DIMÉNY LEVENTE 1975-ben született Székelyudvarhelyen, 1999-ben diplomázott színészként a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen Boér Ferenc osztályában. 1999 óta a nagyváradi Szigligeti Társulat tagja, 2009–2011 között művészeti vezetője, 2012-től 2018 áprilisáig a Nagyvárad Táncegyüttes művészeti igazgatója. A kortárs táncművészet partiumi megteremtését és népszerűsítését szolgáló munkája elismeréseképpen 2018-ban Magyar Ezüst Érdemkereszttel tüntették ki. TASNÁDI-SÁHY PÉTER beszélgetett vele.

– Ez az interjú 2019-ben jelenik meg, de voltaképpen tavaly volt húsz éve, hogy a pályán vagy, jóllehet 1999-ben végeztél.

– Igen, negyedévesként leszerződtem Temesvárra, úgymond gyakornokként. A döntésnek több oka volt: egyrészt az egyetemen nem látszott, hogy végzősként lesz olyan mutatnivalónk, ami alapján elárasztják az igazgatók az osztályt ajánlatokkal, másrészt akkorra Tündével (Tóth Tünde színész, rendező – a szerk.) már kétgyermekes családot alkottunk, nem volt könnyű megélnünk, bármennyit segítettek is a szülők, szóval a döntés mögött volt piszkos anyagi megfontolás is. Csodálatos évet töltöttünk ott, persze az ezredfordulós Románia összes áldásával. Posta Ervin barátommal vertük ki a falat a szolgálati lakásban, hogy ne csak az udvarról lehessen bemenni a fürdőszobába, aztán később jöttünk rá, hogy így a patkányoknak is egyszerűbb bejárást biztosítottunk a lakásba, de akkoriban sem fonták sehol kolbászból a kerítést, nem volt ezzel semmi probléma.

A mi osztályunk című előadásban. Fotó: Petru Danci

– Mehetnénk tovább kronológiai sorrendben, de egy kérdés még ide kívánkozik a kerek évforduló kapcsán: miért lettél színész, illetve még mindig azok a motivációk tartanak a pályán, amelyek miatt felvételizni mentél?

– Az akkori motivációkat később sem sikerült rekonstruálnom, most pedig egyre nyálasabb válaszaim vannak, ezeket, ha lehet, megtartanám magamnak. Volt egy olyan elképzelésem, hogy ruhatervező leszek, de fizikából kellett volna vizsgázni, így el sem mentem a felvételire. Szóval érettségi után kimaradt egy év, amikor az addiginál is intenzívebben foglalkoztam néptánccal, viszont ezt – akkor – nem tartottam alkalmas formának, hogy mélységében mondjak valamit az Emberről. Aztán szép lassan összeállt a kép, és elmentem színire.

– A temesvári év után mindketten Váradra szerződtetek. Mitől tűnt ez jó ötletnek akkor?

– Temesváron nem igazán mutatkozott perspektíva, nem láttuk a helyünket. Az természetesen pozitívumként szerepelt, hogy Tünde szülei Váradon vannak, és visszatekintve nem is tudnám megmondani, hogy a segítségük nélkül hogy tudtuk volna kilogisztikázni az azóta négygyerekesre nőtt család életét. Egyébként mindenki hevesen próbált lebeszélni.

– Egy magazinos kérdés, mielőtt belekeverednénk a sűrűjébe: négy gyereket neveltetek (közülük kettő már felnőtt) – sosem merült fel nálatok a „karrier vagy család” dilemma?

– Nagycsaládban nőttem fel, nekem ez volt a természetes, viszont őszintén szólva nem emlékszem, hogy lettek volna családtervezős beszélgetéseink, egyszerűen így alakult. A Jóisten az ujjacskáját lenyújtogatta, mi pedig elfogadtuk.

– Akkor fussunk neki a témának, amiről – váradiak lévén – egyikünknek sem könnyű beszélni: miért nem javasolta senki, hogy ide szerződjetek?

– Mindenki szerint, akivel erről beszéltünk, szakmai öngyilkosságot készültünk elkövetni. Azt mondták, „a váradi színház egy fertő, ahol minden tehetséges ember előbb-utóbb kiissza magát a világból”. Mi viszont voltunk annyira fanatikusok, hogy azt gondoltuk, ha mindenki szerint ez a legalja, akkor ezen lehet mozdítani. Ez kimondott dolog volt közöttünk.

A baj az, hogy erről tényleg nem lehet jól beszélni, hiszen voltak, és bizonyára vannak is olyanok, akik a színház akkori korszakáról hittel mondták és mondják, hogy jó, és ebben a hitben nem szabad megbántani őket. Főleg, mert ez a hit gyökerében azonos az enyémmel vagy a miénkkel, hogy a színpadon valami érvényeset kell létrehozni, jó művészetet…

Tomporként a Szentivánéji álomban. Fotó: Vigh László Miklós

– Ha a hit mindenkiben vagy majdnem mindenkiben azonos volt, akkor mivel volt a baj?

