Schwecthje Mihály filmrendező  az elmúlt időszakban több interjút adott Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 című filmje kapcsán, ennek a beszélgetésnek az apropóját viszont az általa írt és rendezett színdarab adta. Egy kis borsodi falu végletesre karikírozott világa, az a Magyarország, amelyet a többség nem szeretne látni – ez Az örökség, Schwechtje darabja a Jurányiban, amit mindenkinek meg kellene nézni.

– Azért is szeretem a címet, mert a darabban tűpontosan benne van mindaz, amit a ma a holnapnak örökségül hagy: a hétköznapi simlisségeink és a megoldhatatlannak tűnő kulcsproblémák egyaránt. A történet lényeges elemére, a gyerekkereskedelemre egy újságcikk hívta fel a figyelmedet…

– Az interneten olvasott cikk annyira szíven ütött, hogy elkezdtem foglalkozni a problémával, majd felvettem a kapcsolatot a Baptista Szeretetszolgálattal, akik védett házakat üzemeltetnek. Jelenleg is forgatok egy dokumentumfilmet az egyik ilyen védett házról, ahol emberkereskedők karmaiból megmenekült felnőtt nők élnek.

Schwechtje Mihály

– A színdarab előtt egy kisfilmet is készítettél az emberkereskedelemről, amelyből kiderül, hogy Magyarországról, elsősorban annak három legszegényebb megyéjéből évente egy kisvárosnyi gyerek tűnik el… 

– Igen, de nem mindenkit kis falvakból visznek el. Sok állami gondozott esik áldozatul úgy, hogy az intézetek környékén megjelenik egy jó kiállású fiú, aki elcsábítja a lányt, azt ígéri, hogy együtt külföldre mennek, és majd feleségül veszi. Azután prostitúcióra kényszeríti vagy eladja.

Korábban egyébként már dolgoztam nevelőintézeti gyerekekkel, ráadásul több barátom dolgozik a gyerekvédelemben, tehát valamennyire ismerem a közeget, talán ezért is kezdett el annyira foglalkoztatni. Amikor kitaláltam, hogyan lehet az emberkereskedelmet „belefogalmazni” egy kisfilmbe, eszembe jutott egy másik történetvázlat is egy orvosról, aki megörökli édesanyja praxisát egy kis faluban. Ezt dolgoztuk ki Az örökségben.

– Miért választottad a színházi formát?

– A darabot én egy lépcsőfoknak tartom a probléma megismerésében. A következő lépés nyilván egy nagyjátékfilm ugyanebben a témában.

– A film áll a hierarchia csúcsán?

– Számomra igen, hiszen filmrendező vagyok, a film az, amit leginkább a magaménak érzek. Persze fantasztikus dolog, hogy a színházban van egy közösség, akikkel együtt tudunk dolgozni, és nem otthon egyedül kell görnyednem a klaviatúra fölött. Érdekelt, mire jutunk úgy, hogy a színészek is behozzák a saját ötleteiket, történeteiket. Nekem filmesként újdonság volt ez a munkamódszer, hogy bár voltak jelenetvázlatok, nagyjából tudtam, honnan hová akarok eljutni, de a szöveg a próbafolyamat közben jött létre. Rögtön tesztelni lehetett, hogy hangzanak bizonyos mondatok a szereplők szájából: többféle „nyelv” is megjelenhet így az előadásban, nemcsak az enyém.

Jelenet Az Örökség című előadásból. Fotó: Gyulyás Dóra

– A darab elején a helyzetet magyarázva már-már vicces, abszurd mondatok hangzanak el a polgármester szájából, hogy ők mindent megtettek, a minisztériumból is hívtak szakembert. De azután később, ahogy feltárulnak a viszonyok a maguk teljes brutalitásában, ez a mentség-keresés is durvul, és egészen démoni kijelentésekig jut el, amelyek ugyanakkor az ő szempontjából kegyetlenül racionálisan hangzanak. És hányszor hallottam én is ilyen, súlyosan nem píszí mondatokat…

–  A budapesti értelmiségi világban valóban nem számítanak píszínek ezek a mondatok, de sok helyen nincsenek tekintettel a píszíre. Az örökség azokat az embereket mutatja meg, akiknek ez nincs benne a világképében. Egy buborékban élünk, szeretnénk „jól” viselkedni, de van körülöttünk egy sokkal szélesebb kör, amelynem foglalkozik ezzel. Ráadásul úgy tűnik, hogy a mi „jó viselkedésünk” zárójelbe tevésével könnyű szavazatokat szerezni, hatalomhoz lehet jutni manapság.

