„Nem hibáztatlak. Ne hibáztasd magad. Senki sem hibás.” – De akkor mi vezet az erőszakhoz? Mást jelent-e az erőszak a színházban és a színházon kívül? Vannak-e az erőszaknak típusai és fokozatai? Miért tekintik az erőszakot megtermékenyítő erejűnek? Van-e megbocsátható erőszak? Meddig és miért zárnak össze az alkotók? Mást jelent-e az erőszak a különböző színházi kultúrákban? Vannak-e használható gyakorlati példák az erőszak elleni szabályozásra?

(Az idézet Sarah Kane Megtisztulva című drámájából származik, fordította: Schuller Gabriella.)

2019. március 4-én a Katona József Színházban Veiszer Alinda beszélgetett dr. Bánki György pszichiáter-író-publicistával, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanárával, Létay Dóra színművésszel, a József Attila Színház tagjával és Máté Gábor színművész-rendezővel, a Katona József Színház igazgatójával, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanárával.

Veiszer Alinda: Sok szeretettel köszöntünk mindenkit. A mai beszélgetés témája a színházi erőszak. Ebben a beszélgetésben azt is megpróbáljuk definiálni, mit értünk színházi erőszak alatt, mettől meddig terjed ez a skála. Beszélgetőtársaim Máté Gábor, Létay Dóra és Bánki György, velük sok oldalról körbe fogjuk járni a témát. Az élet alánk dolgozik, mert különös aktualitást ad egy mai hír, ami szerint Kero újra rendez a Lovas Színházban, egyféle feloldozást nyerve bűnei alól. Marton László is az utóbbi hetekben rendezett Veszprémben, erről az előadásról egyre több kritikát lehet olvasni, és felvetéseket arról, jól van-e ez így. Ne kerülgessük a témát, mert nagyon is hozzátartozik ahhoz, amiről ma beszélgetünk. Ti mit gondoltok: helyeslitek, hogy eltelik valamennyi idő, és azok, akiket megvádoltak, ráadásul szexuális erőszakkal, újra rendezhetnek következmények nélkül; vagy úgy érzitek, voltak következmények?

Fotók: Fotók: Éder Vera

Máté Gábor: Nehéz kérdés, mert bármit mondok, minden mondatba bele lehet kötni. Ha valaki bűnt követ el, annak bűnhődnie kell – ez világos. Vannak ugyanakkor jogi részek. Én úgy tudom, jogilag nem történt semmi, mert volt feljelentés. Az, hogy valaki elmond egy esetet, amit nem cáfolnak meg, vagy ha az eset már elévült, még nem feljelentés. Ha az ember ezt elmondja, úgy tűnik, mintha az áldozattal nem értene vagy érezne együtt, miközben ez nem így van. Ha valami valakinek a tiltakozása vagy bele nem egyezése ellenére történik, azt az ember elítéli. A helytelenítés ilyen esetben kevés. Ugyanakkor azt sem tudom természetesen, mi az igazi büntetés. Direkt nem a színházi részről akarok beszélni, hiszen volt egy ennél sokkal jelentősebb ügy – és ez megint félreérthető, mert mi az, hogy ennél jelentősebb, mit jelent az, hogy egy embert ennél jelentősebb helyzetbe hoznak, tehát ez a mondat is félreérthető. Volt tehát egy híres ügy, Kiss László úszóedző, szövetségi kapitány ügye, akit igaz, hogy egyesek szerint kevéssé, de megbüntettek, és börtönbüntetést kapott. Mi a börtönbüntetés célja? Az, hogy az illető visszanevelődjön a társadalomba, nem pedig az, hogy amit előtte dolgozott, azt soha többé nem csinálhatja. Tulajdonképpen az egész ország meghurcolt egy embert egy olyan dologért, amiért megbüntették.

Veiszer Alinda: De hamarabb felmentették a kapcsolatai alapján.

Máté Gábor: Lehet, hogy politikai kapcsolatai alapján, de utána ő kifejezetten a változás jeleit mutatta, olyannyira, hogy az ország egyik büszkeségévé vált.

Veiszer Alinda: Sokáig tagadta, aztán elnézést kellett kérnie.

Máté Gábor: Ebben rendszereken átívelő dolgok is benne vannak. Attól kezdve, hogy ő ezt elkövette, kalodában kellett volna tölteni a maradék életét? Valamihez értett – ez tejesen nyilvánvaló, hiszen utána sok dicsőséget szerzett, és olyan úszókat nevelt fel, akik az országnak hírnevet hoztak –, és ezt utána nem csinálhatta volna? Azt is mondhatnám, lám, milyen jók a mi börtöneink, hogy egy ilyen csodálatos ember lett abból, aki egy gaztettet elkövetett. Aki egyszer börtönbe kerül, arról azt mondja ki a társadalom, hogy soha többet nem tehet semmit, olyat, ami pozitív?

Veiszer Alinda: Nehéz dolog, mert a hajlam valójában nem múlik el, de emelem a tétet. Emma Thompson a héten egy nagyon érdekes döntést hozott. Felkérték egy rajzfilm szinkronszerepére, de visszaadta ezt a szerepet arra hivatkozva, hogy a gyártó olyan producert kért fel – tehát vele nem lett volna közvetlen munkakapcsolata –, aki évekkel korábban egy zaklatási ügybe keveredett. Az ügyet kivizsgálták, a producer elnézést kért, Emma Thompson viszont azt mondja – ami egy kicsit más, de valid érvelés –, hogy egy „bocs”-csal nem lehet elintézni dolgokat, mert a hajlam, a szándék, a beállítódás nem múlik el, ezért ő nem dolgozik olyannal, aki szándékosan követett el zaklatást, vagy ilyen ügybe keveredett. Ez a zéró tolerancia egy kicsit ellentmond annak, amit te mondasz.

Máté Gábor: Akiről én beszéltem, az börtönben volt, és semmi köze a filmhez meg a színházhoz. Én csak azt mondom, nézzük meg, mi az, hogy büntetés. Mindent elítélek, ugyanakkor azt is tudom, hogy nemcsak azok az emberek kerülnek reflektorfénybe, akik ebben valamilyen módon benne voltak vagy belekeveredtek, bűnösként is akár, hanem azok is, akik szoros hozzátartozók, tehát bűnhődik az illető felesége, gyerekei, testvérei, az anyja, az apja. Nagyon sok olyan árnyrészlete van ennek a kérdésnek, amire soha nem szoktunk gondolni. Ezzel nem azt állítom, hogy az illető nem érdemel büntetést.

