Miután két estén át néztem, ahogy táncosok rázkódnak a színpadon, rájöttem, hogy a tánckritikaírás és a szeizmológia rokonszakmák. Nézem a felszínt. A testek felszínét. A test remeg, a feszültség nő, váratlan mozdulatok és hangok robbannak ki belőle. Én pedig a rezgéshullámok terjedéséből próbálok következtetéseket levonni a mélybeli folyamatokra nézve.

Öt ember, egymás mellett ugyan, de egymástól függetlenül a maga kényszeres, ösztönös mozgássorait adja elő. Zihálások, test és padló súrlódása, őrült kacajok, kiáltások, éneklés zaja társul a kaotikus látványhoz. Szabó Csenger képzeletbeli óriás labdát vagy varázsgömböt (?) simogat, és néha hadarva elénekli, hogy „erdő, erdő, marosszéki kerek erdő”. Horváth Máté tétován, riadtan kapkodó tekintettel keres valamit. Thury Zita széles terpeszben tai chi mozdulatokra emlékeztető áramlásokat végez. Nagy Emese hirtelen tempóváltásokkal, egzaltált mimikával, egész testében vibrálva vonja magára figyelmet. Lior Lazarof arca elé emelt karjait rázza hangos „lálázás” közben. A táncosok mint mélyről felbugyogó érzéscsomagok lökődnek ide-oda. A jelenet végére, mint megakadt lemez, ismételnek újra és újra egy pár másodperces táncszekvenciát. Mi vezetett mindehhez? Tíz perccel korábban még azt látta a Bethlen Téri Színház közönsége, hogy a félhomályban, sejtelmesen lassú zene kíséretében egy kéz két ujja lépdel a földön egy másik emberig. Aztán létrejött a kapcsolódás.

Halved. Fotó: Molnár János

Lior Lazarof izraeli táncos koreográfus 2017 óta, először az L1 rezidenseként, ma már L1-tagként hoz létre előadásokat nálunk. Halved című, az Ambíció Tehetségprogram keretében bemutatott, öt táncosra kitalált koreográfiájában saját elmondása szerint az intimitás és a hatalom viszonyáról töpreng. Gyorsan peregnek, változnak előttünk szituációk, hangulatok. Magányos, versengő, közösségben működő, önmagával meghasonló, magukra és egymásra találó emberek történet- és érzelemdarabkái jelennek meg előttünk egy ugyancsak eklektikus mozdulatkészlet által, amiben van minden az állatias szaglászástól, a maníros pipiskedésen és féktelen vonagláson át a formális tánc feszengéséig és a spirituális lebegésig.

A kissé szertelenül csapongó előadás olykor a túl sok és a pont elég határán billeg. Ugyanakkor Lazarof jól ellenpontozza a drámait az iróniával, többek között a zeneválasztásaival is (Velvet Underground, Ezio Bosso, Erik Satie), érdekes vetületeit mutatva meg a választott témának. Amikor az intimitással foglalkozik, szerencsére messzire kerüli az erotikus, romantikus felhangokat. A hatalom sem az ember által a másik ember ellenében használt erő formájában jelenik meg, sokkal inkább az emberben önmagában mocorgó, megbújó és onnan feltörő mozgatórugók embert és csoportdinamikát formáló mivoltában. Valaki dúdolni kezd, a többiek csatlakoznak, a kaotikus egymás mellett létezést felváltja a közös cselekvés, de a kedves dúdoló kórus dühösen kiabáló hordává válik, amint valaki a saját útját kezdi járni. Ha egyikük heves érzelmi kitörése padlóra visz egy másikat, a lökéshullám leteríti a körülöttük álló másik három embert is. Van, hogy egyetlen mosoly, a másik szemébe nézés elég, hogy létrejöjjön egy kapcsolódás, van, hogy a vágyak legegyértelműbb szájbarágása sem elég ehhez.

Fotó: Molnár János

Nagy Emese a számára testhezálló szerepben olyan elszánt vehemenciával keresi az intimitást, hogy időnként egyszemélyes, de amúgy roppant szórakoztató show-vá változtatja a koreográfiát. Vágyait, érzéseit legtöbbször vad grimaszok, infantilis kitörések kíséretében zúdítja a többiekre, akik nem egyszer össze is roskadnak azok súlya alatt. Látunk példát valódi és kölcsönös meghittségre – pl. a többször egymástól elsodródó és egymást megtaláló Nagy Emese és Thury Zita közös jeleneteiben –, vagy hazudott intimitásra, amikor az elegáns társastánc pózába merevedett párok undorral fordítják el arcukat a partnerüktől, miközben Thury rezignáltan énekli Lou Reed 1969-es, de akár friss hipszter slágernek is beillő dalát, az After hours-t: „All the people are dancing, and they having such fun”.