– A polgármester „véglényekkel teli cigánysorról” beszél. Azért is szíven ütött ez a szó, mert több, a sajtóban tálalt tragédia kapcsán gondoltam az elmúlt fél évben, hogy ezek az emberek lényegében állati sorban vegetálnak, ez már nem élet. És persze tudom, hogy mi vezet idáig, tisztában vagyok az okokkal, de ettől még ugyanolyan tehetetlennek érzem magamat. Voltak vitáitok, miközben készült az előadás, hogy meddig mehettek el?

– A próbafolyamatban az a jó, hogy a négy fal között sok mindent megenged magának az ember, már csak azért is, hogy minél több variációt ki tudjunk próbálni. De persze nem arról szeretnénk beszélni, hogy ezek az emberek véglények. Ez annak a közösségnek a véleménye, akiket képvisel a polgármester, és akiket ő rendes emberekként aposztrofál. Vannak már történelmi tapasztalataink arról, mihez tud vezetni, ha nagyon elájulunk magunktól, hogy mennyire civilizáltak, tisztességesek vagyunk, megkülönböztetve magunkat a többiektől, akik nem ilyenek. Ezért is nem veszünk részt a velük való kommunikációban, kísérletet sem teszünk arra, hogy megértsük a problémáikat. A szegénytelepeken, a szegregátumokban elterjedt olcsó kábítószer lényegében kipusztítja a közösséget. Az, akinek a humánum, az együttérzés jelent még valamit, nem fordíthatja el a fejét. Nem lehet legyinteni, hogy úgysincs megoldás. Ezek az emberek kábítószer nélkül is meglehetősen elveszettek, sokszor maguk sem tudják, mekkora bajban vannak, csak kívülről kaphatnak segítséget. Ráadásul a gyerekek vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben, akik gyakran már egészen fiatalon belekerülnek ebbe az ördögi körbe.

– Kulcsmondat az is, amit a polgármester arról mond, hogy a falu és a szegénytelep két külön világ, nincs köztük kapcsolat, átjárás.  

– Fontos, hogy a színész megértse a karakterek belső igazságát, ebben az esetben azt, hogy „honnan fogalmaz” a polgármester. Ez nem azt jelenti, hogy magánemberként egyetért vele, hanem hogy átérzi a nézőpontját: a falu vezetője a hatalmát megtartani akaró politikusként azt nézi, mi hajt neki hasznot, hogy akiket ő képvisel, azok rá szavazzanak legközelebb is, mert jó munkát végez számukra.

– Vagyis ebben a konkrét esetben félrenéz, asszisztál az emberrablásokhoz szigorúan a falubeliek érdekében…

– Igen, ugyanakkor az is tény, hogy ez egy óriási problémahalmaz, sokkal nagyobb volumenű, mint ez a kis falu. Jogosan mondja a polgármester, hogy valameddig elér az ő keze, de azon túl tényleg tehetetlen. Egyedül képtelen lenne megoldani a helyzetet, még ha valóban szeretné is, és a helyi közösség sem állna ki mellette.

– De a probléma annyira súlyos, hogy erre hivatkozva szinte mindenki felmentheti magát a cselekvés alól…

– Ezzel nem értek egyet. Egyenként az emberek felmenthetik magukat, mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy önigazolást gyártsunk az önző cselekedeteinkhez vagy a bűneinkhez. Jó, ha legalább tisztában vagyunk ezzel, mertakkor könnyebb eldöntenünk, mikor van igazunk, és mikor van az, hogy magunkat is becsapjuk, mert úgy könnyebb elnyomni a bűntudatot.Ha abból indulunk ki, hogy egy ország vagyunk, egy közösség, egy nemzet, és ennek a nemzetnek hosszú ideje tagjai a cigányok is, mint ahogy a legszegényebbek, a leszakadók is, akkor nem mondhatjuk azt, hogy nem tartozunk egymás iránt felelősséggel, és hát ugye vannak megválasztott képviselőink, akiknek „hivatalból” foglalkozniuk kell mindezzel. Ez a probléma nem nyolc-tíz éves, hanem sokkal régebbi. A dizájnerdrogok terjedése új csak, ami akuttá tette a helyzetet, amivel most már tényleg kezdeni kell valamit. A hátrafelé mutogatás soha nem működik – illetve csak a politikai kommunikáció szempontjából tud rövid távú hasznot hozni –, ha valaki „hivatalban van”, akkor neki kell dolgoznia a megoldáson.