Veiszer Alinda: Ha visszakanyarodunk az eredeti kérdéshez, és Kiss Lászlótól távolabb lépünk, és megnézzük a közelmúltat, illetve azt, hogy mi a megfelelő reakció egy olyan egészen furcsa helyzetben, amit felvázoltál, tehát jogi ítélet ugyan nincs, de cáfolat sincs igazán – ebben az esetben mi a dolga a színházi világnak vagy a társadalomnak? Hadd meséljek el egy személyes példát. Nem szoktam, és nem is beszéltem még erről soha. Volt nekem egy főnököm, akinek mindent köszönhetek. Úgy hívták, hogy Sipos Pál. Mindent neki köszönhetek, amit valaha elértem. Jóval később, mint ahogy mi összeismerkedtünk, kiderült a múltjáról, hogy nagyon sok fiatalt zaklatott, a bűvkörébe vont – megfogalmazás kérdése –, lányokat, fiúkat vegyesen, és mindezt folytatta egészen sokáig. Amikor ez kiderült, nem várt senki jogi eljárásra, feljelentésre. Ő elhagyta az országot, azóta se tudjuk, hol van. Egy olyan emberről beszélünk, akivel napi kapcsolatom volt. Nagyon sokat köszönhettem neki, és ezzel nekem is el kell számolnom, hogy valakinek sokat köszönhetek, akinek van egy B személyisége is. Amikor mindez kiderült, ő nem várt semmi mást, hanem azt mondta, ennek itt vége, innen el kell menni. Nyilván önvédelemből is, de azért is, mert azt a szakmát, amit folytatott, tovább nem folytathatta hitelesen. Intelligencia kérdése is, hogy valaki egy ilyen döntést hoz. Szerintetek ez elvárható döntés-e egy ilyen helyzetben, illetve mi az, ami elvárható? Azokról is beszélek, akik most újra rendeznek, meg azokról is, akik körbeveszik őket, a szakmájukról, a társadalomról, a szűkebb és tágabb környezetükről.

Létay Dóra: Fontos, amit Gábor mondott, hogy ez a téma nem lett rendesen kibeszélve, ezzel az egésszel nincs rendesen szembenézve. A Kiss László-üggyel sem. Az tény, hogy dicsőséges úszóedző lett, aki olimpiai bajnokokat nevelt, de azt gondolom, hogy egy ilyen ember nem lehet pedagógiai pályán, nem foglalkozhat többet gyerekekkel. Lehetett olyanokat is hallani, hogy a nem eléggé elítélhető hajlamát vagy szokását vagy tevékenységét ő soha nem hagyta abba, aminek semmi bizonyítéka sincs, és lehet azt mondani, hogy pletyka, rosszindulatú feltételezés. Nagyon nehéz a bűn és bűnhődés kérdése, de Sipos Pál pedagógus volt, gyermekműsorokat készített. Azt gondolom, vannak összeférhetetlen dolgok, és azt összeférhetetlennek, álszentnek tartom, hogy aki gyermekek érdekében, pedagógiai megfontolásból készít műsorokat vagy készít fel egy pályára, ilyeneket csinál.

Veiszer Alinda: És az a rendező, aki olyan helyzetbe keveredik, hogy sok nő panaszt emel a velük szembeni viselkedése miatt?

Létay Dóra: Szerintem Emma Thompsonnak igaza van.

Veiszer Alinda: Nem kellene dolgozni egy ilyen rendezővel?

Létay Dóra: Nem.

Veiszer Alinda: Ha téged hívott volna Marton László a Tartuffe-re, azt mondtad volna, hogy nem?

Létay Dóra: Azt.

Veiszer Alinda: És mit szólsz ahhoz, hogy a többiek nem mondták?

Létay Dóra: Ezt ők tudják, tőlük kell megkérdezni. Nem ítélem el őket, de én nem tudtam volna vele dolgozni.

Veiszer Alinda: Gábor, akarsz valamit hozzáfűzni?

Máté Gábor: Ha valaki ebben az esetben is folytatta a tevékenységét, a rendszer hibája, hogy engedték. Ha ez tudott volt, a rendszer hibája is, hogy nem dobta ki azonnal. Magyarországon, ha valaki ilyet csinál, az eljut mindenhová, legalábbis a mi szakmánkban, de az úszók is egy hasonlóan szűk kör, ők is mindent tudnak egymásról, ugyanúgy, mint a színészek.

Veiszer Alinda: A pesti színházak köre szűk rendszer. Nem tudtátok ezt húsz évig Marton Lászlóról?

Máté Gábor: Én nem tudtam, illetve egy esetről, a Sárosdi Lilla-féle esetről hallottam, kicsit más megvilágításban, egészen konkrétan egy évvel a kipattanás előtt.

Bánki György: Nagyon a nevekre mentünk rá, ami elhomályosít, mert olyan, mintha egy erdőben egyetlen fát nézegetnénk. Ezek hasonló történetek, de nagyon különböznek is, nem lehet analógiába hozni őket. Az érzéseink hasonlíthatnak, hogy kettősség van bennünk, mert valamiért tiszteljük a személyt, a tett viszont felháborít, de minden történetet külön kell megvizsgálnunk. Amiket kiemeltetek, azok durvák, miközben rengeteg olyan dolog történik a hétköznapokban, ami nem éri el a nyilvánosság szintjét. Nem csupán színházról beszélünk, hanem vatikáni eltussolásról, gyerekmolesztálásról, vagy arról, amikor a multinál a főnök azt mondja, mindenki álljon föl, mert következik a power hour, és akkor állva kell kezelni az ügyfelek kérdéseit. Gábor és Dóra is tett arra célzást, hogy ha elveszünk az egyén szintjén, beragadunk egy feszültségbe, miközben ezek a dolgok kulturális termékek. Van egy országunk, egy kulturális tradíciónk, és ezen belül van hagyománya az elnyomást érintő megengedő viszonyulásnak. A vezetők sem véletlenül azok, akik, és nem véletlenül vagyunk elnyomva, mert van bennünk rabszolgaságra való vágy is. Mindezeken belül még egy szubkultúráról beszélünk, a színházról. Nem vagyok benne, csak azt tudom róla mondani, amit a nagypapám mondott nyolcvanévesen, hogy nyolcvan éve járok angolvécére, de még nem tudok angolul. Tehát jártam már színházban, a gyerekem másodéves Gábor osztályában a színművészetin – ez diplomáciailag is érdekes helyzet –, azonban egy szubkultúrában, ahol a működés szoros együttműködést igényel, és ha az egyik ember csinál valamit, az azonnal átmegy és hat a másikra, mindez csak akkor kivitelezhető, ha a rendszer autoriter. Lehet demokratikus attitűdökkel működni, de a színház alapvetően autoriter módon működik. Ez egyszerre két dolgot jelent: ebben szocializálódik az ember, így lehet működtetni, a reflektálatlanság miatt pedig könnyen maradnak rossz tradíciók és „úgy hagyott” dolgok. Lehet mondani, hogy ő lebukott, másik húsz-harminc pedig nem bukott le.

Veiszer Alinda: Azt mondod, kevés a történetek közt hasonlóság. Szerintem viszont iszonyú sok van. Pontosan tudod, hogy mit ítélsz el, de mikor ítélsz el valakit, mit kezdesz vele, ha nem tudod a konkrét esetekre pontosan alkalmazni az elveidet? Innentől kezdve nem reagál a közeg, a társadalom az esetekre. Látjuk a példákat, és a mai napig nem tudjuk, mi a jó reakció. Hogyan működik az önfelmentés azoknál, akik belekerülnek egy ilyen spirálba? Hogy működik a körülöttük levő közeg pszichológiailag, társadalmilag? Mikor mer markánsan elítélni vagy markánsan megbocsátani? Hogyan működik a közösségi megbocsátás? Hogy lehet az, hogy történetek elfelejtődnek, kibeszéletlenek maradnak, inkább a szőnyeg alá söprődnek? Más országokat is érintenek ezek a problémák, de ott elkezdenek dolgozni rajtuk: Angliában vagy Németországban kidolgoznak egy tízpontos javaslatot arra, hogy mit csináljon az, aki úgy érzi, valaki agresszív vele szemben vagy visszaél a hatalmával. Nyolc olyan ország van az Amnesty International vizsgálatai szerint, ahol az erőszakot megfelelően definiálják, ahol az erőszak a kétoldali beleegyezéssel van kapcsolatban. Jellemzően ezekben az országokban dolgoznak ki pontrendszereket, fektetnek le alapelveket, és akarnak tisztán látni. Nálunk ez miért marad el?

