Harmadszor találkozhatott a közönség Dr. Hőgyes Endre és az ebdühjárvány érdekfeszítő történetével: 1996-ban könyvformában, rá két évre a Bárka Színház nyitóelőadásaként és most a Trafó Klubban.

Kárpáti Péter akkor fogott regénye megírásába, amikor közel száz évvel régebbi újságokban böngészve ráakadt egy hírre, amely veszett farkas által megmart bosnyákokról szólt. Ebben a történetben, a veszettségben a boszniai háború metaforáját vélte felfedezni. A regény középpontjába mégsem ezt az eseményt állította, hanem azt a tudóst, aki Pasteur után Magyarországon is kikísérletezte és meghonosította a veszettség elleni védőoltást, s ezzel megalapozta a betegségmegelőzés hatékony és elterjedt módszerét. A három részre (Propagatio, Praeparatio, Gyógyítás) tagolódó írásmű egy valós esemény továbbgondolása: Hőgyes Endre kórbonc tanár 1904-ben, több évtizedes, mostoha körülmények között végzett kutató-kísérleti munkássága után beköltözhetett újonnan épült tudományos otthonába, a magyar Pasteur Intézetbe, s ez alkalommal egy díszelőadás keretében ismertette közönségével az eredményeit. A hallgatóság azonban nehezen tudta követni a professzor egyre kuszább gondolatmenetét, Hőgyes a kudarc miatt elmenekült a Tátrába, ahonnan visszahozták, és elmegyógyintézetbe zárták.

Fotók: Véner Orsolya

A mű megkülönböztetett figyelmet váltott ki az irodalmárok körében, mert a regény látszólag szerkesztetlen szerkezete, az archaizáló nyelv, a monológ-forma, a dokumentumok, áldokumentumok, orvosi és technikai  leírások és egy életrajzi összegzés kettőssége egyszerre szórakoztató olvasmány, enigmatikus szövegzuhatag és szarkasztikus, kritikai élű múltidézés. Méltatói közül többen felfigyeltek arra, hogy a regényt átszövi a teatralitás, ami elsődlegesen a főszereplőnek a közönség számára prezentált előadásából mint eseményből következik.

Nem meglepő és nem véletlen, hogy a prózából igen hamar színpadi szöveg született. 1997-ben jött létre a Bárka, amely nemcsak társulattal rendelkező repertoárszínházként határozta meg magát, hanem olyan nyitott műhelyként, amelyben a társművészetek képviselői, író- és dramaturg csoportosulások is részei a közös alkotófolyamatnak. Kárpáti Péter is egyike volt az alapítóknak, így adódott, hogy az induló évad első bemutatója az ő valamelyik írása legyen, s ez a Díszelőadásszínpadi változata lett (A szezon másik emblematikus produkciója a szintén alaptagnak számító Tasnádi István Titanic vizirevűje volt.)

A Bárka születését egy 1996-os kult-előadás előzte és alapozta meg, a Csányi János rendezte Szentivánéji álom,amelynek szereplői közül többen követték Csányit új társulatába. Ez az előadás az akkor még kevésbé elterjedt és szinte csak az alternatívok által használt improvizatív módszerrel készült, azaz igen nagy részben közösségi alkotásnak lehetett tekinteni. Az első két, idézett Bárkás produkció is hasonló módon jött létre.

A Díszelőadás rendezője, Simon Balázs a nyíregyházi színház sikeres színészét, Gazsó Györgyöt hívta meg a főszerepre. A premier sikere elsődlegesen az ő attrakciónak beillő, briliáns alakításának volt köszönhető. Partnerei – többek között Spolarics Andrea, Mucsi Zoltán, Tóth József, Szikszai Rémusz – több szerepet játszottak. Az előadás néhány pontján interaktívvá vált a játék, a nézők is szereplők lehettek.

Bár a produkció vázát Hőgyes monológja adta, az egész leginkább lazán összefűzött, az elmondottakat illusztráló vagy (ritkábban) kiegészítő-ellenpontozó clown-jelenetek sorának hatott. A nehéz szöveg ellenére kifejezetten szórakoztató előadás született, a főszereplőnek – és áttételesen a magyar tudománynak, a magyar gondolkodóknak – a hazai körülményekből meg az örökös megkésettségből következő tragikus sorsa azonban a regényhez képest erőtlenebb lett. Miként a próza nyelvi, stiláris és metaforikus megfogalmazása is némileg elszegényedett a színpadi verzióban. Az előadás mégis fontos tett volt, s nemcsak azért, mert egy új magyar darab született, hanem azért is, mert a Bárka társulata számára kijelölt egy lehetséges színházi fogalmazásmódot – ami azonban a későbbiekben nem tudott domináns maradni. Az újszerű bemutatónak felemás kritikai és közönség-fogadtatása volt, bár jó páran felismerték a jelentőségét. Bérczes László például a tizennyolc évig létező Bárka legszebb előadásaként emlékszik rá.

