A Reactorban nem Zelea Codreanu az egyetlen furcsaság. A 2014-ben létrejött független színház következetesen progresszív, formabontó, provokatív előadásokat tart műsoron. Erőssége a dokumentarista játékmód szociálisan érzékeny, az elnyomottak helyzetére rávilágító, a mai romániai társadalom anomáliáit leleplező témakörökben. Olyan feladatot vállal, amilyet a Nemzeti Színháznak kellene – fogalmazza meg Adorjáni Panna, amikor a Reactor profiljáról kérdezem.

Többször is elhangzik Zelea Codreanu neve a kolozsvári Reactor (Reactor de creație și experiment – Alkotói és kísérleti reaktor) Micul nostru centenar (A mi kis centenáriumunk) című előadásában. Ami azért feltűnő, mert 1938-as kivégzése óta Constantin Zelea Codreanut emlegetni rendszerfüggetlenül tabu volt. Igaz, Nyugaton korábban is kutatták már a romániai fasizmust. A Ceaușescu-rendszer bukása után nagy elánnal megindult romániai múltfeldolgozásban mára már a rettegett Garda de Fier (Vasgárda) és hírhedt „kapitányának” kegyetlensége is terítékre került. Zelea Codreanu olyannyira szélsőségesen antiszemita ultrajobbos mindenfób volt, hogy még a két világháború közötti, egymást gyakran váltogató, de annál inkább fasisztoid bukaresti kormányokkal sem volt kompatibilis. Végül 1938-ban II. Károly király elrendelte kivégzését, amire a magyarországi olvasóknak néhány év múlva oly ismertté vált snagovi tó parján került sor. A Zelea Codreanu-kultusz ettől nem szűnt meg. A Vasgárda sokadik reinkarnálódási szándéka manapság a Noua Dreaptă (Új Jobb) nevezetű politikai formáció. Időszakos félelemkeltő utcai demonstrációikon Zelea Codreanu-dalok hangzanak fel, hatalmas fényképeit útmutatóként hordozzák, mostanára már egy román ortodox szentté avanzsált hős illúzióját keltve.

De a Reactorban nem Zelea Codreanu az egyetlen furcsaság. A 2014-ben létrejött független színház következetesen progresszív, formabontó, provokatív előadásokat tart műsoron. Erőssége a dokumentarista játékmód szociálisan érzékeny, az elnyomottak helyzetére rávilágító, a mai romániai társadalom anomáliáit leleplező témakörökben. Olyan feladatot vállal, amilyet a Nemzeti Színháznak kellene – fogalmazza meg Adorjáni Panna, amikor a Reactor profiljáról kérdezem. A 2018-as év a modern Románia megalakulása századik évfordulójának ünneplésével telt országszerte. Ebből az alkalomból a Reactor Drama5 (sorozatban az ötödik) jelszavú drámaíró pályázatot hirdetett, kifejezetten a centenáriumról. A nyertes a bukaresti illetőségű, immár rutinos színházi szerző, a szakmai berkekben jól ismert Maria Manolescu lett A mi kis centenáriumunkkal. Ezúttal társalgási színdarabot komponált, amely kilóg a reactoros előadások közül. A serdülő korú Toma (Adonis Tanța alakításában) szüleivel a dédmama századik születésnapjára utazik. Az apa (Doru Taloș) vezet. Az anya (Alexandra Caras) mellette aggodalmaskodik. Ő a dédmama unokája. A hátsó ülésről Toma bele-beleszólna szülei egyre eszkalálódó vitájába. Abban megegyeznek, hogy remélik, a dédmama nem pont ezen a születésnapján hal majd meg. Miután megérkeznek, a folyamatos purparlét a dédmama (Paula Rotar) erőszakossága uralja. Az őt ellátó-ápoló másik unokáját (Paul Socol), akiről kiderül, hogy nőgyógyász orvos, állandó feszültségben tartja. Megtiltja neki, hogy feleségül vegye asszisztensnőjét, merthogy az rangon aluli lenne. Amikor dédunokájával Zelea Codreanu-dalokat énekel, parázs veszekedés robban ki. A múltbéli bűnök sorozatának felhánytorgatása következik véget nem érően. Ritkaságként a „zsidó” gúnyneve is elhangzik (jidan), ami a múltfeldolgozás szintén úttörő irányát előlegezi. Az új generációs rendező, Dragoș Alexandru Mușoiu engedi didaktikussá válni közlendőjét. A lendületes párbeszédek poénjai egyre halványabbak, a keretes történetet záró monológ már-már édeskés, lelkiismeretnek szólón moralizáló. Mégis: a feldolgozatlan történelem veszélyes vizein evickélve olyasmit szabadít fel, amire még nem volt példa Kolozsváron. Mindezt Anda Pop látványosan autentikus hangulatot keltő kifordítom-befordítom díszlettel kitöltött terében, amely hol rádiókészülék, hol automobil vagy avítt nappali.

