Tény, hogy a Today is today négyszerzős, illetve a Hullámok egyszerzős koreográfiája egymástól messze jár és keresgél, de mindkettő mélyén izzik a vágy, hogy így vagy úgy, de felülkerekedjen önmagán.

Kísérletező művészkollektívánál a koncepció megvalósításán elidőzni, azt fontolóra venni – kell, lehet és előremutató is. Míg egy brandet képviselő koreográfus esetében (lásd Feledi János) talán nonszensz, főleg ha a közönség visszajelzése is azt igazolja, hogy jó az irány, a stílus, amit a márka kínál. Hiszen ki lenne jogosult első körben a véleménynyilvánításra, ha nem a néző. Márpedig, ha mindegyre ováció és rajongás fogadja a táncosokat (megérdemelten), az mi mást jelentene, mint hogy minden rendben van, OK. De taps és taps között is különbség van.Az egyik esetben a taps inkább valamiféle hiányérzet és bátorítás kifejezője, jelezve, hogy folytatni kell a kísérletezést. A másikban a (nézői) elvárásokat kielégítő koreográfia dicséretének jele. Nem-tökéletesség és tökéletességhajhászás, kíváncsiság és teljesítmény, darabosság és esztétikum – két elvileg összeférhetetlen előadói és nézői magatartás néz egymással farkasszemet e két koreográfiában. Ugyanis amíg a Feledi Project a kedélyállapot-ingadozás köré font látványos mozgássorokat kísérli meg hibátlanul végrehajtani, a Bakó–Lévai–Rubik–Oberfrank alkotócsoport a mindennapokra és a mindennapi emberre reflektáló táncos–zenés nyelvet kutatja kissé bátortalanul, félszegen. Tény, hogy a Today is today négyszerzős, illetve a Hullámok egyszerzős koreográfiája egymástól messze jár és keresgél, de mindkettő mélyén izzik a vágy, hogy így vagy úgy, de felülkerekedjen önmagán.

Today is Today. Fotók: Jókúti György

A MU Színházban bemutatott Today is today-ban a gyermeki ártatlanságot sugárzó Lévai Viola, a hevesebb vérmérsékletű Oberfrank Réka, a precíz, kiforrott mozgású Bakó Tamás és az enyhén egzaltált, jelenlétében karcosságot hordozó Rubik Ernő Zoltán gondolkodik együtt az emberről, a hétköznapokról, közösségről és szembenállásról. Adarab egyszerre ünnepli és forgatja ki a hétköznapi embert játékosan, lépésről lépésre, kisebb-nagyobb drámaisággal. Mintha mindenki a saját kis puttonyával érkezett volna a próbákra, és bedobták volna a közösbe az ötleteiket, tapasztalataikat, meglátásaikat – ahogy egy jó műhelymunka során lenni szokott –, amiről az eklektikus kellékhasználat is meggyőzni látszik. Plüssfóka pihen a zongora-billentyűzeten, az előadás második felében pedig sorra rakosgatja ki a négy előadó személyes cuccaikat a táncszőnyegre, esernyő, notesz és fogkefe is felbukkan a tárgykupacban, többségüket fel sem ismerni, olyan parányiak.

A színlap szerint két generáció találkozását és mozgatórugóit kutatja az előadás, mely jelen esetben a húszas éveiben járó Lévai–Oberfrank, és a tapasztaltabb alkotói múlttal rendelkező Bakó–Rubik párosát jelenti. De miben ragadható meg a generációs különbség és/vagy kapcsolat közöttük? Elárulnak-e erről bármit is a(z alig látható) tárgyak? Az előadók érintkezése, magatartása? És támasz-e ebben a feltárásban a mozgás egységesítése? Az egyéni formák helyett a közös nyelv előtérbe helyezése? A Ma ma van vagy A ma az ma fordítási lehetőségeket kínáló cím legfőképpen a Rubiktól elhangzó kijelentéssel cseng össze: „varázslatos az ember: jelen tud lenni a jelenben”. Az alkotók azonban a jelenidejűség megragadása helyett inkább apró jelenetekre-szituációkra cincálják az előadást, és idősziporkákat kínálnak, hogy az élet több(féle) jelenének szimbolikus felvetéseit összeférceljék, miközben a szekvenciák intenzitásának ingadozása erőteljesen próbára teszi a néző kitartását, szellemi jelenlétét.

Az előadás kezdetekor a négy előadó egyszerre áll fel a nézőtér első sorából, és lép középre: a megmérettetés, találkozás,  ismerkedés terepére. Meditatív mozgásuk azonban, amin egyhangúság és személytelenség lesz úrrá, messze nem árulkodik annyira négyük szellemi-érzelmi-fizikai viszonyáról, mint az a hangjáték, amit egy későbbi röpke jelenetben érzékeltetnek. Ez az áhangra írt koreográfia magába sűríti mindazt, amiért az alkotók egyáltalán érdemesnek és érdekesnek találhattak belevágni ebbe a műhelymunkába. Az ámint sóhaj, mint a támadás, a tiltakozás, a szembenállás eszköze, vagy mint puszta zenei elem egyaránt felhangzik, és hol a kirekesztés, hol az összetartozás gesztusává válik. Amikor buzdításra vagy egymás elleni uszításra használják, és a hangcsatából kivonuló Rubik beatboxolására a nézőket is megpróbálják gyűlölködésre sarkallni – a tétlenség öröme vagy éppenséggel rémisztő volta kerít hatalmába bennünket. Nem ismerjük ugyanis sem a hergelés, sem a segítségért kiáltás mögöttes szándékait. Nem tudjuk, ki, melyik oldal, milyen álláspontot képvisel, nincsenek információink a történések eszmei hátteréről, nem látjuk át, ha üvölteni kezdünk, mi ellen lépünk fel, ha hallgatunk, minek a kárára vagy érdekében tesszük. Felemelő és egyben sokkoló ez az intermezzo a nemtudás tágas, kényelmes, de zavarba ejtő játékterével.