Máté Gábor: El tudsz képzelni egy edzést, ahol pontrendszer alapján mennek végig, mi számít erőszaknak? Ha azt valaki kitöltené, megszűnne az úszóedzés. A színházi munka is ilyen. Nézzen mindenki magába színészként. Ha a rendező megkéri, jöjjön be még egyszer, az még nem erőszak, de amikor már harmadszor küldi vissza a próbán, az egy pontot biztosan érne. Hányszor hajt végig az ember úgy instrukciót, hogy elküldi az anyjába a rendezőt, és dühében, fogcsikorgatva csinálja meg! Az erőszak minden formáját elutasítom, de nem az a lényeg, pontozunk-e, hanem az, hogy történt-e lényeges változás például a családon belüli erőszak esetében. Az, hogy mi most itt ülünk, csak a bulvár csócsálása. Talán Gyuri az egyetlen, aki itt ülhet, mert mi csak annak kapcsán lehetünk itt, ami a színházat érinti. A színház nagyon kényes dolog: ha itt elkezdenénk bevezetni a pontrendszert, lényegében semmit nem lehetne csinálni.

Bánki György: Összecsúszik az, hogy a működésben, egy csoportban vagy egy próbafolyamatban keletkeznek konfliktusok, összefeszülnek az emberek. Ez csoportjelenség, ami mindig létezik, legfeljebb nem mondódik ki. Amiről mi beszélünk, a bántalmazás, más kérdés. A kettő között jelentős a differencia. A színművészetin úgy telik az első év a hallgatóknak, mint egy nárcisztikus partnerrel, aki követeli, hogy a másiknak legyen semmiféle kapcsolata. Nem bántalmazás ez a szó szoros értelmében, de valahol mégiscsak egy nárcisztikus partnerről van szó. Csúszkálnak a dolgok egy ilyen totális intézményben, mint az egyetem vagy a színház. A bántalmazást meg kell tanulni fölismerni. Mire az ember nagyon rossz helyzetbe kerül, több fokozaton van túl. Ez egy fokozatos, folyamatos belecsúszás, amit nem tanítanak. Ma szinte az a norma, hogy bántalmazók vagyunk, és úgy kell csinálni, mintha ez lenne a normális.

Létay Dóra: Szerintem van, amiben történt előrelépés a társadalomban: 2007 óta törvénytelen gyereket verni. Negyven éve természetes volt a körmös. Ha valaki körmöst adna a gyerekemnek, ma nem élné túl. Nekem nagyon tetszik, hogy van egy konkrét határ. Nincs makarenkói pofon, nem emelsz kezet a gyerekre, mert kicsi, védtelen, kiszolgáltatott.

Veiszer Alinda: Pontosan ezeket a markáns dolgokat hiányolom. Ha az egészen szélsőséges helyzetekkel nem tudunk mit kezdeni, hogyan tudnánk azt meghatározni, hol kezdődik a bántalmazás vagy az agresszió?

Bánki György: Mondok példát egy egészen más területről. Van egy fiatal orvos, aki elkezd dolgozni, de hamar nyilvánvaló lesz, hogy nem tud megélni a fizetéséből, ezért elkezd pénzt elfogadni a betegektől. Jön Kovács néni és egy VIP beteg, de csak egy ágy van. Hogy fog dönteni? Néhány hét után úgy dönt, hogy a VIP beteg hamarabb jut ágyhoz. Nem nagy dolog, de elkezdődik valami, amiről nem tudjuk, tíz év múlva majd hol tart. Van, akinek eleve olyan a személyisége, hogy addig nem nyugszik, amíg gonosz, szadista, kontrolláló szerepbe nem kerül, nem rendez, nem vezet valamit, színházat vagy országot. És van, amikor az önigazolásunk megcsúsztat, hogy Kovács néni vagy VIP Dezső kapja az ágyat. Ugyanaz az ágy, ugyanannyi bajuk van, de VIP Dezső egy picit többet fog adni – miért ne dönthetnénk így?

Veiszer Alinda: Az Oscar-gála kapcsán megkérdeztek embereket, és nem feltétlenül színésznőket, hanem például producereket, hogy van-e a Weinstein-botránynak eredménye. Azt válaszolták, van, az, hogy több nő kerül vezető pozícióba – persze, izgalmas kérdés, hogy ha több nő kerül hatalomra, vajon több nő él-e vissza vele, mert egyelőre csak férfiakról szólnak ezek a hírek, de hát most több férfi van ilyen helyzetben –, kezdenek kiegyenlítődni a fizetések, tehát a botrány óta valami rendeződni kezdett. Arra válaszoljatok röviden, itthon történt-e változás az elmúlt másfél évben.

Létay Dóra: Szerintem nem.

Bánki György: Szerintem biztos történt, de ez olyan – ha már az úszásnál tartunk –, mintha mézben kellene úszni. Egy ekkora csoportnál, mint az ország, az egész világ vagy a civilizációnak az a része, amelyről többet értesülünk, iszonyú lassan megy, a rendszerek visszarúgnak, visszaállítanak, de ma másképp áramlik az információ. Valaki régen sunyi módon egy autóban levezényelt valami nagyon disznó dolgot – és most direkt célzok valamire –, de nem tudta, hogy lesz internet. Tehát ma a nyilvánosságnak lehet visszatartó ereje, annak, hogy akár harminc-negyven év múlva is kiderülhetnek dolgok, ami akár az unokákra is hatással lehet. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy mégsincs, mert látjuk, hogyan rendeződnek vissza rendszerek. Nem lehet mindig csak egyetlen rendszert nézni, mert a színház vagy az úszás csak alrendszerek. Van egy nagyon komoly kulturális életünk, sok rossz, átvizsgálatlan tradícióval átszőve, egy olyan rendszerben – nevezzük illiberálisnak –, ahol az emberi jog hátrasorolódik, a személlyel furcsa dolgok történhetnek, és az erőszak előtérbe fog kerülni akkor is, ha az egyes emberek elbuknak benne.

Veiszer Alinda: Az az állításod, Gyuri, hogy a tágabb közeg működése meggátolja a szűkebb közegek öntisztító vagy visszatartó mechanizmusát is?

Bánki Gyuri: Tömören igen.

Veiszer Alinda: Gábor, csak fogod a mikrofont?

Máté Gábor: Gondoltam, megkérdezem Dórit, hogy miért mondta olyan határozottan, hogy nincs változás.

Veiszer Alinda: Miért, szerinted van?