A Színház című folyóiratban megjelent méltatás kritikusa (Bán Zoltán András) cikkét azzal zárta, hogy „Kárpáti könyvdrámája még bizonyára sok más, a Bárka Színházétól gyökeresen eltérő értelmezésre ad alkalmat”. Nem így történt. Csak két évtized után került ismét színpadra a mű, ezúttal az író rendezésében és főszereplésével.

A Trafó kicsiny stúdiójában egy dobogó, mint valami asztal két oldalánál foglal helyet a közönség, a harmadik oldalán két sorban áll tíz szék; akik oda ülnek, azok ezúttal is (hasonlóan, mint az a Bárka-produkcióban történt) szereplők, a veszett bosnyákok lesznek. A most elhangzó szöveg nagyrészt azonos a húsz évvel ezelőttivel, de az író új passzusokat is beemelt a regényből.

A kis tér és a kevés szereplő bensőségessé teszi a játék közegét, intimmé a hangvételt, ironikusan tárgyilagossá a narrációt. Kárpáti a dobogó negyedik oldalánál, az asztalfőn ülve indítja (dísz)előadását, aztán sétálni kezd, megszólítja a bosnyákokat megtestesítőket, leül az egyik sarokban, átül egy másikba – és folyamatosan mesél. Nem színészi alakítást látunk tőle, nem bújik bele Hőgyes Endre figurájába, önmagát képviseli, önmagát adja, „alakítja”. Előadásmódja kissé száraz, értelmező, de nem hiányzik belőle az irónia, sőt az önirónia sem. A prezentáció nem bővelkedik teátrális effektekben, viszont nagyon pontos a szöveg interpretálása, azaz Kárpáti előadása jelentős mértékben visszaadja a regény nyelvi-gondolati komplexitását. Ez bizony a jól ismert és egy ideje lenézett szószínház egy érvényes megjelenési formája.

Ez akkor is így van, ha Hőgyes előadásának bizonyos szereplői ebben a verzióban is megjelennek, és a dobogón mint színpadon életre kelnek. A fellépő színészek, Julia Jakubowska, Téri Gáspár és Hevesi László – akár kísérleti állatot, veszetteket vagy a tudós munkatársait és egyéb szereplőket villantanak fel – sajátos mozgásnyelvet képviselnek, amit a szlovén színésznőtől, Alida Bevktől tanultak.

Nem könnyű nézői feladat a sokértelmű és sok rétegű szöveg követése, de mondjuk a kísérletek és orvosi eszközök precíz leírásának monotóniáját ellenpontozzák az almát, répát és egyéb zöldséget mosó, pucoló, feldaraboló háziasszony (Kárpáti Liza) ténykedései vagy a tárgyilagos előadásmódot színező humoros betétek.

Kárpáti Péter azt nyilatkozta, hogy regénye megírására az az ellentmondás is ösztönözte, hogy a 19.-20. század fordulóján az orvosi felfedezések nyomán kialakult egy olyan közvélekedés, miszerint eljött az egészséges életmódnak, az emberi élet meghosszabbításának az idilli korszaka, ám a 20. század végére ez az álom eloszlott, a legkülönbözőbb veszettségek – háborúk (például a boszniai), környezetszennyezés, az emberiség felelőtlen, önpusztító magatartása – katasztrófával fenyegetnek. Ezt a konfliktust az író-rendező-szereplő ma még sokkal súlyosabbnak és vészterhesebbnek ítéli. Elsősorban ez a felismerés és az erre való intő-figyelmeztető reflektálás késztette arra, hogy ismét foglalkozzon a szövegével. A tudományos prezentáció hallgatóinak esetleg felébredő lelkiismeret-furdalását azonban gyorsan elhessegeti az eseményt záró kellemes pezsgőzés.

Mi? Kárpáti Péter: Díszelőadás
Hol? Trafó
Kik? Titkos Társulat
Szereplők: Kárpáti Péter, Julia Jakubowska, Téri Gáspár, Hevesi László, Kárpáti Liza.
Dramaturg: Zsigó Anna. Látvány: Veronika Keresztesová. Társrendező: Téri Gáspár. Workshopvezető: Alida Bevk. Konzultáns: Frigyes Júlia. Asszisztens: Barok Andrea.  Produkciós vezető: Trifonov Dóra. Rendező: Kárpáti Péter.