– Amivel általában: a hithez szükséges fegyelemmel, alázattal, felkészültséggel, a társulatot jó irányba építő átfogó gondolatisággal, és még hosszan lehetne sorolni azokat a tételeket, amik a hitből valóságot teremthetnek. De mindezek ellenére nem éltük meg tragédiaként a körülményeket. Végeztük a dolgunkat, szájaltunk, harcoltunk, voltak jó és rossz próbálkozások, mélypontok, vérbe fojtott palotaforradalmak, és néhány – tényleg nagyon kevés – jó munka hazai pályán. Nagy szerencsénkre időnként sikerült kiszakadni ebből a miliőből, és máshol csinálni bármit, ami friss levegőt jelentett.

– Aztán 2009-ben te lettél a Szigligeti Társulat művészeti vezetője, vállalásod szerint nagyon hangsúlyozottan „átmenetileg”.

– Minden korszaknak egyszer vége szakad, és nálunk is eljött az újabb palotaforradalom, ami mellé elég sokan odaálltak a társulatból. Az artikulált kérésünk az volt, hogy az akkor még Nagyváradi Állami Magyar Színházhoz tartozó Szigligeti Társulatnak lehessen nyílt pályázat útján, versenyvizsgával kiválasztott művészeti vezetője. Igazából azért csak ez, mert akkor még nem látszott, az önálló gazdálkodást miként lehet elérni, mikor lehet megszabadulni attól a kínos feladattól, hogy az ember a politikai alapon kinevezett román erdészmérnök főigazgatónak magyarázza, miért is kell egy előadáshoz dramaturgra pazarolni a pénzt… Mivel a posztokat a gazdasági válság miatt zárolták, illetve a szabályzatot is módosítani kellett, a fenntartó azt javasolta, átmenetileg a társulat válasszon a tagok közül igazgatót, amire a kollégák engem jelöltek. Tehát a helyzetből is adódott, hogy én a feladatot ideiglenesen vállaltam.

– Na jó, de a leginkább a szád íze szerint való színház mégiscsak abból az intézményből lesz, amit te vezetsz, neked pedig voltak elképzeléseid.

– A társulatvezetés legfontosabb vetülete, hogy emberekkel, sőt, művészemberekkel dolgozol. Tízévnyi küzdelem után elég nehéz azt mondani valakinek, akivel az imént együtt másztatok ki a mély, meleg szószból, hogy bocsi, de ezt nem jól csinálod. Amennyire én tudom, az összes nagy forradalmi vezetőből végül diktátor lett, és elkezdte levagdosni a harcostársakat.

A másik, és ennél talán fontosabb: én nagyon szeretek játszani, az pedig lehetetlen helyzet, hogy valaki rendez, te mész be jelenetbe színészként, de igazgatóból kiszólsz a díszítőknek, vigyék már arrébb az akármit, mert annak nem ott van a helye.

Szóval a legfőbb ügyem az volt, hogy a társulat által kitűzött közös cél mielőbb megvalósulhasson valamiképpen. Elmentem Bukarestbe Demeter Andráshoz, aki akkor a Kulturális Minisztériumnál dolgozott, hogy a gazdasági önállósodás lehetőségeiről érdeklődjek, összehoztam a fenntartóval, az itteni magyar érdekképviselettel, tehát elindult egy folyamat, aminek eredményeképpen két évvel később a Szigligeti Színház önálló intézmény lett. Ezzel le is járt az én mandátumom, eddig vállaltam.

– Azt is érdemes megemlíteni, hogy pont ebben az időszakban játszóhelyetek sem volt.

– Igen, pont ebben a két évben zajlott a színházépület felújításának a veleje, a filharmóniában játszottunk, meg mindenféle lyukban, ahol éppen értük.

– Érdekes adalék, hogy az épületfelújítás egyetlen apró részletet nem érintett csak: a színpadot.

– Új deszkát raktak, de színpadtechnikát nem, de most szerencsére úgy néz ki, hogy ebből is lesz valami hamarosan egy pályázatnak köszönhetően.

– Egy évvel később, 2012-ben a Nagyvárad Táncegyüttes művészeti igazgatója lettél. Hiányzott a tánc?

– Nem mondhatnám, hiszen abban a bizonyos első tíz évben is rengeteg előadásban dolgoztam koreográfusként, illetve erős kapcsolatom volt az akkor még a Nagyváradi Filharmónia Crișana Táncegyüttesének magyar tagozataként létező csapattal. Igazából nem volt meglepő, hogy amikor az átszervezés eredményeként a Szigligeti Színház égisze alá kerültek önálló társulatként, felkértek művészeti vezetőnek.

– Elég közelről követtem a 2018 áprilisáig tartó munkásságodat, egyértelmű volt, hogy első pillanattól van egy programod, amit nagyon tudatosan próbálsz végrehajtani.

