Vajon mit sikerül kezdeni a darab meglehetősen egyértelmű figuráival és helyzeteivel? Hogyan lehet a közel százhúsz rövid snittből álló, de cselekményt csak nyomokban tartalmazó jelenetfüzért erős előadássá formálni?

A színpadot fekete lakkhatású felületek határolják, a mennyezetet csillogó installáció borítja: szövetét egymáshoz illesztett, gömb alakú karácsonyfadíszek képezik. A földet sok méternyi karácsonyi izzósor borítja. (Díszlet: Kálmán Eszter.) A színpadkép elemei arra utalnak: az alkotók nem az Ödön von Horváth-i koraőszi sörfesztivál, hanem a téli ünnepségsorozat indulatokat ugyancsak könnyen kiváltó sürgés-forgásába fogják beküldeni a címszereplőket.  Nem lesz könnyű dolguk, gondolhatjuk az előadás elején – amennyiben nem ez az első Kasimir és Karoline-előadás, amelyet látunk –, hiszen az össznépi parádéjelleg megkerülésével könnyen darabjaikra hullhatnak a darab amúgy is lazán egymáshoz támasztott szituációi.

Fotók: Horváth Judit

A Kasimir és Karoline amúgy sohasem adta magát könnyen: Horváth vonzó, ám veszélyeket is rejtő alapanyagot kínál a mindenkori színpadra állítóknak. Jellemző, hogy a szerző bizonyos darabjait az utóbbi évtizedekben viszonylag gyakran játsszák magyar színpadokon, ám az előadások csak ritkán hatnak igazán meggyőzően. A művek – a legtöbbször bemutatottak sorában gondolhatunk az életműben központi fontosságú Mesél a bécsi erdőre és a Hit, remény, szeretetre is – mély emberismerettel átitatott, életes dialógusokból megszerkesztett szövegek. Sok évtized múltán ugyanakkor komoly kihívást jelent a korabeli osztrák-német ihletettségű „népszínjátékokat” kortársi érzékeinkre hangolni – még akkor is, ha egyértelmű, hogy korunkban igencsak aktuálisak a ’30-as évek elejének emberről és társadalomról való sötét sejtelmei.

Mit lehet kezdeni például a Kasimir és Karoline meglehetősen egyértelmű – ezért feloldhatatlanul egysíkúnak mutatkozó – figuráival és helyzeteivel? Hogyan lehet a közel százhúsz rövid snittből álló, de cselekményt csak nyomokban tartalmazó jelenetfüzért erős előadássá formálni? Sikerül-e megragadni a kedélyesnek tűnő, valójában azonban vészterhes atmoszférát? Adja a helyszínt akár a sörös-virslis, vurstlis környezet, akár bármilyen más miliő.

A Centrál Színház Alföldi Róbert rendezte előadásában a karácsonykörnyéki reminiszcenciákat tartalmazó látványvilág egy éjszakai szórakozóhely dekorációjának mutatkozik. A cselekményen egyszerre kívül és belül álló énekesnő közreműködése – Borbás Gabi mint konferanszié – arra vall, hogy egy mulatóban vagyunk. A nyitódó-csukódó fényes fekete ajtók, a csili-vili ruhadarabok és sötét öltönyök is ide illenek. (A jelmezeket szintén Kálmán Eszter tervezte.) Ahogyan az a betétszám is, amelyben Karoline (Bata Éva) egy diszkógömbön ülve rúdtáncféleséget mutat be. Ki is kerülnek a szövegből az Oktoberfest-es utalások (a színlap pedig mintha egy másik előadásról szólna: „Mindenki sikít a hullámvasúton, zeng a sördal, szól a sramli és a valcer – a müncheni Oktoberfesten”) –, az újraértelmezés azonban nem jut el addig, hogy ne kéredzkedne be a darab eredeti helyszíne is. (Dramaturgot nem szerepeltet a színlap; az előadás kisebb változtatásokkal Gáli József  fordítását veszi alapul.) Időnként betolnak egy-egy söröskorsókkal és a hozzávaló hentesáruval megpakolt asztalt – hát igen, hogyan is kerülne a pulcsis-farmeros munkanélküli (Stohl András) vagy a bőrdzsekis tolvaj (Szabó Simon) egy valamennyire is fényes lokálba?

Eldönt(het)etlen tehát, hol vagyunk, ahogyan az előadás többi rétegét is bizonytalanságok rovátkolják. Hiányzik az Alföldi-rendezések legjavától megszokott invenciózusság, gondolati-formai gazdagság. A meghatározhatatlan térben realitásdarabkák egymásutánja villan fel nem különösebben inspiratív módon. Abból, hogy Alföldi a főszerepre Stohlt hívta, arra lehet következtetni: inkább a címszereplő(k) sorsa foglalkoztathatta, semmint az író által némileg túlírt „nyárspolgár-panoptikum” (ahogy Horváth egyik elemzője találóan fogalmazott). Az előadás maga jelzi vissza: ebben a történetben nincsen annyi, hogy egyedül magával vigye a szerteszét húzó jeleneteket. Muszáj hozzáadni valami kötőanyagot, jöjjön az ötlet darabon belülről vagy kívülről. (Az utóbbira volt remek példa Bagossy László játkos, leleményes rendezése pár évvel ezelőtt az Örkényben, amely ráadásul Parti Nagy Lajos újabb fordításán alapult.) Az író annyi segítséget mindenképpen nyújt, amennyit a – könnyen variálható – zenei aláfestések kínálata jelenthet. Alföldi nagy számban illeszti be különböző korok és ízlésvilágok slágerkészletét (felvételről közreműködik a Budapest Bár). A zenei betétek azonban talán éppen e sokféleség miatt, de talán azért is, mert az énekesnő-konferanszié felléptetésével túlzottan is előtérbe kerülnek, ismét csak a felaprózáshoz járulnak hozzá a szorosabbra fűzés helyett.

Mindezek után nem meglepő, hogy a színészek egymástól gyakran eltérő játékstílusokban próbálnak beilleszkedni a lassú tempóban tovahaladó történetbe, beletörődve  illusztrativitásba is, színpad szélén álldogálásba is. Sőt még abba is, hogy az előadás elején jó darabig – több megcsúszás és megbotlás közepette – a földre terített izzósorokon botorkálva kell játszaniuk. Aztán az egyik szereplő végre félrerugdalhatja őket. Magam itt erős megkönnyebbülését éreztem. És az előadásnak is túl voltunk már közel a felén.

Hol? Centrál Színház
Mi? Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline.
Kik? Szereplők: Stohl András, Bata Éva, Papp János, Cserna Antal, Varju Kálmán, Szabó Simon, Pálfi Kata, Borbás Gani, Gats Éva, Szalay Olimpia, Endrédy Gábor.
Fordította: Gáli József. Díszlet- és jelmeztervező: Kálmán Eszter. Szcenikus: Barkovics Zoltán. Súgó: Kántor Nóra. Ügyelő: Csoba Adrienn. Rendezőasszisztens: Hajós Eszter. Rendező: Alföldi Róbert.