Egressy Zoltán darabjának kocsmai dialógusaiból a lepusztult kelet-európai vidék látlelete kerekedik ki. Az író nem a háttérben meghúzódó helyzeteket, konfliktusokat bontja ki, nem sorsokon vezeti végig a nézőt, hanem a korhangulatot megragadva egyfajta alulnézeti perspektívát kínál. A mű és színpadi megvalósítása – Lukáts Andor rendezői vezetésével – igazi win-win helyzetbe hozták egymást.

Sörösrekeszekből álló erődítményszerű falak veszik körbe a színpadot, középen kisebbfajta kocsma, valahol a magyar vidéken. Munkanélküliek, reményvesztettek, alkoholisták – a háromból legalább két dolog minden betérőt jellemez. A kereslet-kínálat rejtélyesnek épp nem mondható összefüggései a „fröcsit” és a málnaszörppel összepancsolt kannás bort hozzák ki győztesnek, és itt mindig akad partner is a piáláshoz. Legalább az idő is telik, úgy-ahogy.

Egressy Zoltán darabjának kocsmai dialógusaiból a lepusztult kelet-európai vidék látlelete kerekedik ki. Az író nem a háttérben meghúzódó helyzeteket, konfliktusokat bontja ki, nem sorsokon vezeti végig a nézőt, hanem a korhangulatot megragadva egyfajta alulnézeti perspektívát kínál. A mű és színpadi megvalósítása – Lukáts Andor rendezői vezetésével – igazi win-win helyzetbe hozták egymást. A társulat sokrétű emberismerettel rendelkező, nem mellesleg kiváló humorérzékű színészeinek remek lehetőséget kínált az alapanyag, hogy helyzetgyakorlatok során át kísérletezzék ki a végső formát, és alkossák meg a Katona egyik kultelőadásának emlékezetes figuráit.

„A mai napig ünnepnek érzem a Portugál minden egyes előadását, így a kétszázötvenedik felé is” – mondta tíz évvel ezelőtt Varga Zoltán egy interjúban, amelyet készítettem vele.[1] Akkor már pontosan egy évtizede játszották a darabot, amelyet eredetileg a Kamrában mutattak be, de a szűnni nem akaró érdeklődés hatására – legendás volt, mennyi időbe telt, és mekkora elszántságot igényelt bejutni az előadásra – öt év után átvitték a jóval nagyobb nézőterű nagyszínpadra. (A darab népszerűségét a bemutatót követő évben készült film csak tovább növelte.) Bár egy hasonló költöztetés mindig komoly kockázatot jelent egy olyan előadás számára, amely erősen épít a nézők közelségére és az intim méretű játéktér kínálta lehetőségekre, az áttelepülés ezúttal mit sem rontott a produkció elevenségén.

Lengyel Ferenc, Pelsőczy Réka és Jordán Adél. Fotó: Bajomi András

A premier óta eltelt 20 évben az előadás több mint 420-szor ment – évadonként tehát átlagosan hozzávetőleg 21-szer játsszák –, és mindmáig telt házakat vonz. A színház egyik topszériája; a Katonában csak egy darab látható még ennél is hosszabb ideje: az Elnöknők. Nyilván nem véletlen, hogy mindkét esetben olyan előadás bizonyult a közönség kedvencének, amely a társadalom alsóbb rétegeinek körébe kalauzol, és amelyben a színészi játék egyszerre fakaszt ellenállhatatlan derűt és szeretetteli együttérzést.

A rendszerváltás évtizedében ábrázolt miliő a Belvárosból nézve sem csak retróhangulatot generált, hiszen azokra a tapasztalatainkra is épített, amelyekkel akár egy-egy (csak egy kicsit) külsőbb fővárosi kerületben is bármikor szembesülhettünk, nem is beszélve távolabbra vezető kirándulásainkról. Végtelenül szomorú: miközben ma is, retródivatok közepette, kedvtelve szemléljük a piros szkájszékek, kinyúlt mackónadrágok, virágos otthonkák és ütött-kopott kempingbiciklik világát, pontosan tudjuk, hogy a tárgyi és lelki lepusztultság itt ábrázolt foka ma sem számít túlzónak. Lehet ugyan, hogy azóta kissé felújították az ivót, trendibb cuccokat visel a személyzet, és bizonyára légyfogóként sem a barna ragasztószalagot használják már, de a pultot naphosszat támasztó alkeszek csoportozata – a kis magyar kapitalizmus bebetonozódása és a vidék kormányzatokon átívelő vergődése közepette – reményt keltő átrendeződést aligha mutat.

