South Street Arts Centre, 19 óra, Reading, Anglia. Egy kávézóban ülök. Két-, négy- és hatszemélyes asztalok. Mindegyiken egyforma fehér burás lámpa, fejhallgatók. Vezetékek nincsenek. Van viszont egy fekete Alcatel telefon mindenki előtt, sötét passzivitásban. Néhányan körbejárnak, elmagyarázzák, hogy működik a technika; headset- és mikrofonpróba. Aztán egyszerre bekapcsol a mobilok képernyője. Ugyanekkor megszólal egy hang, olyan közelről, mintha az agyamból beszélne – nem találom rögtön a forrást, lehetne felvétel is. Majd feltűnik egy férfi egy távoli asztalnál.

A Daphna Attias és Terry O’Donovan vezetésével 2006-ban megalakult Dante or Die Theatre Company és Chris Goode drámaíró ebben a kísérleti projektben arra keresi a választ, mi történik a digitális jelenlétünkkel, az online profiljainkkal, Facebook-, Twitter-, Instagram- és egyéb közösségimédia-hagyatékunkkal halálunk után. Merthogy Terrynek nemcsak azzal kell megküzdenie ebben a másfél órában, hogy váratlanul elvesztette volt partnerét, Lukát, aki egyébként hét hónappal a tragédia előtt megelégelte a túl sok biztonságot a kapcsolatukban, így vett magának egy új szemüveget, és kisétált Terry életéből. A gyászmunka jóformán el sem kezdődött, amikor Terry e-mailt kap a Fidelis Digital Legacy Solutions nevű cégtől, amelyben tájékoztatják, hogy Luka őt jelölte ki teljes online hagyatéka rendezőjének, továbbá hogy kilencven nap áll a rendelkezésére ahhoz, hogy eldöntse, mit tart meg, és mit töröl a tartalmakból.

Terry (Terry O’Donovan). Mozog a szája, lassan feláll, és elindul felém a tér átellenes sarkába. A szemembe néz. Margaret, szólít meg. Margaret kicsit hasonlít rám, mondja, mindig egyedül ül a legtávolabbi asztalnál. Sétál összevissza a törzshelyén, és úgy mutatja be a közönséget, magában beszélve, mintha minden este együtt innánk vele; nevet ad nekünk, és többet tud rólunk a kelleténél. Később majd vissza-visszatér hozzánk, kikapaszkodik belénk a saját történetéből – amelyet nem ő választott.

Egy SMS-sel kezdődik. Jön egy üzenet 19:24-kor, Nilamtól. Világít a telefonon, mind az ötvenen, mert a készülék a kezünkben Terry telefonja. Az apró részletek beleégnek az emlékezetbe. Aztán szétesik az idő. „Nagyon sajnálom. Minden OK?” Nilam kétszer aludt az ágyában, osztja meg velünk kedélyesen Terry, aztán bepötyögi a választ: „Igen, köszi. Veled mi van?” Közben Frankie is ráír Facebookon, hogy „Most hallottam. Annyira sajnálom. Jól vagy?”; Terry gyorsan visszakérdez: „Nem tudok semmit, mi történt?” Válasz nem jön. Szünet. Majd elkezdenek özönleni a Facebook-posztok, kommentek, szédületes sebességgel peregnek a képernyőn. Aztán egy hívás. Baj van. Egy név. Maria Palmer. Egy anya neve. Luka Palmer anyjáé, azé a férfié, aki háromezerszer aludt Terry ágyában.

Az előadás szubjektív időkerete kilencven nap. Terry hosszú utat jár be a piros DELETE gomb megnyomásáig, merthogy végül Luka minden digitális nyomát ki fogja törölni, és mi haladunk vele az ellenállástól a tagadáson, az életben már elrendezhetetlen, maró haragon át az emlékezésig, a hiányig, a pótolhatatlan veszteség fájdalmáig, aminek az elviselésében nem segít sem a vízeséses relaxációs mobilapplikáció zúgása, sem az, ha elszámol 1-től 300-ig, majd 300-tól vissza 1-ig, hogy aludni tudjon. Terry első reakciója a Fidelis megtisztelő felkérésére az, hogy felhívja Mrs. Palmert, és udvariasan, majd kétségbeesetten, végül magából kikelve magyarázza az asszony hangpostafiókjának (amely be is telik), hogy ő nem akar a fia hagyatékrendezője lenni, hiszen már régen nincsenek is együtt, Luka elhagyta őt, nem kívánja három hónapon át nézegetni a volt partnere összes képét, posztját és videóját. De Luka meghalt. Rendelkezését nem lehet megváltoztatni.

Folyamatosan látjuk és halljuk, ami Terry telefonján történik, tehát vele egy időben kapjuk a hívásokat, üzeneteket, figyeljük a kereséseit, a zeneválasztásait, sőt, hallucinációit és álmait is. A telefon szerves része a produkciónak: a virtuális világ nélkül, amit a képernyő közvetít, az előadás – ha egyáltalán – nagy hézagokkal volna csak követhető. Az alkalmazást a Marmelo, egy londoni kreatív IT cég tervezte hozzá, akik az Old Vic Theatre és a Royal Shakespeare Company interaktív projektjeikhez is csináltak fejlesztéseket.[1] A User Not Foundhoz készített szoftver célja, hogy olyan közösségi médiatechnológiát hozzon létre, amely jól használható a közönség bizonyos fokú részvételén alapuló színházi és egyéb eseményeknél. Az alkalmazás távolról vezérelve egy mobil vagy tablet normális működését szimulálja, de a képernyő valójában nem interaktív. A cég ebben a produkcióban teszteli a szoftvert, mielőtt piacra dobná például betanítási folyamatokban, csapatépítő tréningeken vagy hallássérült nézők, látogatók számára.