– A darabból az is remekül körvonalazódik, hogy a középosztálynak – amelytől a sok gyereket várjuk –  se mindig megy „jól” a gyereknevelés: „Én nem ismertem az anyámat” – hangzik el a főhős szájából.

– A gyereknevelésben könnyű hibázni, az biztos. Ez a „Szüljön a középosztály!”-szlogen egyébként elsősorban gazdasági megfontolásokat jelent, hogy legyenek elegen, akik kitermelik majd a mi nyugdíjunkat. Azért ők kapják a támogatást, mert a politika szempontjából nézve nagyobb az esélye, hogy az ő gyerekeikkel kevesebb lesz a zűr, jól betagozódott, civilizált felnőttek lesznek. Közben nem volna szabad elfelejteni, hogy vannak itt olyan, már  megszületett gyerekek, a társadalom peremén élők gyerekei, akik segítségre szorulnak. És úgy tűnik, hogy a döntéshelyzetben lévők részéről nincsen semmilyen gondolkodás arról, hogy mivel lehet nekik segíteni.Az állami gondozás ma biztos vesztőhely számukra. Bűn ezeket a gyerekeket hagyni elveszni csak azért, mert jóval nagyobb melónak tűnik megtartani őket.

– Az év eleji családpolitikai bejelentések körüli felhajtás különös aktualitást kölcsönzött az előadásnak, amelyben az örökséget hagyó anyuka pont azért hozza létre az alapítványt a kis faluban, hogy több gyerek szülessen.

– Amikor én ezt a történetet kitaláltam, még szó se volt erről, erre szokták azt mondani, hogy bejött alá az idő. Azt érzem, hogy a magyar társadalom többsége rendben lévőnek gondolja, hogy elvesszük a támogatást azoktól, akik „csak a segélyért szülnek”, megmondjuk, kinek a gyereke képvisel értéket, és kitől nem kell utód. Én ezt kirekesztőnek tartom, mert hiszek abban, hogy minden embernek azonos az értéke születéskor, és a hátránnyal indulókra tízszer, sőt ezerszer több időt, energiát, odafigyelést és erőforrást kellene mozgósítani állami szinten. Egyszerűen azért, mert az erő nem arra van, hogy az erős még erősebb legyen, hanem arra, hogy az erőt birtokló segítse a gyengébbet.

– Számomra abszolút katartikusan működött a darab, de egy ennyire dokumentarista előadásnál mindig nagyobb a veszély, hogy „publicisztika jellegű” felsorolása lesz a jelen társadalmi bajainak. Tartottatok ettől? 

– Abszolút. Attól féltünk, hogy nehogy ilyen prédikálós, didaktikus, kioktató valami legyen belőle. Ennek elkerülésére felhasználtam azt, amit az évek alatt megtanultam a különböző történetmesélési technikákról. Öröm hallani, hogy van, akinél működik a darab.

Filmrendezőként egyébként ahhoz szoktam hozzá, hogy ha egyszer megvan a pillanat, és azt rögzítette a kamera, akkor rendben vagyunk. Ehhez képest a színházban minden egyes előadás egy kicsit más. Persze izgalmas az, hogy ott élőben történik meg a színészek „állapotba kerülése”, az, ahogy egymásra hatnak, és ebből kikerekedik valami. Nekem is nagy iskola volt ez, tudatosultak bennem dolgok, hogy miket kell átállítani az agyamban amiatt, hogy más a médium.

– Mondasz erre példát?

– Leginkább talán a kötött térben való gondolkodás volt nehéz, hogy van egy fekete téglatest, és abban meg kell tudni oldani minden helyzetet. Bele kell tudni álmodni egy világot, egy látványt, ráadásul úgy, hogy az használható legyen a színészek számára is.

A másik az, hogy egy forgatáson minden pillanatot kontroll alatt tart a rendező, hiszen addig veszi fel újra, míg nem azt látja, amit jónak gondol. Az előadás ezzel szemben elkezdődik, és a rendező már semmit sem tehet, ott a színészek egymás közötti koncentrált munkája jelenti a hajtóerőt.

És van még egy fontos különbség: a forgatókönyveknek egészen más a megítélésük, mint egy színdarab szövegének: nem jelennek meg olvasható, „irodalmi formában”, nincsenek bezárva a magas kultúra kalitkájába, ezért nem annyira nyomasztó a súlyuk. Ha a forgatókönyvben van egy sete-suta mondat, arra lehet legyinteni, hogy majd jól fogjuk megcsinálni, hisz a filmnél képekről beszélünk, elsősorban azért kell felelősséget vállalnom, ami a vásznon van, és nem azért, ami le van írva egy belső használatra készült munkaszövegben.