Máté Gábor: Úgy vélem, úgy remélem, úgy érzékelem, talán van. Az a dolog logikája, hogy ha nem is nagyon történik semmi, de visszatartó ereje talán van. A fizetések különbsége viszont nálunk, a színházi világban nem kérdés. Aki jelentős nagy színésznő, az Magyarországon is, tudtommal, mindig ugyanannyit, ha nem több pénzt keresett, mint a férfiak. A filmesek világában meg annyit kap, amennyit ő maga vagy az ügynöke kiharcol. Nem attól függ, valaki férfi vagy nő. Magyarországon ez nem téma.

Veiszer Alinda: Te tudod, hogy Magyarországon mennyit keresnek a nők egy főszerepért, és mennyit a férfiak?

Máté Gábor: Én filmes ügyekben nyeretlen vagyok, így azt nem tudom, de színházban konkrétan tudom, hogy nálunk ez nem szempont. És nemcsak azért, mert én vagyok az igazgató, hanem mert sosem volt az. Belső megítélés, kitüntetések számítanak, vagy az, hogy kire hogyan reagál a közönség. Jelentős színésznőkre a nézők elég jól szoktak reagálni, az embernek nincs érdeke abban, hogy valakinek csak azért, mert nő, kevesebbet fizessen. Én mindig úgy vettem észre, és ezt halál komolyan mondom, hogy a színházban a színésznőkkel külön figyelemmel bánnak, és lehet, hogy vannak gyanúsan erőszakos cselekmények, de a nők rendkívüli előnyöket élveznek.

Veiszer Alinda: Dóra, te is így látod?

Létay Dóra: Előnyöket élvezünk azért, mert nők vagyunk? Mire gondolsz? Kinyitod az ajtót előttem?

Máté Gábor: Arra gondolok, hogy milyen gonddal történik a szereposztás. Hogy mindig gond és ne pedig probléma legyen, hogy egy színésznő feladatokat kapjon, amire különös erőfeszítést fordítanak úgy, hogy mint tudjuk, a drámairodalom nagy része – bár a kortárs drámák bejövetelével ez csökkent – férfiakról és férfiaknak íródott. Ez egy színházban sokkal nagyobb probléma, mint amiről beszélgetünk, persze, nem lehet párhuzamba állítani.

Létay Dóra: Én irigylem a te színésznőidet, mert egyáltalán nem általános, hogy más színházak a színésznőkre különös gondot fordítanak; emiatt nagyon sok boldogtalan színésznő van.

Máté Gábor: Azért van annyi boldogtalan színésznő – különben a férfi színész is boldogtalan, de ebbe most ne menjünk bele –, mert bizonyos korosztályokban nehezebb az élet. Ez a boldogtalanság fő oka. Alapvetően ez a probléma, és ezt minden színésznő, rendező, színházigazgató tudja.

Veiszer Alinda: Dóra hozott néhány nem nevesített, de emblematikus történetet, amelyek az erőszak témájához kapcsolódnak. Amennyi belefér az időbe, annyit meg fogunk osztani.

Létay Dóra: Ez egy idősebb színésznő vallomása, aki elmesélte nekem telefonon.

A fiamat játszotta egy darabban. Imádtuk egymást, tanácsokat kért technikailag; nem pösze-e, nem túl halk-e… Olyan dolgokat is elmondtunk egymásnak, amiket nem osztasz meg akárkivel. Se én, se ő.

Fél év múlva felhívott, hogy lesz ez a darab, abban kell egy ilyen énekes szereplő, nem főszerep, de fontos, szinte szabadkozva kért fel. Elvállaltam, boldogan.

Életem legszörnyűbb próbaidőszaka következett.  Mondták, hogy rendezőként más lesz, de erre nem számítottam. Egyfolytában üvöltött. Volt kilenc dal a darabban, a harmincas évek kupléiból, ezeket modernizálni akarta, én megcsináltam. Mindegyik helyett hoztam egy mait, ami ült. Hálás volt érte.

Aztán elkezdődtek a próbák. Volt, hogy nyolcszor küldött vissza egy dallal, közben üvöltött: „Te tehetségtelen, vén picsa, ennyire vagy képes?!” Hogy miért nem szóltam vissza az első alkalommal? Miért nem kértem ki magamnak? 

Először arra gondoltam, kibírom. Csak nem pofázok vissza egy hülyének? Végül is idén hetvenéves leszek, basszameg, túlélem.

A többiek se szóltak. Pedig velük sem volt különb. Két férfikollégát leszámítva mindenkit anyázott. Azon gondolkodtam; jó, így életed vége felé összekerültél egy idiótával, de vajon miért? Mi lehet a baja? Próbáltam megfejteni. Mint egy pszichológus. Meg akartam érteni a bántalmazómat.

A szerződésünkben az van: a mindenkori rendezői utasításnak megfelelni, teljes szövegtudással, próbaképes állapotban megjelenni. A rendezők szerződésében nem tudom, mi van. Mi rabszolgák vagyunk.

Egyszer lázadtam fel, amikor megint sértegetett és visszaküldött. Akkor nem mozdultam. Álltam a színpadon. Kb. másfél percig. Egyszer csak elordította magát: „Szünet!”

Sokszor ordította egyébként azt: „Én vagyok a rendező!” Nem beteges ez? Amikor egy rendező ezt ordítja? Mint amikor egy szülő azt ordítja a gyerekének: „Én vagyok az apád/anyád!” Vagy egy tanár: „Én vagyok az osztályfőnök!” „Én vagyok a háziorvos!” Bizonyos hatalmi helyzetekben, úgy látszik, nem elég a nyilvánvaló alá-fölé rendeltségi viszony, ezt még szadista módon el is kell játszani. A másik fél kárára.

Megvolt a bemutató. A színész ilyen állat. Kibírja. Vállon veregeti magát, ha kibírta. Mondjuk én az utolsó két hetet idegcsillapítókkal bírtam ki. Aztán végül elment a francba, akkor ketten maradtunk, a közönség és én. Akkor elkezdtem játszani.

A közös darabunk előtt ugyanúgy cigarettázunk az udvaron. Mintha mi sem történt volna. Jó, én egy kicsit kerülöm.

Írtam neki egy levelet, mert nem bírtam. Megírtam, hogy tönkretett, ilyen tiszteletlen, szemét módon nem bánt még velem senki, pedig ötven éve vagyok a pályán.

Azt válaszolta, hogy nem volt sem szándéka, sem idege, sem ideje arra, hogy tönkretegyen bárkit.

Miért hagyjuk? Miért nem szólunk? Miért nem állunk ki magunkért, egymásért, az alapvető tiszteletért? A normális bánásmódért? Ez a rendező jövőre is itt rendez. Miért tűrjük mégis? Mondjam? A fizetésünkért. 

Veiszer Alinda: Gyuri, első hallásra miről van szó ebben a történetben?