A Dante or Die kifejezetten helyspecifikus előadások létrehozására törekszik nem színházi terekben, és fontos szándéka, hogy olyan nézőket is megszólítson, akik egyébként nem járnak színházba. Az I Do (Én csinálom) című 2013-as munkájukban, amely az Almeida Theatre és a readingi South Street Arts Centre támogatásával jött létre, a közönséget egy hotel hat szobáján kalauzolják keresztül, és egy esküvő előtti készülődés utolsó perceit és traumáit mutatják be. A Handle With Care (Törékeny, 2016) egy raktárba visz, olyan bérelhető tárolóhelyiségbe, ahová mindazokat a holmikat tesszük félre dobozokban, amelyektől nem tudunk megválni, papírok, kacatok, zenék, szuvenírek – „az emlékeink és álmaink” közé.[2] A kiválóan utaztatható User Not Found (2018), amely a South Street Arts Centre június 28-i bemutatója óta már megjárta a londoni Roundhouse bárt és az Edinburgh Fringe Fesztivált őszi turnéja előtt, a társulat első olyan kísérlete, amelyben a nézők bevonásában oly mértékben támaszkodnak a technikára, hogy a telefon gyakorlatilag az egyik főszereplője az előadásnak.

A másik főszereplő Terry, az egyetlen színész, akit az előadás mozgat, a harmadik pedig Luka, akinek ugyan csak emléknyomaival, online jelenlétével találkozunk, ezt viszont olyan intenzíven tesszük, amennyire csak lehet egy számunkra ismeretlen ember legszemélyesebb üzeneteit és képeit nézegetve a halála után. Az előadás erre a kettős voyeur-helyzetre épít: Terry kénytelen-kelletlen végigolvassa Luka Facebook-posztjait, mind a 33 000 tweetjét. Úgy ugrálnak az emlékek, jelenetek az időben, ahogy az interneten pörgethetjük az oldalakat és éveket. Nem hagy ki egyetlen képet sem, különösen a szakításuk utáni időszakból. Az egyik fotón Luka lufit tart, és boldogan mosolyog. Mitől ilyen boldog? Utána Terry egy másikon felfedezi, hogy Luka mellkasa csupasz, holott amíg együtt voltak, még szőrös volt. Dührohamot kap. Aztán a lufis kép egyszerre elkezd zsugorodni, akkora már, mint egy porszem, és elszáll a képernyőről. Ennyi egy emlék. Ennyi volt.

Az előadás magába szív. A kezünkben bomlik ki két férfi szerelmének története. Visszamenőleg, mert jövőjük nincs. Az intimitást fokozza, hogy a színész járkál a térben, és odatelepszik egyik-másik asztalhoz. Mellém is leül. Margarethez. Nem tud aludni. Befuccsolt a vízesés és a számolás. „Most chai lattét iszom és muffint eszem. Nem én haltam meg. Ehetek, nem?”, mondja dacosan az éjszaka közepén, aztán nekiáll megkeresni Luka tweetjét az első közös éjszakájukról. Olvassa. Olvassa a szövegeket. Nézi a fotóit. Az arcát. És Luka egyszerre olyan élőnek tűnik. Terry sírni kezd. Iszonyatosan sír. Érzem a remegést az asztal lapján, a testében. Aztán hosszú csend. Majszolja tovább a muffint, és annyira egyedül van, hogy át akarom ölelni.

Amikor Terry eljut oda, hogy megnyomja a piros gombot, és törli Luka sokéves online jelenlétét, életének digitális lenyomatát, hirtelen megkér minket, hogy vegyük le a fejünkről a fejhallgatót, és beszélgessünk, hogy mi mit csinálnánk ebben a helyzetben, vajon mi hogy döntenénk. Nekem túl váratlan volt ez a váltás, ahogy a színházi előadás zsigeri élményéből visszakényszerítettek a work-in-progress kísérleti műfajába, mintha nem bíznának a munkájuk erejében, és külön hangsúlyozni akarnák, hogy a produkció és ez az este egy nagyszabású egyetemi, színházi és IT kutatás egy állomása csupán: túl hamar minősítettek vissza nézőből tesztalannyá. Pedig a User Not Found színház. Ott és akkor semmi más nem érdekelt, csak hogy ne vegyék el azt, amit adtak. A beszélgetés nem indult el. Aztán a színész, aki ekkor már kilépett a szerepéből, azt kérte, hogy fogjuk meg egymás kezét. Gyanakodva fogadtam az ötletet. Nehéz befejezni egy előadást, nyilván kell egy teátrális gesztus. De mégis megtettem. És pontosan ez kellett. Ez a fizikai tapasztalás. Az érintéskor, ahogy megéreztem a másik testből az enyémbe áramló számtalan gigabájtnyi adatot, végigfutott rajtam, hogy az a másik él. Hogy élünk. Hogy mi még itt vagyunk.

A szerző köszönettel tartozik a Tempus Közalapítványnak, hogy a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj lehetővé tette a produkció megtekintését, valamint Lib Taylornak (emeritus professzor, University of Reading) és Lucy Jefferey-nek a segítségükért, és a Dante or Die Theatre Companynak az előadásfotókért.

[1] Lib Taylor, „Death and the Migration of Identity: Social Media Traces as Performance”, konferencia-előadás, elhangzott az International Foundation for Theatre Research éves konferenciáján 2018. július 12-én.
[2] Lib Taylor, „User Not Found. Foreword”, elhangzott a University of Reading Social Media Technologies in Immersive Performance szimpóziumán 2018. június 28-án.

Facebook Comments