Egy drámaíró, akinek már majdnem bemutatták egy darabját, egy nő, aki volt már „aránylag” szerelmes, egy férfi, aki majdnem őszinte és egy vígjáték, ami majdnem vicces – ilyen volt a Csíki Játékszín vendégjátéka, A kaktusz virága a József Attila Színházban.

1969-ben mutatták be A kaktusz virága című filmet, amelyben a közönség és a szakma egyszerre csodálkozott rá a bájos Goldie Hawnra, és rögtön egy Oscar- valamint Golden Globe-díjjal jutalmazta az alakítását. Az addigra már világszerte sikert aratott francia bohózat ihlette mozi – noha olyan kiválóságok játszották a főszerepet, mint Ingrid Bergman és Walther Matthau – ezen kívül a díjkiosztókon legfeljebb jelölésekig jutott. Eleve problematikus a műfaj: könnyed vígjáték, ami azonban sokszor gazdagabb jelentésrétegeket is felvillantó szalondrámára emlékeztet; a hazugságok és félreértések sorozatából összeálló kirakós izgalmas játékot kínál a közönségnek, ám az igazán mély, emberi történet, amellyel a néző érzelmileg is menni tudna, hiányzik belőle. A humora pedig korántsem a Feydeau-i bohózatok szélsőségesen elrajzolt szituációit, karaktereit idézi, hanem inkább hétköznapiságában is bájosan mulattató; nincs harsány nevetés, térdcsapkodás, inkább csak valami szolid derű hatja át a történetet.

Fotók: Sándor Levente

Pierre Barillet és Jean Pierre Grédy drámája már három évvel az amerikai filmváltozat bemutatása előtt színre került a József Attila Színházban Nádas Gábor és Szenes Iván dalaival. Ha azt mondom: „az a jamaicai trombitás…”, akkor bizonyára sokan elkezdik dúdolni magukban az akkori főszereplők, Voith Ági és Bodrogi Gyula kettősével slágerré lett nótát, azonban kevesen mondták volna meg, hogy az A kaktusz virága betétdalaként született.

A József Attila Színházba ezúttal a Csíki Játékszín hozta el a korábban a Játékszíntől a Vidám Színpadon át több vidéki teátrumot megjárt darabot. Már a félig sötétbe borult színpad látványvilága (díszlet és jelmez: Kelemen Kata) is a ’60-as éveket idézi: geometrikus minták, plakátokkal tarkított fal, régi vágású vezetékes telefon, ezek részleteiben persze ma is számos lakásban, pláne orvosi rendelőben felbukkannak, így együtt mégis egy letűnt kor miliőjét idézik. Komoly nehézségekkel járhat egy néhány évtizeddel ezelőtt játszódó darab színrevitele, hiszen elég közel áll a mai világunkhoz, ugyanakkor éppen annyira vagyunk tőle távol, hogy kissé porosnak vagy avíttnak érezzük. Akadnak drámák, amelyek könnyebben „megmozgathatóak”, mások viszont a korba ágyazott belső dramaturgiájuk miatt nem módosíthatóak anélkül, hogy csorbát ne szenvednének.

Kányádi Szilárd rendezése nem keres fogódzókat egy mai, „aktualizáló” értelmezéshez; célja jól érzékelhetően az volt, hogy minél tisztábban idézze meg a magyar színházak ’60-as évekbeli bohózati színjáték-stílusát. Vállalható megközelítés, s egy következetesen végiggondolt színrevitel esetén csak elismeréssel lehetne szólni erről A kaktusz virága előadásról. Éppen ezért érthetetlen néhány apróbb módosítás: például míg a filmben – vélhetően a színdarab eredetije alapján – a boldogtalanságra ítélt szerelmes lány egyéves kapcsolat után akar véget vetni az életének, addig itt egy hónapról beszélnek, ami – bár közelebb áll a mai tempóhoz, mégiscsak – komolytalan. Ugyanígy nem hagynak kétséget afelől sem, hogy a csalfa férfi nem csak a vacsoráig jutott a meghiúsult öngyilkosság estéjén a csinos légikísérővel. Egy-két trágárság is bekerült az előadásba, ami tökéletesen felesleges, hacsak nem ezektől a jókor elhintett káromkodásoktól remélnek harsány nézői reakciókat. (Fájdalom, ez mindig be is jön.)