Bánki György: Ahogy az előbb mondtam, vannak bántalmazó személyiségű emberek, akik ha olyan helyzetbe jutnak, hogy mások vannak rájuk bízva – gyerekek, színészek, bárki, aki kiszolgáltatott –, nem tudnak megbirkózni azzal, hogy valami bennük nem működik tökéletesen. Szégyen, frusztráció, csökkentértékűség lép fel, de ezt a személyiségük nem bírja, és a gyengeségeiket rávetítik másokra. A rossz érzés azt eredményezi, hogy annak automatikusan van okozója, aki nyilván az, aki épp próbál a színpadon, és a saját önbecsüléshiánya miatt elkezdi azokat megalázni, akikkel érintkezik akár a munkahelyen, akár otthon. Az, hogy amikor ez zajlik, akár egy embert, akár a többséget illetően, miért van csönd, dermedtséggel és megadással, a kultúránkat, a társadalmunkat, a csoportjainkat érinti. Ez nem minden országban van így. Az első ilyen esetnél lehet szólni, hogy ezt mi tudjuk, de Gizivel, nevezzük így, nem beszélhetsz így. Mondhatsz neki sok mindent, lehetsz vele határozott, de így nem beszélhetsz vele. Ha ezt tíz ember mondja, az illető vagy ennek megfelelően, rendesen viselkedik, vagy megszökik.

Veiszer Alinda: Amit mondasz, sok esetben lehet érvényes egy orvosi közegre, egy osztályteremre. Ha művészetekről beszélünk, könnyű elkenni a határokat, és azt mondani, a zseninek ilyen stílusa van. Hány olyan művész van, aki azt mondja, ha nem művész lettem volna, biztosan kallódnék valamelyik börtönben.

Bánki György: Az, hogy az erőszak termékeny, önigazolás. Az erőszak nem termékeny, mert elfojtja a kreativitást, a spontaneitást, csökkenti a szolidaritást a tagok között, nem tudnak jól együttműködni, rosszul érzik magukat, szétesnek. Valami ellenére létre lehet hozni egy jó produktumot, van olyan facilitálás vagy határozottság, ami viszont biztos kell. Hogy egy terápiás példát mondjak: aki hozzám eljön, annak biztosan nehéz gyerekkora volt, de ha velem szemét módon bánik, azt meg kell, hogy akadályozzam. Egyszerre két dolgot kell csinálnom, de ez a terápia: azzal foglalkozunk, hogy nehéz gyerekkora volt, ha velem „genyózik”, akkor pedig jelzem neki, hogy genyózik, és arra keresünk választ, miért van ez.

Veiszer Alinda: Színész-rendező szempontból érdekel, hogy a saját pályátokon éltetek-e meg olyat, amikor az agresszió és a termékeny hangemelés közti határ meghúzható volt. Gábor, neked mit szabad rendezőként, igazgatóként?

Máté Gábor: Én kizárólag barátságos légkörben tudok dolgozni. Volt már, hogy üvöltöttem, de csak akkor, amikor elszakadt a cérna, amikor visszaéltek a barátságossággal. Biztos volt már, hogy üvöltöttem valakivel, de akkor az illető megérdemelte, csak úgy soha. Hogy ne magyar példát mondjak: volt egy főpróbám Varsóban, ahol a Szentivánéji álmot rendeztem. Egy nagyon fontos főpróbán, egy kedd este, amikor nagyon szerettem volna, hogy valami összejöjjön, az egyik színésznő, ráadásul a kedvencem, röhögtette a fiatal kollégáját. Ez olyan dolog, amit én egyébként is mélyen elítélek. Akkor fölüvöltöttem, de akkor se egy valakit szidtam. Szegény tolmácsom is kénytelen volt üvölteni, mert érezte, hogy a hullámhosszot tolmácsolni kell.

Bánki György: Volt a felvetések között egy, ami a megbocsátásra vonatkozott. Ez bonyolult kérdés. Ha van egy helyzet, amikor azért üvölt a rendező, mert kritikus a helyzet, vagy meg kell fékezni valami destruktív folyamatot, vagy egyszerűen konfliktus van, az üvöltés nem megbocsáthatatlan. Az más kérdés, ha valakit bántalmazó, bosszúálló, megalázó helyzetek során visznek végig.

Veiszer Alinda: Nemcsak üvölteni lehet, mert cinizmussal, szarkazmussal pont ugyanakkora önbecsülés-rombolást lehet elkövetni. Dóra, neked van olyan történeted, amiben határozottan meg tudod húzni a határt, mit tekintesz normális munkafolyamatnak – nem feltétlenül barátinak, de normálisnak –, és honnan nem?

Létay Dóra: Azt nagyon határozottan érzi minden színész, ha a rendező megbecsüli, elfogadja, komolyan veszi. Ebbe a színházban sok minden, egymás között akár az anyázás is belefér időnként, ha van egy olyan alapvető kapcsolat, hogy a rendező, aki a közös munkára kiválasztott bennünket, respektál, tisztel. Ezt érezni lehet, erre nincs pontrendszerem. Ha az elfogadás, a komolyan vétel, a tisztelet kölcsönös, akkor sok minden belefér. Tudjuk, hogy a 10-től 2-ig tartó próba egy szenvedélyes, szélsőséges, váratlan dolgokkal teli helyzet, amikor az idegrendszerünk a topon van, ráadásul az anyag, amivel foglalkozunk, általában nem egy kávéházi csevej, sokszor felzaklató, nehéz, bonyolult, ilyenkor összecsaphatnak az indulatok, de azt a végén mindig föl kell oldani. Ha a vita hevében megsértek valakit, utána el lehet intézni.

Veiszer Alinda: Szerintem színészből könnyebb megfogalmazni a határt, mint rendezőből, mert egy rendezőnek hatalma van. Ezért folyamatosan felül kell vizsgálnia önmagát, hogy az, ha nem kap visszajelzést, ha nem mondja senki, hogy átlépett egy határt, vajon azért van-e, mert valóban nem lépte át, vagy a hatalmi helyzet ennek az oka. Egy igazgató-rendező esetében ez fokozottan jelentkezik. Hogyan oldod meg ezt a helyzetet?

Máté Gábor: Nem tudom visszakeresni, volt-e ilyen helyzet. A Katona egy nagyon jól öröklött színház, előtte pedig Kaposváron dolgoztam, tehát két egészen speciális helyről beszélünk. Sokféle konfliktus van, sokféle rendező, például olyan, aki hangosabban beszél, vagy elküld valakit az anyjába, de Kaposváron kialakult, hogy ilyenkor a műszak is ugyanoda küldte a rendezőt, ettől az egész egyfajta párbeszéd jelleget kapott. Változtak az idők, ezt ma már nem lehet megcsinálni. A színház idegmunka, általában nagyon fel vagyunk zaklatva egy próbán, és a konfliktust keressük. Ilyenkor élesíti az ember a saját idegrendszerét, és oda hevíti, hogy megkeresse saját határait, miközben a másik is ugyanezt teszi. Bizonyos értelemben természetes az összeütközés. Általában a színészek ezt megszokták, és jól kezelik. Ez rutin, meg kell tanulni, hogy a munka része. Ha ezt valaki hazaviszi, és még másnap is ezt hordozza, nem tud dolgozni. Meg kell tanulni ebben létezni. Azért is nagyon nehéz erről a mi szakmánkban beszélni, mert annyira része az életünknek. Ha az említett pontrendszer létezne, megszűnne a taokérdés is, mert nem lennének színházak.

Veiszer Alinda: A következő történet egy férfitörténet, azért szerettük volna, hogy Gábor olvassa fel. Ez egy újabb színt ad ahhoz, ki mit hív erőszaknak.