– Az alapvető célom az volt, hogy a társulatban „képes” emberek legyenek. Ismerkedjenek meg sokféle technikával, sok próbatermi impulzus érje őket, hogy műfajilag ne legyenek korlátozva, képesek legyenek a hozott néptáncos tudásanyagot kortárs színházi gondolkodásba oltani. Szerintem egyébként a népművészet és a kortárs színház jó elegy, hiszen az ember minden műalkotásban a saját gyökereit, mitológiáját keresi, azt próbálja felismerni. Ez volt a – minimum a környéken unikumnak számító – célkitűzésem végig, aminek csak a hogyanja változott az évek folyamán, leginkább a nálunk dolgozó alkotóktól függően. A megvalósításához minden feltétel adott volt: sok táncos, nagy zenekar, kőszínházi körülmények, bérletrendszerben eladott előadások, marketing, kapcsolatrendszer… ez óriási luxus. Az utóbbi években szerintem született pár olyan előadás, ami a célkitűzés létjogosultságát igazolta.

– Az általad vázolt elképzelés azért nem csak lehetőségeket rejt, hiszen a néptáncosok között a fenti programot viszonylag sokan tartanák szentségtörésnek, illetve a néptánc és a kortárs tánc nagyon különböző technikákat, testtudatot igényelnek.

– Én sem gondolom, hogy egy érett néptáncosból balett-táncost lehet vagy kell nevelni, azt viszont lényegesnek tartom, milyen igénnyel nyúl a saját eszközkészletéhez. Egy színházi szemléletű tánctársulat tagjának – pont, mint egy színésznek – igénye kell legyen arra, hogy minden alkalommal kibányásszon magából valami újszerű megnyilvánulási formát. Én társulatvezetőként azt tartottam legfontosabb feladatomnak, hogy ezt az igényt felébresszem, illetve ennek mindig megpróbáljak megfelelő táptalajt adni. Az volt a célom, hogy a társulat tagjai alkotó, és ne végrehajtó emberekként végezhessék a munkájukat. A világ is afelé halad, hogy a koreográfusok egyre inkább az emberi matériából indulnak ki, alkotótársként kezelik a táncosokat, csak irányokat szabnak meg. A saját szülésű dolgok mindig sokkal nagyobb erővel bírnak, mint a betanultak. Mellesleg aki ma színpadra áll táncosként, ugye erre is hozhatnánk színházi analógiát, az kortárs táncos. A történeti panoptikum felmutatása a múzeumok, illetve a hagyományőrző csoportok feladata, egy színházi tánctársulat viszont egészen másról kell szóljon, és én utóbbi vezetésére vállalkoztam.

– Két társulat vezetésén – komoly reformszándékokkal – túl vagy, van valami újabb forradalom, amiben érdekelt vagy?

– Most a színészi munkámban keresem a saját kis forradalmaimat, de egy előadónak kötelessége látni akarni a világot maga körül, és megtalálni az utat a kis forradalmakhoz az alkotásban. Ha manapság szétnézünk, muszáj lázadni a széles sávú politikai befolyásoltság ellen a színházban és azon kívül is.

– Ez azért is érdekes, mert mi, azt hiszem, két világ határán élünk; román színházi berkekben talán kevésbé húsba vágó ez a téma.

– Váltottak le bukaresti színházban is igazgatót egyértelműen és kizárólag politikai akaratból, de egyébként kívülről nézve tényleg nem tűnik jellemzőnek. Az erdélyi színházak egy jó része is meg tud maradni kvázi függetlennek, ahhoz képest mindenképpen, ami a határ túloldalán van, de érződik egy rossz ízű rátelepedési vágy a politikum oldaláról.

– Te tudnál valami okos érvet mondani, hogy a hatalomnak miért állhatna érdekében békén hagyni a színházat?

– Akár azt is mondhatnánk, hogy nem áll érdekében, bár a szabad szellem támogatásának minimum a látszatából is bizonyára lehet tőkét kovácsolni (a király nagyvonalúan tűri az udvari bolond bölcs élceit), és akkor ezzel már nagyon messze kerültünk attól az igénytől, hogy a hatalom a színházat valamiféle propagandaintézmény szintjére süllyessze.

– Csináltunk most egy kis felhajtást ebből az – egyébként igencsak eseménydús – húsz évből, de ha minden jól megy, több van még előtted a pályán, mint mögötted.

– Az ember időnként elgondolkodik, nem kéne-e valami egészen mást csinálnia, mint amit addig, de aztán mindig elkap a gépszíj. Hogy mindig így lesz, arra nincs garancia, a színház nagy kollektív játék, még csak együtt létezni sem könnyű ennyi emberrel, nemhogy alkotni. Ha újrakezdeném, lehet, valami olyasmit csinálnék, amiben csak magamért felelek, csak magamat befolyásolom, de akkor is forradalmár lennék, az biztos… Lehet, egyszer majd a fogpiszkálógyártásnak leszek a forradalmi akármije.