99,6% – Románia – egy évszázad szeretet és gyűlölet. Fotó: Andra Salaoru

Egészen más atmoszférájú a Reactor Románia – egy évszázad szeretet és gyűlölet című projektje keretében létrehozott 99,6% című előadás, amely a Román Nemzeti Kulturális Alap Igazgatósága (AFCN) által meghirdetett centenáriumi pályázaton a legnagyobb pontszámot érte el. Az előadásban fel is lépő Adorjáni Panna ötletéből a szereplőgárda hozta létre a rendező nélküli közös alkotást, amely a román–magyar együttélésre fókuszál, de ennél sokkal többről szól. Alapvető emberi létezési helyzeteket vizsgál, a nézőkkel egészen bensőségesen kommunikálva. Három magyar, egy magyar-román és öt román színész és nem színész suttog párhuzamosan magyarul és románul személyes történeteket a teret körbeülő nézőkhöz nagyon közel húzódva. Majd abszurdnak tűnő, de valóságos élményeket mesélnek, gyakran zenével és/vagy mozgásszínházi elemekkel felváltva. A történetek egyszerre tragikusak és ironikusak. Olyanok, mintha az együttélés nehézségeire azt tanácsolnák, hogy szeressük egymást, mert 99,6%-ban egyformák vagyunk. Csak azzal a maradék 0,4%-kal van a baj. Az előadás egyik csúcspontján Ötvös Kinga és Radu Dogaru párbajt énekel. Mindketten képzett hangú, professzionális énektudású színészek. A gyimesi kesergő és a havasalji sirató leanderszerűen fonódik össze, és már-már hollywoodian egymásba olvadva végződik. Majd lassan elcsendesülve mindannyian, nézők és szereplők egyaránt, visszatérünk a kezdeti szeánsz hangulatába: suttogás, derengő fények, majdhogynem spiritiszta szellemidézés történik, rituális ráolvasás és hasonlók. Pedig a 99,6% „csak” egy, a dolgok mögöttesét alapos előtanulmányokkal a lehető legjobban felkutató, a reménytelennek tűnő, de roppant szükséges egymásra találást, megbékélést szorgalmazó, rendhagyó művészeti élményt szolgáltat 100%-ban.