Máté Gábor: Nekem nagyon komoly tériszonyom van, nagyon, nagyon súlyos, akinek nincs ilyen, el sem tudja képzelni, mit élek át a magasban. A rendező azt találta ki, hogy engem mint Prométheuszt kikötnek egy óriási kerékre, aztán felhúznak a zsinórpadlásig, és még forgatnak is. Ez a büntetésem, ott szenvedek. Tényleg szenvedtem. Hiába mondtam, hogy ez nekem nem megy, találjunk ki valami mást, hajthatatlan volt. Fejébe vette, hogy kiírtja belőlem a tériszonyomat. Hívtak egy ejtőernyőst is, akivel gyakoroltam, úgy, hogy ponthúzóval felhúztak a zsinórba egymás után tízszer, de csak egyre rosszabb lett. Az igazgató sem értette a problémámat, sőt, jelezte, hogy ha leváltanak, én jövök ki rosszul az egészből. A színház orvosa azt mondta, kapjak be egy Valeriánát, és csináljam meg. A kínok kínját álltam ki minden előadáson, mert kénytelen voltam végül megcsinálni, de szó szerint halálfélelmem volt minden alkalommal. Végül is mi színészek ilyenek vagyunk. Megcsináljuk. Kibírjuk. Összeütjük a bokánkat, mint a zsoldosok. Ez a mi erőnk és erényünk. Másunk sincs. Aztán egyik előadás előtt történt valami. Bementem a színházba, az öltöztetők elkezdték rám húzni a jelmezemet, egy átlátszó, tapadós nylon-ruhát, amit csak koton-dressznek hívtunk, amikor elfogott a pánik. Végigsöpört rajtam egy hullám, egy iszonyú erős félelem, tiltakozás, tehetetlen düh. „Én ezt többet meg nem csinálom!” – mondtam az ügyelőnek, és hazáig meg sem álltam. Még aznap éjjel megírtam a felmondásomat. 

Veiszer Alinda: Dóra, megteszed, hogy felolvasod az utolsó történetet, ami számomra a legérdekesebb ebből a szempontból?

Létay Dóra: Ami eszembe jut, nem nevezhető egy az egyben erőszaknak, de mégis nagyon rossz visszagondolni rá. Frusztráló, kényelmetlen. Egy nyári színházi produkcióra verbuváltak össze hatunkat, jó darab, jó színészek, jól meg is fizették. Ahogy elkezdtünk próbálni, azt éreztem magamon és a kollégáimon is, hogy valami nem stimmel. Valahogy nem volt szó a próbán arról, amiről egy próbának szólnia kellene, a két főszereplő, akik egy plátói szerelmet játszottak három felvonáson keresztül, próbáltak rendesen, sőt, az esetek többségében csak ők próbáltak, magukra zárva a terem ajtaját, mi négyen pedig beestünk a jelenetünkre, átfutottunk rajta valahogy, aztán mehettünk dolgunkra.

Ez egy jól megírt darab, tehát a négy másik szereplőnek komoly funkciója van abban, hogy a főszereplők hogy ne jöjjenek, aztán a legvégén hogy jöjjenek mégis össze, de ebben az esetben ez sem a rendezőt, sem a főszereplőket nem érdekelte. Helyesebben a férfifőszereplőt, aki úgy viselkedett végig, mintha ő lenne Tom Cruise, akire még a munkatársai sem nézhetnek rá a forgatásokon.

Én játszottam a feleségét. Volt öt zárt jelenetünk, az első az esküvőnk előtti szerelmes pillanat, aztán bejelentem neki, hogy terhes vagyok, ez az egyik legnehezebb egyébként a színpadon, kimondani, hogy terhes vagyok, aztán eltelik tíz év, sikeres üzletasszonnyá válok, születik még egy gyerekünk, már elkezdem kritizálni, mennyire nincs benne a házasságunkban, de nem reflektálok az évtizede húzódó plátói szerelmére a munkatársnőjével, amiről szintén érdemes lett volna beszélni, hogy vajon miért, aztán elválok tőle, és a végén még bejöttem egy egymondatos poénra. Ebben az öt jelenetben (négyben) pont meg lehetett volna mutatni ennek a kapcsolatnak az árnyalatait, azt, hogy mi működik benne, mi nem, mi vonzza a férfit a másik nőhöz, akihez azonban nem közeledik, pedig a nő odavan érte, mi tartja a férfit a házasságában, mit tud a feleség, ennyire naiv-e, vagy ennyire okos, magyarul egy jó kis elemzés ráfért volna a darabnak erre a szegmensére. Ehelyett azonban a főszereplő az első jelenetünktől fogva azt játszotta, hogy utál. Nem viccelek, az esküvő előtti csókban már lefejtett magáról, mert akkor ismerte meg a darab szerint az új munkatársnőjét, és hiába csak tizenév múlva jönnek össze, ő már itt eljátszotta, hogy ezt az ismeretlen nőt szereti, és engem, akit délután feleségül vesz, nagyon utál. Akkor is utált, amikor bejelentettem neki, hogy terhes vagyok, minden jelenetben utált. Egy ponton megkérdeztem a rendezőt és a partneremet, hogy ez a nő mazochista-e, vagy totál hülye, hogy ennyire nem veszi észre, hogy a francba kívánja a saját férje, miközben együtt maradnak több mint tíz évig, és születik két gyerekük. A pasas pedig a darab legvégén csalja meg. Egy intelligens, okos, jó családból jövő nőt játszottam, illetve nem tudtam mit játszani rajta, mert valódi kapcsolat és konkrét pillanatok helyett a partnerem konzekvensen és általánosan annyit játszott, hogy utál.

A rendező meg annyit mondott; „Értsd meg, ez a nő egy civil!” A darab művészemberekről szólt, konkrétan írókról, ami nem túlságosan drámai színpadi helyzet, ezeket az atelier részeket eléggé unták is a nézők, amikor a főszereplők az írás nehézségeiről társalogtak.

Nem csak én szenvedtem, az egyik kolléganőm, aki az író ügynökét játszotta, szintén ki volt borulva. „Úgy néz rám K. a színpadon, mintha azt várná, hogy mondjam el végre a rohadt szövegemet és takarodjak már le onnan!”

A főpróbahéten aztán megjelent egy rendező, akinek a véleményére nagyon adott a mi rendezőnk és a főszereplő is. Közölte, hogy totális tévedésben vagyunk, ennek a két embernek nagyon is szeretnie kell egymást, különben semmi tétje nincs az egész történetnek. Hiszen ezt ugattam végig! De hát ez a nő egy civil. Úgy látszik, civil nőket nem lehet szeretni.

A bemutató előtt a főszereplő bejött az öltözőmbe, hozott egy bonbont, és bocsánatot kért. „Igaza van Z-nek. Nagyon kell téged szeretnem.” Csakhogy akkor már késő volt. Ami egy próbaidőszakban nincs jól elemezve, nincs kidolgozva, magyarul nincs megcsinálva, az már soha nem is lesz. Négy és fél hétig azt próbálta, az jött a szeméből, a testéből, a lelkéből, hogy utál. A szeretet kémiáját, gesztusait meg kell találni, erre való a próba. Később már veszett fejsze nyele.

(Máté Gábor előre bejelentetten, a Rozsdatemető 2.0 próbája miatt távozott.)

