Botos Bálint író Botos Bálint rendező keze alá dolgozott: laza, de jól használható alapanyagot kínált egy olyan előadáshoz, amely sokféle rétegből összeszövődő színpadi nyelven szólal meg, és amelynek a verbalitás így csak egyik, a többivel nagyjából egyenrangú alkotóeleme.

Próbálod túlélni – lelkileg, fizikailag – az alig túlélhetőt, szokásos mederben tartani a hétköznapokat. Csak nem meghalni, nem szétesni, mondogatod. Talán úgy látszik, túl is vagy már a nehezén – aztán belefutsz valami alig bosszantó semmiségbe, és totál kiborulsz. Furcsán fognak rád nézni, és először esetleg te sem érted, mi történt. Ahogy a főszereplő, Eszter (Sebők Maya) is meglepődik, miért kap valóságos hisztirohamot attól, hogy az éppen eladás alatt álló ház felszámolandó készleteiből véletlenül összetör egy – amúgy is ronda – kávéscsészét. Pedig csak épp kipattant az a bizonyos szelep; valószínűleg már nem is először.

Fotó: Víg László

Jelentős mennyiségű élettapasztalat sűrűsödik össze Botos Bálint szövegében, amellyel mindenekelőtt főhősét, a fiatal színésznőt ruházza fel (akin az Eszter név, hála a nagyérdeműnek, egy tévésorozat alapján ragadt rajta). Pánikrohamok – túlhajszoltság és idegkimerülés –, egy majdnem végzetes kimenetelű autóbaleset emléke, és most még a családi múlt hirtelen előkerülő történetcserepei is. Gyakorlati teendőnek indult – el kellene végre adni a felmenőktől örökölt vidéki házat –, majd ahogy az lenni szokott, naplójegyzetek és fényképek kerülnek elő, és leszakad a múlt. Életből ellesett pillanatok, egyben a legkülönbözőbb mélységű / felszínességű színpadi művek tucatjaiban feldolgozott témák: elhallgatott családi titkok, generációkon átívelő traumák, egyén és szűkebb-tágabb környezetének viszonya (és még folytathatnánk). Botos Bálint író azonban Botos Bálint rendező keze alá dolgozott: nem szépirodalmi babérokra pályázott, hanem laza, de jól használható alapanyagot kínált egy olyan előadáshoz, amely sokféle rétegből összeszövődő színpadi nyelven szólal meg, és amelynek a verbalitás így csak egyik, a többivel nagyjából egyenrangú alkotóeleme. (Ezért aztán eléggé félrevezető – kontraproduktív? –, már legalábbis a Váróterem körein kívüliek számára, hogy a színlap kizárólag a cselekmény vázlatával jellemezi az előadást.)

Az előadás vonzereje ebben a polifóniában rejlik, amely ugyan bizonyos fokig már irodalmi anyagában is kódolva van, kiteljesedéséhez azonban a színészek improvizációira is nyitott rendező munkálkodása által jut. Az érzések, a pillanatnyi benyomások és a cikázó gondolatok hátterét a szereplők által megteremtett hangkulisszák adják. A sustorgásból, zenéből, zörejek foszlányaiból felépülő miliő nemcsak aláfesti, de ki is emeli Eszter elbeszélését. A mellékszereplők (a pszichiátert alakító és a közös téren kívül elhelyezkedő Sipos Júlia kivételével) eleinte meghatározatlan karakterekként, az „utca embereiként” vannak jelen a stilizált helyzetekben, szavakkal lefestve, mondatok által láttatva a történéseket. Egyikükkel (Mostis Gergő) például itt még az egyik pragmatikusan bunkó járókelő szerepében találkozunk, amint az emlékezés káros voltáról értekezik – később ugyanőt a városka nem pont az eszéről vagy a beleérző-képességéről elhíresült alpolgármestereként látjuk majd viszont. Az elbeszélés fonalát egymásnak adják át a szereplők, folyamatos nézőpontváltásokat hozva így létre az Eszter körüli történések láttatásában: a főszereplő egyes szám első személye másvalaki egyes szám harmadik személyéje vált, majd vissza, és így tovább. (Az előadás egy későbbi szakaszában ismét előtérbe kerül ez a külső-belső mozzanatokat egyszerre láttató narrációs technika, ami ekkor már közvetlenül is felidézi Schimmelpfennig Arab éjszakájának eseményközvetítési módját – igazán izgalmas referenciaként.) Mindez együtt valami olyan különleges kavargást, szimultán jelzéshalmazt hoz létre, hogy időnként úgy érezhetjük: a tudat és tudatalatti, az érzelmek és indulatok, álmok és rémálmok világa kap itt közvetlen színpadi megformálást.

Fotó: Bethlendi Tamás

A legérdekesebbek azok a jelenetek, amelyekben a sokféle ötletet felvonultató, összehangolt csapatjáték a reálisat szürreálisba fordítja. Ilyen például az egykori autóbaleset emlékképeinek egyik vonulata, amely a járókelők-rendőrök-ápolók részvétlen, cinikus reakcióit idézi meg. A mondatokat a színészek egymás között felosztva, de hasonló fásult hangon mondják el, miközben furcsa, ernyedt pózokban álldogálva hol egymáshoz borulnak, hol ismét széjjelebb támolyognak. A közösen előadott dalbetéteknek hasonlóképpen fontos szerep jut abban, hogy ne ragadjunk le a cselekmény (nem feltétlenül revelatív erejű) részleteinél. Bocsárdi Magor izgalmas zenéjű és szövegű számai, amelyek sokszor az újhullámos idők hangulatait is felidézik, a lírát is hozzászövik az epikához és a drámához. („Pihés hajak és beesett szemek, gyűrött ingek, sok közepes termet. Átlagos figura, de nekünk tetszhet. Átlagos figurák, és voltunk szebbek.”)

Fotó: Víg László

Az utolsó dal a történet lezárását stilizálja. A hajdani iskolatársban (Pál Emőke) is előjönnek bizonyos emlékek, és házvásárlás helyett ütős lépésre szánja el magát, érzéketlen párjának (Csepei Zsolt) is szánva a gesztust. Akár húzóanyag is lehet majd a helyi Liget FM-en, esetleg a művházvezetőnő (Udvari-Kardos Tímea) gyatra versműsorban énekelteti meg a bizarr sztorit. Eszter? Nem haragszik, mondja. Elhisszük neki. Végül is ez is egyfajta kiút ebből az egész belterjes kisvárosi tenyészetből: szabadulás helyszínektől, helyzetektől, emberektől; végre a mitugrász, jelentéktelen régi baráttól is (Imecs-Magdó Levente). „Ég a ház, pattan az üveg, recseg a padló, felizzik a rács”. Felold(oz)ás márpedig nincs.

Hol? A kolozsvári Váróterem Projekt vendégjátéka a Bethlen Téri Színházban
Mi? Botos Bálint: Liget
Kik? Szereplők: Csepei Zsolt, Imecs-Magdó Levente, Mostis Gergő, Pál Emőke, Sebők Maya, Sipos Júlia, Udvari-Kardos Tímea / Díszlet:Cosmin Matei / Jelmez: Gábor Zsófia / Zene:Bocsárdi Magor / Rendezte: Botos Bálint