A Fishez, sok kísérleti és drámai narrációtól mentes színházhoz hasonlóan, mint megmarkolt víz folyik ki kezeink közül. Jobb, ha megmártózunk benne, és nem dobozoljuk.

Fotók: Orbán Eszter

Az egyik első emlékem, hogy nem emlékszem semmire. Nem tudom, mi történik, és szavaim sincsenek rá. Sipos Krisztina Fishez című rendezése a kolozsvári Váróterem Projektnél hasonló állapotot idéz elő. Mivel most vezetett nem-értésről van szó, aminek során pár fogalom (mélyvíz, halál, halak, hideg, merev, skorpió, Jézus, a halász) hallatja magát, nem esem kétségbe. Nem sírok, átadom magam a játéknak.

A produkció, akárcsak a KEDD, amely Sipos rendezői debütje volt a társulatnál, kibújik a klasszikus dramaturgiai értelmezés alól, inkább partitúra, mintsem szövegkönyv-alapú, és struktúrájában közelebb áll a zenéhez, mint a cselekmény- vagy karaktercentrikus narrációhoz. Aki mondjuk a free jazz vagy a kortárs klasszikus zene elvadult (viccelek, fogalmazzunk így: aktív hallgatói jelenlétet igénylő) tájain nem jártas, első hallgatásra biztos kissé zaklatott lesz, mert ezek a műfajok nem bírják elviselni a redukciót. Ugyanígy a Fishez, sok kísérleti és drámai narrációtól mentes színházhoz hasonlóan mint megmarkolt víz folyik ki kezeink közül. Jobb, ha megmártózunk benne, és nem dobozoljuk.

Angolban amúgy a halak többes száma ugyancsak fish, ezért a fishez szó úgy hat, mint egy falfirka, amit egy ismeretlen banda szórt el a város valamelyik pontján. A kortárs underground szubkultúrákat megidéző cím installáció-színházat takar. Sipos színpadán látvány, hang, színész(i test) és szöveg organikusan működik, nem lenne érdemes elkülöníteni a minket érő hatások forrását. A Fishez a ZUG.zone csempés falait, már omladozófélben lévő mennyezetét, enyhén ipari esztétikájú belsejét változtatja akváriumszerű térré (díszlet és jelmez: Gábor Zsófi), de ez csak az első benyomás. Az is lehet, hogy tényleg mélyvízi körülmények között vagyunk, amitől egyből a tudatalattiba kapcsolunk, vagy legalábbis egy elsődleges tudatosságtól mentes állapotba. Tér-idő koordinátáink haszontalannak bizonyulnak. A termet középen kettészelő, síkos kifutó és a fölé függesztett tükörlapok visszaverik a kékes-zöldes hullámokat idéző fényeket, mintha vízen át néznénk azt, ami történik, miközben mi magunk is vízben vagyunk.

Ebbe a közös merülésbe érkezik háttal két teljesen meztelen színész (Csepei Zsolt és Rácz Endre), akik lassú, piszmogó tempóban kezdenek haladni a jelzésszerű kifutón. Mint valami fordított divatbemutató, csakhogy nincs se ruha, se póz, de hát nézzük őket, egyrészt mert kíváncsiak vagyunk, hogy kik ők és mi történik, másrészt mert elég ritkán látni tájainkon teljes férfimeztelenséget színházban. Ezek nem szexualizált testek, a színészek nem feszítenek, de nem is szégyenkeznek, nem érezni, hogy kényelmetlenül mozognának, pedig az előadás első felének számottevő részében ruhátlan maradnak. Apró, kimért lépteik, enyhe karlendítéseik viszik előre őket, arckifejezésük alapján nem egyértelmű, hogy tisztában vannak körülményeikkel. Csepei és Rácz szemeiben van valami üvegesség, mondhatnám, kicsit dead fish eyes, de hát mozognak, élnek, nem?

„Az utóbbi időben egyre inkább eltökéletlenedtem”, mondja hirtelen egy szabadkozó, kétségbeesett, feldúlt női hang (Pál Emőke). A testéről kezd beszélni, annak romlásnak indulásáról, a ragyákról, foltokról, mintha életében először szembesülne halandóságával, fizikumának efemer jellegével. Egyszerre naiv és aranyos, de aztán rájövök, hogy igaza van, a testünk bizony öregszik, és egyszer csak meghal. Szép ez a kontraszt, Pál Emőke zilált, kapaszkodó hangja és a Csepei–Rácz duó nématáncos találkozása a boncasztalon, főleg azért, mert mindkét férfiszínész nagyon jó fizikai kondícióban van. Mondjuk úgy, hogy ebben a nedves környezetben nem arra gondolok, hogy testük minden levegővétellel romlik, végül pedig atomjaira hull. Hogy karjaik, lábaik férgek martalékává válnak majdan, szemeik helyett giliszták járják át a két üreget, és életük gazdagságából pár csont és egy viszonylag tökéletes fogsor marad. Nem erre gondolok, de Sipos azt szeretné, ha erre gondolnék, mert a Fishez alapvetően a halálról szól, a halál gondolatával való megbarátkozásról vagy az előle való menekülésről, a mások és a saját halálunk tényének elfogadásáról, a tény tudatosításáról szól, mondjuk így.