Veiszer Alinda: Azért szerettem volna, ha Gábor erre reagál, mert két helyzet van. Az egyik egy félelemmel való sakkban tartás. A másikról meg azt kérdeztem, tőled, Dóra, hogy nem csak egy elfuserált próbafolyamat-e. Gyuri, neked ez az utóbbi agressziónak tűnt?

Bánki György: Ebből nem lehet eldönteni. Ha több nézőpontból meghallgatnánk, egész más narratívák is kirajzolódnának. Nekem itt inkább arról van szó, hogy valami szakmai zsákutcába ment, de a hatalom kérdése annyiban megjelenik benne, hogy vannak a hatalom, azaz a rendező által kijelölt személyek, akik próbálnak, akik külön törődést kapnak, akiknek az ügye fontosabb, mint azé a négyé, akik bejönnek, kimennek, és majd lesz velük valami. A hatalom létrehozza a helyzetet, amiben nagyon rosszul járnak, akik nincsenek közel a tűzhöz. Számomra ez úgy szakmai kérdés, hogy a hatalomhoz való viszony rendezi el azt, mi lesz fontos a színpadon, ami viszont a színház kárára megy.

Veiszer Alinda: Nem tudom eldönteni, hogy itt rosszul éltek-e vagy visszaéltek a hatalommal, de mivel te hoztad a történetet, ez egy állásfoglalás részedről, hogy az agresszió kategóriáját kimeríti. Miért?

Létay Dóra: Szerintem azért, mert van benne egy nagyon komoly figyelmen kívül hagyás, az, hogy a művészt nem engedik próbálni, nem hagyják, hogy az ő gondolatai, kreativitása előtérbe kerüljenek, nem hagyják tehetségesnek lenni. Ez egy színésznek rosszabb, mint az üvöltés. Halálos, ha nem érdekli a rendezőt, hogy én mit akarok kihozni a szerepből, hogy mit gondolok róla, nem tekint alkotótársnak, lekezel, figyelmen kívül hagy, megaláz. Nekem ebben ez az erőszak.

Bánki György: Vannak nyíltan abuzív működések, amik becsmérléssel, manipulációval, csupa olyan dologgal járnak, ami zsigeri. Ezeket a mi kultúránkban könnyű felismerni. De vannak rejtettebb, nem annyira nyílt abuzív hatalomgyakorlások, amiket én úgy hívok, hogy a nárcisztikus együttműködés rendszere, melynek betűszava véletlenül ner. Ez véletlen, szándéktalan dolog. Ebbe a rendszerbe belefér az elhanyagolás és a kiemelés, a bizonyos fajta jutalmak és a nemtörődések, ráadásul mindez olyan propaganda örve alatt, hogy értetek történik, mert ez a színház. De ezt bármilyen ideológiánál lehet játszani, hogy előretolom az ideológiát, és hátrateszem az emberséget, például – mai történet – valaki halálra alázza a feleségét, egy levélben viszont azt írja, „áldott, békés estét kívánok neked, Jézusban nyugodjunk meg”. És akkor itt emberhalál lesz.

Veiszer Alinda: Ha valaki szeretne kérdezni vagy hozzászólni, most lehet.

Rihay-Kovács Zita: Szeretném megköszönni a Magyar Színházi Társaságnak és a Katona József Színháznak, hogy ezt a témát a Jó kérdések napirendjére tűzte, mert nagyon fontos. Rihay-Kovács Zita vagyok, a Független Előadó-művészeti Szövetség ügyvezető titkára. Nekünk van egy projektünk, ami éppen arra szolgál, hogy egy kicsit elinduljon a változás. Szerintem elindult a változás, negyven-ötven év, és jók leszünk. A minekmentoda.hu oldalon elérhető a nyilatkozat, amit a Német Színházi Szövetség fogadott el, színházak és zenekarok alá is írták. Ebben a közös aláírt nyilatkozatban meghatározták, hogy milyen magatartásokat tekintenek zaklatásnak vagy hatalommal való visszaélésnek, és kinyilvánították, hogy munkavállalóikkal szemben közös fellépésnek tekintik, hogy számukra félelemtől és megkülönböztetéstől mentes környezetet biztosítsanak. Az általuk közzétett magatartási kódexben kötelező érvényű magatartási szabályok érvényesítését vállalták minden munkatársuk számára, és innentől egyes szám első személyben fogalmazták meg:

Munkám során nem fogok visszaélni a művészi szabadsággal. Mindenkit tisztelettel fogok kezelni, nemtől, életkortól, vallástól, fogyatékosságtól, származástól és szexuális irányultságtól függetlenül. Tartózkodom a szexuális zaklatás minden formájától. Tartózkodom a verbális, fizikai és gesztusokban megnyilvánuló visszaélések minden formájától. Felelősséggel fogom használni a rám bízott hatalmat. Tudom, hogy más emberekkel szembeni magatartásom számukra a szándékomtól eltérő hatású lehet, ezért megértéssel és felelősen viselkedem velük kapcsolatban. Világosan és egyértelműen kommunikálok. Nyilvánosan foglalkozom a konfliktusokkal, és megpróbálom azokat tisztességesen megoldani. Beavatkozom, ha támadásokat, hatalmi visszaéléseket vagy bármilyen nem megfelelő magatartást észlelek, és közvetlenül a helytelenül viselkedő személyhez fordulok.

Az a kérdésem, és kár, hogy az egyetlen színházigazgató elment, hogy mi az akadálya, hogy nálunk nem lehet egy ilyen nyilatkozatot aláírni. Bocsánat, nem néztem eléggé körül.

Gulyás Dénes: Mindez, amiről maga beszél – én elvileg színházigazgató volnék és operarendező –, pontosan így működik. Én ahány darabot rendeztem, vagy amivel dolgoztam, ugyanígy bántam az emberekkel.

Veiszer Alinda: Általánosságban nem garantálhatja, hogy ez így működik, nem teheti a kezét tűzbe a többi emberért.

Gulyás Dénes: Az, hogy ez így működik, nem csak a vezető felelőssége. Operaénekesként Marseille-ben kerültem hasonló helyzetbe, mint az a hölgy, akinek a vallomását felolvasták. Egy Oscar-díjas filmrendező, aki a Zorba, a görögöt rendezte, mérhetetlen szakmaiatlansággal és zeneietlenséggel rendezett, és ordított, mint az állat. Tűrtük, tűrtük, majd rájöttem, az egyetlen dolog, amit csinálni lehet, az az, hogy nagyon halkan azt mondtam neki, „Ezt ne csinálja, ez önhöz nem méltó.” Azt kérte tőlem, hogy egy nagyon nehéz áriát futva énekeljek. Kértem, fáradjon fel, ne énekelje, csak mondja el a szöveget ritmusban, futva, és akkor én is megcsinálom. Azt válaszolta, ez nem az ő szakmája. Én mondtam, hogy megoldhatatlan, és kértem, hogy ne üvöltsön. Olyan jó barátságba kerültünk, hogy a záróesten maga mellé ültetett. Azt szeretném, hogy ne az derüljön ki ebből a beszélgetésből, hogy a művész az elnyomott.

Veiszer Alinda: Szerintem azért fontos ez a kérdés, mert beszéltünk arról, hogy az angolok és a németek összeírták a maguk tíz pontját, és van, aki simán aláírja, mert úgy érzi, ő így rendez. Általánosságnak tűnnek, de a tízparancsolat is egy morális kérdés.