A megemlékezési hullám a ZUG.zone nevű játszóhelyet is elérte. A Kolozsvár Hídelvi negyedének egykor Árpád, ma Traian utcájábanm egy üres épület beton csontvázának takarásában elhelyezkedő udvar hátsó fertályában lapul egy valamikori szerelőcsarnok. Szebb kort idéző dombormintás, téglalap alakú fehér csempékkel részben kibélelve. Már csak részben, mert az épület állaga erősen romlik. Kifűthetetlensége miatt szüneteltetik legutóbbi előadásukat, amelyben két színész jórészt meztelenül játszik. Csapadékos időben helyenként folyamatos csepegés hallatszik, volt előadás, amikor úgy tűnt: ez is a része. Mert a ZUG-ban bármi előfordulhat. A Váróterem Projekt fészkében folyamatosan üzemel a független színházi társulat boszorkánykonyhája. Szürreális keveredik az akcióval, nonverbális mutatvány az énekkarral, a lehetetlenség a Kolozsváron oly ritka színpadi humorral. Éppen ezért is meglepő, hogy a hét éve kialakult markáns profiltól meglehetősen elütő előadást mutattak be januárban. Lovassy Cseh Tamás valahova a polgári diskurálások és a szocreálos megmondások világa közé helyezi Románia 100 című drámája vidéki történetét, amelyben konfliktus konfliktust ér. Az iskolaigazgató házassága agyagot szoborrá formálni próbáló feleségével kihűlőben van. Gyerekei már egy más világba vágyódnak. Sógora, a polgármesteri posztért kampányoló alpolgármester személyes érdekeit előbbre helyezi a helyi magyar közösség gondjainál. A román polgármester ankéton szólítja fel bocsánatkérésre, miután az iskolaünnepségen irredenta versek, nóták hangzottak el a könyöradományokat osztogató testvéri zalaegerszegiek tiszteletére. Feladjuk magyar identitásunkat, vagy nem, ez itt a kérdés. 100 éves gondok, bajok. Feloldhatatlan feszültségek, megválaszolhatatlan kérdések. Vidéki kocsmai hátbizonyjánosozás, akadémikus savanyú uborkákat el nem érő fikciók. Ezekből nehezen alakulnak ki megrendítő drámai sorsok. Pedig Lovassy Cseh Tamás meg is rendezte ennek érdekében szövegét. Kovács Emese dramaturggal, Bertóti Johanna fordítóval közösen cseppenként adagolják be a nézőnek az egyre fokozódó társadalmi helyzetet. Gábor Zsófia anyaföldes fóliadíszlete és lényegre törő jelmeze egységben tartja a látnivalót. Mégis: mire eljutunk az iskolaigazgatót alakító Mostis Gergő meggyőző és színpompás előadásában a kezdeti euforikus vendégvárástól a családi és munkahelyi csalódásokon át az igaztalan tetemrehívásig, és onnan a testi-lelki összeroskadásig, az jut eszünkbe, hogy talán kevesebb konfliktussal is megelégedtünk volna. De nem csak az iskolaigazgató karaktere kínál hálás alkalmat a várótermes színészek markáns játékmódjának megcsillogtatására. Imecs-Magdó Levente ígérgetős, majd kívül maradni akaró alpolgármesterének jellemábrázolása mindennapjaink megalkuvó önjelölt politikusait idézi. A román polgármester megformálásában Csepei Zsolt joviális, de a vezető nemzet mindenhatóságában rendíthetetlenül hívő, a problémamegoldást leegyszerűsítő, de levantei alkudozásra bármikor kész karaktert hoz. Amikor teljes természetességgel magyarul is megszólal, remekel a jellemábrázolás kiteljesítésében. Sebők Maya igazgatónéja soha be nem teljesült művészi ambícióit elmeneküléssel oldaná fel. Reménytelenül. Amikor körös-körül rémeket vél látni, a kiaknázatlan színészi humor pazar tárházát villantja fel. Pál Emőke alpolgármesternéje komplex sztereotípiákból koncepciózusan összeválogatott csokrétát nyújt nézőinek a női sors tragikumáról. Kilátástalanságában mentő szenvedélyébe, a pohárkába kapaszkodik. Jelen esetben a klipszes retiküljében lapuló üvegecskébe. Lelki vulkánkitöréseit éles hisztériázással halasztgatja. Leplezett szomorúsága elevenbe vágóan hat.

Nagy a kontraszt a minden hájjal megkent, sokat megélt várótermes színészi játék és a tizenéves szereplők színpadi jelenléte között. Nem tudjuk eldönteni, a diákszínjátszós játékstílus szándékos-e. Ami biztos: a bajokat megoldó paktumok valahol az égben köttetnek majd. De mindenképp valamilyen más dimenzióban. És az is majd egyszer, valamikor jön el.