Ezt a jelenetet Lévai és Oberfrank kislányos, gyermekien ártatlan duettje, Rubik altató-mámorító kísérleti elektronikus zenei szólója, majd atáncosok tárgyaik mellé kuporodása és megpihenése váltja fel. Az innen-onnan csipegetés, a foszlányos, be nem fejezett szerkesztés nem erénye az előadásnak, bár láthatóan megpróbál a jelenről, az emberről, a hétköznapokról több perspektívából beszélni. A fóka fóka, az esernyő esernyő, de hogy ki ez a négy ember és merre ragadja őket a hullám, talán még ők sem tudják igazán.

Hullámok. Fotók: Jókúti György

Ezzel szemben a Feledi Project előadása pontosan tudja, hogy semmi mást nem akar, mint meglovagolni a hullámzást. Nem a ringató, selymesen himbálódzó vagy zavarba ejtő vízfodrokat, hanem a csapongó szenvedélyek és szikrázó virtuozitás hömpölygését. A kezdést jelző black-out után hat test hullámzik végeláthatatlanul a táncszőnyegen, fakó, uniszex, farmerkék/sötétkék öltözékben; egyvalaki, a diszkósra sminkelt, combig érő ingben és magasderekú fehérneműben játszó vékony Horváth Zita kivételével. Sejthetjük: ő lesz a legvirgoncabb mind közül, az ő kedélyei fognak a legmagasabbra hágni, bár az összes táncos kifogásolhatatlan technikai tudással és odaadással viszi véghez az amúgy szigorú koreográfiát.

Gyakran felmerül a kérdés, mi piszkálja a kritikust, ha szép táncot lát, miért vonzzák inkább a táncot kiforgató előadások vagy a nem-esztétizáló koreográfiák az esztétizálóval szemben. És bár ez sokkal terjedelmesebb és súlyosabb felvetés annál, hogy egy kritikában tárgyalni lehessen – leginkább a koncepció hiánya, problematikussága, illetve a tánc üres formai használata a dolog magyarázata. Feledi előadását alapul véve a fő kérdés tehát az: miért és mitől hangtalan a koreográfia, amikor láthatóan zsibongani szeretne? Hiszen Virginia Woolf Hullámok című regénye, melyre az alkotó inspirációként hivatkozik – ahogyan a stream of consciousness, azaz a gondolatfolyam narrációs technikája is, mely Woolf teljes életművét átfogja –, nemhogy nem halk, de felkavaró és harsány.

Ez a Hullámok azonban belefeledkezik a tökéletes színrevitelbe, a szépségbe, a káprázatos emelésekbe, megfeledkezik a jellemekről, a karakterekről, a táncosok saját hangjáról. A hullámzás mint állapot vizsgálata helyett a hullámzás képeit és asszociációit használja, hogy bravúros mozgásshow-t mutasson be érzelmes köntösben. Szólok, duettek és uniszónók futnak párhuzamosan, körüljárva a különféle hangulatokat, érzelmi állapotokat. A szorongás/szenvelgés legerőteljesebb bemutatására a mikrofon szolgál, amelybe hol belehörögnek, hol belesóhajtoznak a táncosok, majd amikor mind a hat előadó a színpad mélyén felhalmozott üres műanyagzacskó-dombocska mögé siet, sejthetjük, hogy most fog csak igazán háborogni, tajtékozni a tenger (s azt is megértjük, miért hordanak pamutzoknit a táncosok: azért, hogy a színpadot hamarosan beterítő nylondíszlet ne tapadjon a lábukhoz). Amennyi lehetőség, kreativitás rejlik a zacskók használatában, azt a társulat mind kihasználja: egy-egy szereplő elfedi vele társa szemét és vakon vezeti, a szólózó Horváth Zita lassú teatralitással sorra felfújja, majd durr, kipukkasztja őket, később mindannyian a fejükre húzzák, jelezve, hogy elnyelte őket a hullám, és az egy „túlélő”, Frigy Ádám kivételével visszahelyezkednek a kezdeti nyugalmi pozícióba.

Bejártunk két utat, megismertünk kétféle megközelítést az emberről, amelyek bármennyire is kalandosak, csapongóak, szépek vagy kihívásban gazdagok voltak, csak pár milliméterrel merészkedtek a felszín alá. Ha lejjebb ásnak, még a végén olyasmire bukkannak, ami még több kérdést szegez nekik (Today is today) vagy kiforgatja őket a szépből (Hullámok). Ez is, az is a hasznukra vált volna.

Hol? MU Színház
Mi? Bakó–Lévai–Rubik–Oberfrank: Today is today
Kik? Alkotók/előadók: Lévai Viola, Bakó Tamás, Oberfrank Réka, Rubik Ernő. Fény: Major Mátyás.

Hol? Bethlen Téri Színház
Mi? Hullámok
Kik? Előadók: Horváth Zita, Hoffmann Luca, Safranka-Peti Zsófia, Csizmadia Tamás, Frigy Ádám, Taba Benjamin. Zene: montázs. Fény: Hepkó Miklós. Látvány, jelmez, koncepció, koreográfus, rendező: Feledi János.