Létay Dóra: Nekem tetszik ez a kiállás a művész úrtól, de tapasztalatom szerint az operaénekesek bátrabbak…

Gulyás Dénes: Ez igaz.

Létay Dóra: … azért, mert jobban meg vannak becsülve, mint a színészek.

Gulyás Dénes: Itt Pesten igen. A gázsikról is szó volt: Pécsen ugyanannyit tudok adni egy operaénekesnőnek, mint egy operaénekesnek, nincs semmiféle megkülönböztetés. Egyébként azért tudnak magukért jobban kiállni, mert ritka szakma.

Létay Dóra: Kevesebb a jó operaénekes, nem beszélve arról, hogy ma már mindenki színész.

Gulyás Dénes: A rendező viszont azért van előnyösebb helyzetben, mert kettős szereposztással dolgozik. Küldtem már el készületlen fiatalembert. Mi könnyebben tudunk ebből a szempontból dolgozni.

Hozzászóló a közönségből: Ahhoz kapcsolódnék, amit Gábor mondott, hogy valaki letöltötte a büntetését, magába mélyedt, megbánta a tettét, de ha utána az első alkalommal rajtakapják, hogy ugyanazt csinálja, akkor eltiltanám. Akkor tiltanám el, ha kiderül, amiről volt szó, hogy olyan karakter.

Veiszer Alinda: Hadd mondjak el egy történetet. Lelkészekkel beszélgettem egy pódiumbeszélgetésen, és szóba került a családi erőszak. Az egyik lelkész elmesélt egy történetet, hogy odament hozzá egy nő, aki elmondta, rendszeresen veri a férje, megalázza, rugdossa, bántalmazza. Mire azt mondta neki a lelkész – és esküszöm, hogy ezt nem gúnyosan mondta, mert nem tudott mit kezdeni a helyzettel –, hogy menjen haza, viselje türelemmel, és meg fog oldódni. A nő hazament, türelemmel viselte, és amikor két héttel később megkérdezte tőle a lelkész, veri-e még a férje, azt válaszolta, nem, minden rendbe jött. Ezt csak azért mondtam el, mert az erőszak nem olyan, hogy rajtakapjuk, hanem hogy valaki egyszer elmondja, és aztán többször nem. Az erőszak nem olyan, hogy turnézunk vele. Senki sem büszke rá, hogy abuzálták, mert inkább az történik, hogy lerevolverezik azt, aki kiáll vele. Noha az élet szolgáltat figyelmeztetőül ellenpéldát, ott a két vízilabdázó esete, akit megvádoltak erőszakkal, és most nagyon úgy tűnik, alaptalanul. Az erőszak kétélű fegyver, és annál sokkal bonyolultabb, hogy rajtakapjuk vagy sem.

Bánki György: ANémet Színházi Társaság normáit érdemes elolvasni, mert olyan dolgok vannak benne nagyon egyszerűen és sallangmentesen megfogalmazva, amelyek úgy is hangozhatnak, mint az úttörők 12 pontja, de valójában nagyon mély értelmű mondatok. Nagyon egyszerűek, de iszonyatosan fontosak. Első mesterem mondta, hogy a tízparancsolat azért kellett, mert megcsinálták. Ezeket ha mélyre engedjük, és mélyről gondoljuk, nagyon fontosan lehetnek.

Veiszer Alinda: És most hallgassuk meg Dóra utolsó történetét. Mindenki tartózkodik attól, hogy a nevét adja, de ez konkrétumokat tartalmaz.

Létay Dóra: Én színészgyerek vagyok, lehet mondani, hogy a színházban születtem. Mégis az első komoly szerepem huszonegynéhány évesen nagyon megviselt. Azt tudni kell, hogy apám és Major ma már színháztörténetinek számító konfliktusban álltak egymással, és Majornak volt nagyobb hatalma. Meg a tehetségével egyenesen arányos ördögi természete.

Rám osztotta ezt a szerepet, és nagyon szeretett. Annyira, hogy szinte begolyóztam tőle. Minden instrukcióját úgy kezdte: „Én magát nagyon szeretem, de hogy fogja azt a poharat?” Vagy: „Maga nagyon tehetséges, de így nem lehet bejönni. Jöjjön be még egyszer!” Hiába volt rendes Törőcsik Mari, Avar Pista, Máthé Erzsi, Őze, teljesen begörcsöltem. Azt sem tudtam egy idő után, merre van előre.

Aztán egyszer Őze Lajos a próba után berántott az öltözőjébe, és átvette velem az egész szerepemet, fél hatig. Amíg el nem kezdődött az esti próba, arról győzködött, ne foglalkozzak Majorral, ne foglalkozzak semmivel, a szerepemre figyeljek. Megjegyezte, hogy ő személy szerint apámat is és Majort is nagyon szereti. Így akarta tudtomra adni, hogy Major viselkedése velem valójában üzenet apámnak, amin túl kell lépnem.

Soha nem lettem jó a szerepben. De az a figyelem, törődés, nagylelkűség, amit Őze Lajostól kaptam, egy életre megmaradt bennem. Emlékszem, nézett minden próbát, és a nézőtérről hunyorgott, kacsingatott rám, hogy ez most jó volt. Tényleg nem felejtem el.

Negyven évvel később csináltuk a Gőzben-t, ami csupa nő szó szerinti és lelki lemeztelenedéséről szól egy szaunában, egy zárt térben. A rendező három és fél hétig nem szólt semmit. Ült némán a próbán, és nézett minket.

Majd, amikor közeledni kezdett a bemutató, átváltott üvöltésbe. Úgy viselkedett, mint aki százszor elmondott mindent, csak mi, alkalmatlan, együgyű színészek nem vagyunk hajlandók teljesíteni. Akkor már elmúltam hatvan. Arra gondoltam, ezt velem nem. De a többiekkel sem. Attól is rosszul vagyok, ha a kollégámmal beszélnek megengedhetetlen stílusban.

Kétszer üvöltött végig egy próbát, indokolatlanul, addig tűrtem. Harmadjára visszaüvöltöttem neki a színpadról: „Ha nem hagyod abba, hazamegyek!” Szabadkozni kezdett, hogy ő azért üvölt, mert együtt él velünk. „Halkan élj együtt!” – válaszoltam.

Vannak tehetséges rendezők, ők nem üvöltenek. Ők alkotótársnak tekintik a színészt, nem ellenségnek. Vannak kevésbé tehetségesek, akik viszont legalább hagynak dolgozni, aztán valahogy összejön az előadás. És van a tehetségtelen, aki agresszív. Ezzel próbálja pótolni a tehetségét.

És persze van olyan is, hogy tehetséges rendező határozott elképzeléssel jön, és ki akar téged billenteni, mást kér, mint amit eddig megszoktak tőled, ami nem kellemes. Sőt, nehéz. Nem alszol, nem eszel, gyötrődsz, de érzed, hogy értelme van. Sokszor szenvedélyes. Hangos. De nem értelmetlen üvöltés. Nem erőszak. Abban ott van végig a megbecsülés. A tisztelet. Talán a szeretet is olykor. Bár a színházi munkában a szeretet eléggé relatív fogalom.

Elmondhatjuk, mert hozzájárult: ez Egri Kati színművésznő története.

Lejegyezte: Papp Tímea