Így aztán az előadás mind a mai napig retró is (illetve akkor most már re-retró), aktuális is – de ami igazán nagyszerű: éppolyan remek színházi élmény, mint bármikor korábban. A titok kulcsa, hogy miként nem fárad ki egy produkció nemhogy pár tucat, de pár száz alkalom után sem, nyilván egyrészt a színészi fegyelem és alázat környékén keresendő. Másrészt az előadást a játéköröm tartja frissen. Az örömszínházi hangulat volt a meghatározó emlékem a bemutatóról is; jólesett azután később az összetevőit boncolgatni egy interjúban az egyik szereplővel. (Miközben meglehetősen értetlenül fogadtam a vezető színházi orgánum egykori kritikusának megállapításait, aki a bemutató színpadán zömmel a szöveg buktatóival küszködő színészeket vélt látni.[2])

Most is kíváncsian és nagy élvezettel néztem a játékot. Újra megcsodáltam rendező és játszók pontos arányérzékét: a bőséggel adagolt gegek nemcsak hogy nem szakítják át a finom ízlést a ripacsériától elválasztó vékony szálat, de nem is fojtják le a játék fájdalmas felhangjait. A Varga Zoltán megformálta tántorgó-ténfergő, belassult véglény, azt hiszem, az idők során emblematikus alakítássá vált, ahogyan a Szirtes Ági játszotta tipegő-topogó, leplezni próbált delíriumba süppedt asszony is. Csuja Imre egyszerű életszemléletű kocsmárosa, Bán János öröknyüzsgönc munkanélkülije, Lengyel Ferenc bűnöző hajlamú exrendőre különböző színpadi tanulmányokat mutat be a jég hátán is megélés kontra lúzerség változatos témakörében. Pelsőczy Réka pultoslányának sorsa két évtized múltával még szívfájdítóbb: igen, ez a nő valóban véglegesen benne ragadt az „ez van” posványában. Szereplőváltozás az idők során csak két-három figura esetében történt (ezek egyébként éppen azok a szerepek, amelyek íróilag megoldatlanabbnak mutatkoznak). A poharat rutinosan emelgető papot Takátsy Péterrel váltásban Mészáros Béla is játssza, a Portugáliát becélzó városi nőcsábász szerepét Dévay Balázstól Keresztes Tamás vette át, míg a jól eleresztett, környezetidegen csinibabát Ónodi Eszter után Jordán Adél alakítja.

Amikor az előadást szeptemberben megnéztem, azt gondoltam, beszámolóm afféle születésnapi gratuláció lehet majd. Az októberi műsor viszont jelzi: a Portugál hamarosan lekerül a repertoárról. Akkor hát legyen ez az írás nekrológ a darabtemetéshez. Még szerencse, hogy a feltámadás művek esetében tapasztalati tény.

Mi? Egressy Zoltán: Portugál
Hol? Katona József Színház
Kik? Pelsőczy Réka, Keresztes Tamás, Csuja Imre, Lengyel Ferenc, Takátsy Péter/Mészáros Béla, Bán János, Szirtes Ági, Varga Zoltán, Jordán Adél, Kása Gyula / Díszlet: Ágh Márton / Jelmez: Salamon Eszter / Zene: Vajdai Vilmos / Rendező: Lukáts Andor

[1] Dömötör Adrienne, Van egy hely, a színpad… Beszélgetések a színészmesterségről (Budapest: Corvina Kiadó, 2009), 289.
[2] Lajos Sándor, „Tíz szerep keres egy szerzőt”, Színház 32, 1. sz. (1999), 7–10.