Fotó: Udvarhelyi Gergely

A legintimebb találkozást az előadást záró szóló mutatja be. Horváth Máté a sötét színpad közepén egy kis fénykörben – és később a fények lekapcsolása után is – Erik Satie meghitt, hipnotikus, fülbemászó zongorafutamaira ismétlődő, de folyton variált mozdulatokkal táncolja el azt az elmélyült, gyermekien őszinte kutakodást, melynek eredményeképpen az ember megismeri korlátait, meghallja saját akaratát, és egyszer talán majd találkozhat önmagával.

A Halvedban a testek kontrollálatlan rázkódása a rendezett, kontrollált mozgással szembeállítva jelent meg, meg-megvillantva a felszín alatt munkáló tektonikus mozgásokat. A Cserepes Gyula által 2017-ben alapított Atelier 21220 Egyed Beával közösen előadott Late night show-ja esetében a rezgés az alapállapot. Maradva a földrengéstani terminológiánál, azt mondanám, hogy míg Lior Lazarof előadása a földtani mozgások laborkörülmények közötti megfigyelését tette lehetővé, addig a Late night show alatt úgy érezhetjük magunkat, mintha a természetben, keletkezésük idejében lennénk tanúi egy majd egy órán át hömpölygő rengéshullámnak.

Late night show. Fotók: Dömölky Dániel

Miután a közönség elfoglalta helyét a színpad körül négyzet alakban elrendezett székeken és kijátszotta magát a székekre elhelyezett – amúgy szerintem csak figyelemelterelésre jó – fluoreszkáló pálcikákkal, a tér két szemközti sarkában meztelenül várakozó táncosok rázkódni kezdenek. Először komótosabb tempóban, a remegést szinte magukra erőltetve. Kellemetlen és idegesítő nézni, ahogy rázzák magukat, és rázkódva próbálnak ruhákat magukra venni.

Az idő telik, a tempó egyre fokozódik, vibráló tempóban lüktet a techno és azon kapjuk magunkat, hogy már nem a fizikai terhelést, az izzadó, ziháló, kényszeresen mozgó testeket látjuk, nem azt érezzük, hogy rázzák magukat, hanem azt, hogy rázza őket valami. Sőt ők maguk a rázkódás. Néha nem is tűnnek embernek, csak két elemi részecskének, de ahogy továbbvibrálnak, már állattá transzformálnak, vagy nemtelen lényekké, megint máskor egymásba kapaszkodó férfinek és nőnek, rave-buliban tomboló partiállatoknak vagy magzati pózban reszkető, szeretetre szomjas gyermek-szülő párosnak látjuk őket.

Lebilincselő nézni, ahogy a Cserepes Gyulából és Egyed Beából áradó energia hatására a szilárd, az egymástól elhatárolható képlékennyé válik. Testük lüktet, karjuk váratlanul csapódik váratlan irányokba. Lábaik összerogynak. Artikulált és artikulálatlan hangok törnek elő belőlük. Zihálnak, mereven puffannak, higanyként hömpölyögnek, lávaszerűen olvadnak, rezegnek, remegnek, robbannak. Az egész tényleg annyira önkéntelen, mindent elsöprő, kiszámíthatatlan és elemi, mint egy földrengés. Pedig sejthetően őrületes koncentráció és tudatosság van mögötte.

Pontos megfejtését annak, hogy a transz milyen stációkon keresztül, honnan hová sodorja a táncosokat, nyilván nem kell és nem lehet adni, de sokatmondó, hogy a két távoli sarokból induló alak végül a színpad közepén egymásba kapaszkodva szűnik meg rezegni. Az egyórás zenei és vizuális tombolás véget ér, ami egyszerre megnyugvást hozó és felszabadító, de egyben hiányérzetet is kelt. A csend hangosnak, a mozdulatlanság ürességnek tűnik. Míg el nem ülnek bennünk az utórengések.

Hol? Bethlen Téri Színház
Mi? Lior Lazarof: Halved
Kik? Előadják: Horváth Máté, Lior Lazarof, Nagy Emese, Szabó Csenger, Thury Zita. Koreográfus: Lior Lazarof.

Hol? MU Színház
Mi? ATELIER 21220: Late night show
Kik? Alkotók, előadók: Egyed Beáta és Cserepes Gyula. Fény: Ints Plavnieks. Zene: Januš Aleš Luznar. Jelmez: Kis Judit. Produkció: ATELIER 21220.