Az első reakció a döbbeneté, a veszteségé, a sokszínűség helyére pöffeszkedő egyféleség veszélyétől való félelemé, mely a szabad gondolkodást és önkifejezést megannyi kulturális területen fenyegeti.

A Budapest Kortárstánc Főiskola már-már hagyományos karácsonyi bemutatójáról idén nem lehet semleges pozícióból írni. Nem lehet a bemutatott munkákat csak elemző szemmel nézni. Egyszerűen nem lehet. Ez persze nehéz feladatot ró egy alapvetően analitikusabb szemléletű kritikusra, de a nemrég nyilvánossá vált hírek – miszerint az iskola 2021-től bezárja kapuit – mégsem engedik, hogy már a felvezetésben valamiféle előadáselemzésnek készítsem elő a terepet.

Hiszen az első reakció a döbbeneté, a veszteségé, a sokszínűség helyére pöffeszkedő egyféleség veszélyétől való félelemé, mely a szabad gondolkodást és önkifejezést megannyi kulturális területen fenyegeti. Ez az egyféleségesítő akarat pedig lassan dolgozik, módszeresen; olyan sebet ejt, mint amit a tompa kés vágása okoz, mikor a kusza vadvirágok szárait nyesegeti. De mi lesz a virágokkal, ha a penge megtette a dolgát? Újra nőnek, kiszáradnak? Más, talán távoli helyeket találnak a túlélésre?

Intermezzo. Fotók: Csányi Krisztina

A Budapest Kortárstánc Főiskola (BKTF) estjén ezúttal négy plusz kettő minikoreográfiát láthattunk, a növendékek, tanárok és vendégtanárok munkáiból vegyesen. A nagyszínpadon elsőként Angelus Iván Intermezzoját mutatta be hat fiatal táncos Bakó Tamás koreográfusi együttműködésével Steve Reich Vermont Counterpoint című zeneművére. A lágy, finom vonalvezetésű etűd pontos szerkezetet követ: a táncok hol összesűrűsödnek, hol széthullnak, például az unisonók során egy-egy táncos valahogy mindig belegabalyodik a mozdulatokba, apró elhajlásokat keltve ezzel a tánctextúrán, miközben jól kivehető dinamika íródik a színpadra. A selymesen ismétlődő karmozgásokra, kecses forgásokra és puha ugrásokra épülő darab egy kinetikus áramlást követ, mely lírai, esztétikus élményt nyújt. Akár a patakparton táncoló nimfák, szelíden és puhán telítik be a fekete dobozt a táncosok. Mégis, talán éppen az egyszerű, tiszta szerkezetből fakadóan, a személyiségük itt-ott azért rálóg, ráhajol a koreográfiára.

When you brush…

A személyiségjegyek megcsillannak a nagyszínpad záróelőadásában, az Eléonore Valére Lachky koreografálta When you brush a form clean, it becomes truly what it isben is. Ebben a Lachkyra jellemző harcművészetet idéző elemeket dübörgő intenzitás kíséri, a táncosoknak szinte levegőt sincs idejük venni. Ki-ki saját magához passzoló ruhában, például romantikus-buggyos csipkeblúzban, ezüstösen csillogó ujjatlan bodyban, szolid rózsaszín ingben vagy vörös-dögös dresszben táncol, a mozgásanyagba pedig beletömöríti, ami őt egyedivé teszi, ezért ki így, ki úgy, de mindenképp magára szabva oldja meg a sebesen áramló feladatokat. A koreográfia lassú építkezéssel indít, a kilenc lány sorokba rendeződve a színpadon hasal, majd mintegy a metronóm kattogására egyenként mozdítja az ujját, a kezét, a vállát, a fejét. A mozgások egyre nyílnak: a lányok gurulni, mászni kezdenek, el-elszakadnak a padlótól, míg végül talpra pattannak, és szédítő tempóban, akár egy felhúzott búgócsiga, pörögnek tovább. A körkörös beállítást a húrszerű elrendezés váltja; a táncosok a színpad két szélére sorakoznak, onnan be-beszaladnak a tánctérre, meg-megvillantják magukat, végül vonalba rendeződnek a nézőtérrel szemben, és egy rövid váll-fej mozgásjátékot követően pontot tesznek a koreográfia végére.