Az előadáson a halál vagy a tudatosságon túli létezés kérdése inkább búvópatakként halad végig, nem kimondott, de egyértelmű. Mégiscsak hullaházban vagyunk, Pál Emőke, az imént valló női hang tulajdonosa pedig sminkes, akinek elő kell készíteni a hullákat (a két férfit). Nem tűnik sem túl professzionálisnak, sem elég hidegvérűnek ehhez a munkához, de abban nem is lenne semmi színházi: nem löttyintené ki például a vizet, hogy azt kollégája (Sebők Maya) aztán bajsza alatt morogva törölje fel. Az a kolléga, akit amúgy lenyűgöz a belsőség, szinte József Attila-i ódát zeng a belekről, tüdőről, egyéb szervekről. A Fishez apró helyzetekre dekonstruálja a nagy színházi kötelezőket, megadja a karaktert és a konfliktust, de azok már csak molekuláris szintre lebontva jutnak el hozzánk, és az sem világos, hogy ki kivel beszél (a halottak a közönséggel, a kórházi alkalmazott a sminkeslánnyal vagy haldokló nagyapjával), mindegy is. Mert Sipos rendezése egy intuitív nézői tudás aktiválásában bízik, amely megérzésekre és benyomásokra alapozva bontja ki időben a látványt és a mikrotörténéseket. Szabad asszociációs gyakorlat, egy jelentésmezőn lehet kalandozni vagy bukdácsolni, annak függvényében, hogy kinek milyen viszonya van a halállal, és mennyire engedi meg magának a belső áramlást.

A Fishez behozza a Sírhant Művek (Six Feet Under) sorozat sajátos, halál- és hullaközeli világát, amelyben a hullák preparálása, a temetések, a fájdalom és a gyász mindennapos rutinja a Fisher családnak. Mindenki egyedi módon viszonyul ehhez a megkerülhetetlen életeseményhez. Ami bennem szavakat ölt, a saját csomagomból eredő halálképről árulkodik. Márpedig a Fishez kapcsán az merül fel bennem, hogy a nyugati társadalmak halálfélelme főként a test leromlásától és végső pusztulásától való félelem; a halandóság a fizikai élet befejeztével egyenlő; az élettelen test utáni állapot pedig valami megismerhetetlen, nem feltétlenül jó értelemben vett misztikus maszlag marad. A halál azonban csak egy gikszer az életben, és ez akkor fogalmazódik meg bennem, amikor Sebők Maya egy vadító, abszolút nem funkcionális, de nem is evilági vörös ruhában, bodoki-halmen zsolt glitch-zenéjére „eljárja” haláltáncát. A színésznő a földön fekve, a meg-megtörő, elektromos áramütéshez hasonlítható zajzenére rángatózik, görcsöl és vonaglik, ami testével történik, egyszerre hasonlít epilepsziás rohamhoz és orgazmushoz. Aztán minden megy tovább.

Az előadás utolsó jelenete áll legközelebb a valósághoz, ebben Sebők (egyik?) karaktere a kómában fekvő, élet és halál közti beazonosíthatatlan vizeken evező nagyapjával próbál kapcsolatba lépni. A Tata a két férfiszínész egymással testközelben szembe álló egysége. Háttérben Pál Emőke átlátszó műanyag ruhájában megállás nélkül, egy helyben fut, aztán a család felé közelít. „És arra emlékszel…? És arra emlékszel…?”, ragaszkodik a vörös ruhás lány gyermeki makacssággal a tata életéhez, tudatához, énjéhez. Közben telik az idő, nincs megállás, és az intim pillanathoz megérkezik a sminkeslány, púdert szór, és azt mondja: „Végeztem is”. „Köszönöm”, mondja a másik, és sötét.

Kérdések maradnak: mennyit foglalkozunk és mennyit érdemes foglalkozni a halállal? Van-e istenképünk az ájtatosságon és a Jézus-Máriázásokon túl? Hit? Van-e lélek? És a test? Többet gondol-e egy színész testének rongálódására, fiatalsága elvesztésére, mint más? És az élet? A tudat? Nem tudom. Ritka, hogy egy ennyire megfoghatatlan előadás ilyen sok kérdést hagyjon maga után. És ráadásul humorral teszi, vagy legalábbis sztoikusan. Meg hát ott a lebegés, a lubickolás. Én még maradnék.

Megjegyzés: „A (halál;orgazmus) Magyarország él-diszkópunk zenekara. A titok: extrajó szövegek ultrajó zenével.” Ezúton is hódolat nekik.

Mi? Fishez
Hol? Váróterem Projekt, Kolozsvár
Kik? Csepei Zsolt, Rácz Endre, Pál Emőke, Sebők Maya / Díszlet, jelmez: Gábor Zsófi / Zene: bodoki-halmen zsolt / Technika: Sipos Júlia / Rendezőasszisztensek: Rend Orsolya és Vass Zsuzsanna / Rendezte: Sipos Krisztina