A dalok modern hangszerelése (Bene Zoltán munkája), pergő, lendületes tempója nagyon eltér az előadás egyébként igen lassan csordogáló cselekményének ritmusától, stílusától. Az olykor nehézkes színpadi átrendezés alatti időt kitöltő számok pedig egyértelműen megakasztják a játékot.

A bohózat valójában rendkívül egyszerű, ám blikkfangos ötletre épül: ezúttal az alkalmi kapcsolatot kereső férfi nem letagadja, hogy nős, hanem az első találkozáskor – hogy óvja függetlenségét – előáll a nem létező feleség és három gyermek sztorijával. Mire a néző bekapcsolódik ebbe, már minden porontynak nemhogy a nevét és életkorát pontosan felmondja a szerelmes nő, de még arra is emlékszik, kinek éppen milyen korcsolyavizsga nehézségeivel kell megbirkóznia. Az egyre terebélyesedő hazugságok persze további kitalált történeteket vonnak maguk után, ám a férfi – a nő egyébként elég ügyetlen, meghiúsult öngyilkossági kísérlete után – ráébred arra, hogy komolyan gondolja a kapcsolatot. Megkérné a lány kezét, csakhogy ő nős. Itt kezdődik a félreértések sora, a válásba készségesen beleegyező feleséget eljátszó, őszintén szerelmes fogorvosi asszisztenssel, a számára kitalált alibi szeretővel és a lányt az öngyilkosságtól megmentő, kicsit esetlen, de jóvágású szomszéd fiúval.

A szemfüles néző persze már az elején sejti: végül a kissé tüskés, ám odaadó asszisztens lesz az, aki elnyeri a férfi szerelmét; már ha ezt egyáltalán nyereségként lehet értékelni. Mert az önző, csalfa, morózus fogorvos – Kozma Attila alakításában – nem lopja be magát a szívünkbe, és csak nagyon ritkán villant fel valamit abból a sármőrből, akiről elhihetjük, hogy könnyedén magába bolondít egy nála jóval fiatalabb, bájos, ám egyszerű fiatal lányt. Sándor Anna Antoniája néha érthetetlen cselekedetekre ragadtatja magát a megsajnált feleséggel szemben, a férfi iránti érzéseit pedig inkább láttatja elragadtatott rajongásnak, mint őszinte szerelemnek.

Valójában főszerep és igazán sokszínű karakter Dálnoky Csilla asszisztense, aki arcjátékával, egyszerű gesztusaival pontosan érzékelteti a különbséget a szigorú és magát folyton kontroll alatt tartó hűséges nő és a felszabadult, szerelemről álmodozó vénlány között. Kosztándi Zsolt fizetésképtelen, kissé dzsigolósra vett figurája nemtörődömségében, vagányságban éppen ellentéte a fogorvos egyébként precíz szabályok mentén élő karakterének. Puskás László pedig igazi „fiú a szomszédból” figurát rajzol: kissé esetlen, ám szerethető és figyelmes.

Az előadás minden bája, humora ellenére is bőven szolgált feszengéssel vagy unalommal teli pillanatokkal a nézőknek.

Hol? A Csíki Játékszín vendégjátéka a József Attila Színházban
Mi? Pierre Barillet és Jean Pierre Grédy: A kaktusz virága
Kik? Fordító: Bognár Róbert. Díszlet- és jelmeztervező: Kelemen Kata. Koreográfus: Horváth Gyula Antal. Zenei vezető, dalok hangszerelése: Bene Zoltán. Rendező: Kányádi Szilárd.
Zenekar: Ráduj Gábor, Hompoth Arthur-Norbert, Gáspár Álmos, János László, Bene Zoltán
Színészek: Kozma Attila, Dálnoky Csilla, Sándor Anna, Kosztándi Zsolt, Puskás László, Bartalis Gabriella, Lőrincz András Ernő, Bokor Andrea, Zsigmond Éva Beáta