Ceramica mantra

Lassabb tempót, ám ugyancsak a soha-meg-nem-állás elvét követi a nagyszínpad harmadik etűdje, a Bakó Tamás és Dömötör Luca készítette Ceramica mantra is. Az előadás a színlap leírása szerint örömtánc, és valóban: a páros hol clownok, hol egy szerelmespár szerepébe bújik, hol egy görög váza ornamentikáját idézi, a játék pedig leginkább formai zsonglőrködés, melyben a mozgás felszabadultsága tükröződik. A kölcsönösség (az egymással, egymásból való játék) alakzatait felvillantó és egybemosó duett mozgáskincse egyfajta belső harmónia mentén, a mellkas irányából vett lendületet követi, a mozdulatok onnan indulnak ki, majd oda is térnek vissza. A tánc pedig, akár egy egyszerű patak, lazán átfolyik a színen.

A nagyszínpad talán legizgalmasabb koreográfiája Vágner Orsolya Müle füle táncok című rövid szólója. Vágner mintegy hét percben bicsaklik ide-oda furcsa, kitekert, de dinamikusan változó pozitúrákban, egyik testhelyzetből a másikba esve-imbolyogva, mintha csak saját maga reciprokát kívánná mesterségesen előállítani, vele párhuzamosan pedig elkerülni, hogy tánca valamiféle olvasható egésszé álljon össze. Az „Ez az!” és „Hajaj!” kommentekkel tűzdelt mozgásanyagát a humor, a hiány és a hiba jegyei határozzák meg. A Müle füle táncok egyfajta „törött szerkezetű” darab,mely nem az elveszett fenséget keresi, hanem a rontásban, a hibában mint az embert egyébként leginkább kifejező inkonzekvenciában merül el. Kiesik, kibukik az ábrázolás folyamatosságából, és helyette egy ábrázoláson kívüli (melletti) konstrukciót vezet elő, mely inkább az illogikus és szemiotikus, semmint a logikus és szimbolikus kulcsszavak mentén értelmeződik.

Müle füle

Az est a nagyszínpadi bemutatók után két izgalmas stúdióelőadással folytatódott, Jerneja Fekonja Big Susanjával, majd Gaja Caruso Barackszezon című táncrítusával Szász Zsófia és Dániel Attila előadásában. Az előbbi voltaképpen egy cserfes formai játék a közönség bevonásával: bekiabált szavaink alakítják a három előadó tekergőző szoborcsoportját, mintha csak a nézők lennének ebben az interaktív játszmában a szobrászok. Soroljunk olyan dolgokat, melyek megtalálhatóak a stúdióban – halljuk az instrukciót, majd záporoznak a különféle megoldások: szék, kábel, farmer stb. A táncosok időnként visszakérdeznek („What?”), és ebből a néző-előadó közötti direkt kapcsolatból építik fel a mozgást, mely így már nem csak a táncszőnyegen, de amolyan metaszinten, az előadó-néző demokratikus viszonyrendszerében is formálódik.

Gaja Caruso Barackszezonjával pedig talán csak egyetlen gond van: az, hogy véget ér. A táncospár barackot idéző ruhákban a gyümölcsevés szaftos folyamatát követve meséli el egy szerelmespár történetét. A mozgásanyag könnyed és „dologias”, megszabadul minden kényszeres jelentésadástól és valóságreferenciától, s mindvégig egy átváltozás ígéretét hordozza magában. Ez az átváltozás pedig a test egymásban való feloldódásának egyszerre állatias és fenséges szimbiózisát idézi meg. A minielőadás egyik kulcsjelenetében ennek megfelelően tátott szájjal, lógó nyelvvel állnak egymással szemben a táncosok – lélekben szinte meztelenül. Mintha csak egymáson átpréselődve igyekeznének a testüket hátrahagyni, és valami mássá – talán éppen a másikká válni.

Kár volna. Kár volna ezt a műhelymunkát és sokszínűséget támogató intézményt, a Budapest Kortárstánc Főiskola egyedülálló képzését veszni hagyni.

Hol? Trafó
Mi? Budapest Kortárstánc Főiskola: Fent és lent
Kik? Volt és jelenlegi diákok, illetve vendégkoreográfusok munkái a BKTF hallgatóinak előadásában.