közben, de úgy, hogy a határokkal mindig tisztában vagyunk. A színésznek mindig pontosan tudnia kell, hogy mit és hogyan csinál, különben semmi értelme ennek az egésznek. Számomra mindig a miért a fő kérdés. Miért vagyunk itt? Miért csinálunk színházat? Csak akkor tudunk a színpadon igazán jelen lenni, ha tudjuk a választ. És ezt a közönség megérzi. Amikor előadást készítünk, arról beszélünk, mi a színház.

– A kilencvenes évek közepe óta készít saját előadásokat. Változott azóta, amit a színházról gondol?

– Mindenkinek vannak álmai, elképzelései a művészet céljáról és értelméről, nekem is. Ha most visszagondolok a húsz évvel ezelőtti időszakra, az nagyon más világ volt. Azóta én három színházat irányítottam: Helsinkiben a Takomo Színházat, Észak-Finnországban a Kajaani Városi Színházat, valamint a Smeds Ensemble-t, ami inkább projektekben gondolkodó produkciós ház volt. Itt az ideje megállnom, hogy helyzetbe hozzam a következő generációkat. Érdekel, mik az álmaik. Ebben a pillanatban az ő új energiáikra vagyok a leginkább kíváncsi. Rendezőként most nem is tervezek semmit, a fiatalokkal sem fogok előadást csinálni. A kérdések feltevésére koncentrálunk inkább.

– Azt olvastam valahol, hogy bérbe vett egy aranybányát. Tényleg?

– Igen. Eltöltöttem ott egy nyarat. Két hetet dolgoztam, hogy egy gramm aranyat találjak. Keményen, nagyon keményen melózik az ember, végül rátalál valamire, amiről azt gondolja, hogy tiszta arany. A színházban valami hasonló történik, csakhogy mindig ott marad a kétely, hogy tényleg értékes-e, amit létrehozott? Viszont ha az ember a két kezével dolgozik meg valamiért, akkor nincs helye a kétkedésnek. Az az egy gramm arany az enyém. Valódi, a sajátom.