Hasonlóan transzcendentális régiókba emelkedik és emelné nézőit is a kolozsvári román Lucian Blaga Nemzeti Színház Meșterul Manole című előadása, a színház névadójának darabja. A nagy szabadkőműves és annál is nagyobb ezoterikus filozófiaprofesszort 1948-ban eltávolították a kolozsvári egyetem filozófiai tanszékéről, és műveit is csak halála után egy évvel, 1962-től lehetett kiadogatni. A Balkánon elterjedt emberáldozatról szóló drámáját (a magyar Kőmíves Kelemen megfelelője) 1927-ben írta. Színrevitele rendezőt, színészt és nézőt próbáló. A feleségét az Isten házának felépüléséért feláldozó építész Manole vívódása egyszerre tud csepegős melodrámává vagy katartikus heroikus történetté válni. Ezúttal a szintén fiatal, de már Románia-szerte sokat foglalkoztatott rendező Andrei, Măjeri nemcsak Manole (Sorin Leoveanu) önmarcangoló lelki tusájára koncentrál. Felesége, Mira (Romina Merei) modern, kortárs nő, észérvekkel küzd a pópák uralta világgal, józansága drámai, tragikuma megejtő. Tarkovszkij szereplőinek szikárságával vetekszik Bogumil sztárec (Ionuț Caras) dogmáktól súlyos aszkétizmusa. Ellensúlyként a három építészsegéd (Mihai-Florian Nițu, Cosmin Stănilă és Radu Dogaru) próbálkozik friss szellemmel a mitikus román miliőben. Az előadás amphitryonja, házigazdája (Miriam Cuibus) középkori igricnek hat, vagy ókori tragédia jósnőjének. Nem egyértelmű tehát, hogy valójában mire megy ki a játék Mihai Păcurar grandiózusan expresszionista díszletében. De mint minden nagy alkotásnak, a Meșterul Manolenak is erősen aktualizáló áthallásai vannak: nem tudunk nem gondolni a bukaresti megaberuházásra, a 12 éve épülő és még be nem fejezett Nemzet Megváltásának Katedrálisára, amelyre országos kampányok keretében verbuválják az adományokat. Az előadás rendszer- és egyházkritikus egyszerre, a tehetség elnyomása és korrumpálása ellen szólal fel.

Rokon szellemben pellengérezi a romániai viszonyokat a bukaresti Godot Cafe-Teatru Carpathian Garden című előadása. Az azóta épületbiztonsági okokból bezárt játszóhely társulata szeptemberben a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház dráMa Kortárs Színházi Találkozójának 10. kiadásán vendégszerepelt. A centenáriumra Radu Iacoban szövegeit Tudor Aaron Istodorral közösen formálta színházi estté. Mindketten közkedvelt színészek, rendezők. A román színházra oly jellemző abszurd humor, ironikus/önironikus attitűd teljes palettájának bravúros birtokosai. Magas felütéssel, Dan Ionescu vetített képösszeállításával kezdenek. A Nagy Egyesüléstől napjainkig tartó ikonikus képsorozatban a romániai természeti táj bája mellett éles szociofotók is felvillannak, a rossz emlékű diktátort a ’89-es fordulat euforikus felvételei váltják. Majd monológok és kettős jelenetek sora következik. Rendre sorra kerülnek a mai romániai társadalmat jellemző visszásságok jellegzetességei. Mintha kabarétréfák halmazát néznénk a tévé képernyőjén. Suta híradók, egyáltalán nem tökéletes időjárás-jelentések, álszent politikai kampánybeszédek, korrupciós történetek egyre szövevényesebb füzére. Radu Iacoban pópaként hegyi beszédet mond a sátántól való önkielégítés borzalmas másvilági büntetéséről. Egyszerre karikírozza a román ortodox egyház mérhetetlenül sötét, középkori állapotát, de el is rémiszt annak örökké tartó, kikezdhetetlen államhatalmi népbutító erejének demonstrálásával. Tudor Aaron Istodor álegyiptomi jelmezben jön be az utolsó jelenetben. Tutankhamoni fejdíszben, merész, rövid szoknyaszerű ágyékfedőben. Nagy komolyan székre ül szemben a nézőkkel. Blazírtan felvázolja filozófiai eszmefuttatását Románia jövőjének javításáról. Nyugaton befutott nemzetközi pornósztárként a tehetség kibontakoztatásának elősegítése mellett foglal állást. Saját példájával bizonyítja, hogy van tehetség ebben az országban. Az európai és világszintre jutáshoz bárkinek támogatást ajánl. Produceri és szereplőválogató irodát nyitott ezért. Nemzetközi elismertségével és kiterjedt kapcsolatrendszerével hozzájárul Románia mélyreható elismertetéséhez. Az ország és népe felvirágoztatásához. A Haza apoteózisához. Az Úr még nagyobb dicsősége érdekében.