A velencei kalmár új kolozsvári előadásáról tulajdonképpen felelőtlenség, de legalábbis könnyelműség egyetlen este alapján értekezni. Az ugyanis, amit láttam, azt a benyomást tette rám, hogy a kétféle szereposztás, a drámai ellenfelek felcserélése több is lehet, mint puszta színházi játék, vagy akár két nagy múltú vezető színész különféle képességeinek, más-más oldalainak, tehetségük sokszínűségének, sokrétűségének próbatétele, illetve mutogatása, nem is beszélve az esetleges egyeztetési nehézségek megelőzéséről. Különbözőségük akár tartalmi tényezővé is válhat.

Ehhez azonban látni kellene mindkét verziót. Minthogy azonban Kolozsvár túl messze van ahhoz, hogy hetente odautazzon a kritikus, marad a bizonyíthatatlan gyanú. Persze aki mindkét nagy színészt látta már néhány fontos szerepben, óhatatlanul eljátszik a gondolattal, milyenek lehetnének most a másik szerepében. De egy ilyen virtuális, képzeletbeli színház aligha képezheti kritika tárgyát. Marad hát, amit láttunk. Az a verzió, amikor Bogdán Zsolt adta Shylockot, Viola Gábor pedig Antoniót. Látunk tehát egy mozgékony, energikus és főképp magát állandóan veszélyben érző, mindenfelé pillantgató, mindig résen levő uzsorást és egy végletekig passzív, mélakóros értelmiségit, akiről el sem hihetjük, hogy kalmár, hogy vagyonos kereskedő, aki nyilván kemény, szorgos, kitartó munkával szerezte javait. A kolozsvári színpadon Antonio inkább tűnik föl második generációs értelmiségivé finomult polgárnak, aki nem szeretné elődei praktikumba süppedő életét folytatni, de mivel más igazi életfeladatot nem talál, átadja magát az előző századforduló idejéből ismerős spleennek.

Ellenpróba híján azt sem tudhatjuk, vajon a rendezőt, Tompa Gábort foglalkoztatta-e igazán a két főszereplő alkati eltérése, vagy teljes mértékben rájuk bízta az alakok megformálását. A színház honlapján az igazgató-rendező inkább a környezetet, a történet világát, illetve valamennyi szereplő magatartását hangsúlyozza: „Itt senki nem választja azt, hogy mindenről lemond, és nem érdekli a pénz. Mindenki az érdekei szerint cselekszik, egy bonyolult érdekhálózat és szövetség működtet mindent. Természetesen minden szereplőben vannak erős, tiszta érzelmek, van szex, szerelem, erotika. De a szereplők nem eszerint választanak. Csak pillanatnyilag gondolják úgy, hogy ez fontosabb. Az önzés és önös érdekek szólnak bele mindenbe. Ebből rettenetesen kegyetlen színházat lehet létrehozni. Amiben persze vannak vígjátéki elemek, komikus szituációk, de alapjáraton egy kegyetlen és mohó hajsza az »öröklétért«, túlélésért vagy a boldogságért.” A mindenkibe ugyan beletartozna a két főszereplő is, Antonio mégis kivételnek látszik. Viola Gáboré legalábbis mindéképpen. Mintha keresné a halált, mintha lelke mélyén szeretne megszabadulni attól az ocsmány világtól, amelyben élnie adatott. Kezdeti mélabúja és a bíróságon tanúsított türelmetlensége, amellyel szinte követeli a halált, mélyen összefügg. Lelke legmélyén talán még tart is attól, hogy megmentik, és tovább kell élnie.

Ám a rendezőt Shylock és Antonio drámai ellentéténél, ha hihetünk nyilatkozatának, jobban érdekelte az a világ, amelyben élnek. Erre pedig, úgy látszik, a darab másik szálát is igen alkalmasnak találta. Földhözragadt logikával úgy vélhetnénk ugyan, hogy az adósság behajtása, illetve a brutális szerződés betartatásának követelése az igazán evilági élet, míg a belmonti történet a három láda példázatával színtiszta mese. Tompa Gábor azonban elsősorban léha aranyifjak tombolását, gazdag semmittevők mulatozását látja és láttatja Portia udvarában. Így természetesen nem mulasztja el, hogy eköré a mi mai világunkat rendezze. Dragoș Buhagiar díszlete rideg, hipermodern környezetbe helyezi a történetet, nincs is más funkciója, mint hogy ezt az érzéketlen, stilizált és sterilizált közeget érzékeltesse. Szürke-fekete falak veszik körül a játékteret, Shylock lányát, Jessicát szürke panelbalkonról alumíniumlétrán szöktetik meg, majd a lány életet élvező szökevényként kábítószert szippant. Antonio kerek presszóasztalnál kávézik, középen hátul üvegfalú lift közlekedik. Velencére természetesen semmi sem utal. Az meg, hogy a különböző jelenetekhez szükséges bútorokat oldalról tolják be, puszta színházi praktikumnak tűnik föl, különösebb tartalmi funkció nélkül. A jelmezek stílusa – ugyancsak Dragoș Buhagiar tervei szerint – a szokványos, jellegtelen mai köznapi öltözködéstől a luxuseleganciáig terjed, sőt, a mulatozó belmonti ifjak rémisztő zacskóálarcokat viselnek, amikor fülrepesztő zenére táncolnak. Arctalan táncuk igen erős korjellemzés. Személyiségvesztés és elvadulás, dühödt elállatiasodás kifejeződése.

Tulajdonképpen külön probléma a darab ötödik felvonása, amelyet olykor elhagynak. A gyűrűkkel lefolytatott idétlen tréfának valóban nemigen van köze semmihez, ami addig történt. A főszereplők, Shylock és Antonio meg sem jelennek benne, de Jessica és a férjévé lett Lorenzo sem játszik komoly szerepet. Nem is kóda, hanem inkább csak függelék a meséhez. Ha nem Shakespeare írja meg, valószínűleg éppúgy eltűnt volna a feledés hatalmas süllyesztőjében, mint a korabeli irodalom rengeteg más terméke. Minthogy azonban Shakespeare írta, többnyire azért illőnek tartják eljátszani, akárcsak most is. Pedig talán éppen ez a kis móka világíthatná meg éles fénnyel, hogy valójában mi is történt előtte, a bíróságon. Mert hiszen a trükk, amellyel Portia mint áljogász megmenti Antoniót, igazi ügyvédi csűrcsavarás, az igazság formalista kiforgatása, arról nem is beszélve, hogy egész föllépése bíróként közönséges csalás. Itt folytatható lenne a belmonti úri világ leleplezése. Nem tudom, vajon a rendező fáradt-e ki az előadás vége felé, vagy én, de a zárójelenetben nemigen érzékeltem mást, mint a boldog vég játékos, bár kissé hosszúra nyúló megünneplését.

A rendezői értelmezés elégtelenségéért, következetlenségéért valamelyes kárpótlást nyújt néhány színészi teljesítmény. Bogdán Zsolt és Viola Gábor kétségtelenül formátumos alakítása mellett Györgyjakab Enikő elegáns könnyedséggel hozza Portia szerepét Belmontban, a bíróság előtt átalakulása ifjú jogásszá pedig bravúros játék. Albert Csilla élvezetesen szólaltatja meg mellette Nerissa kísérőszólamát. Váta Loránd önhitten energikus férfiként jeleníti meg Marokkó hercegét, Szűcs Ervin meg a tomboló férfikarból durvaságával, trágárságával kitűnni vágyó fickót formál meg hatásosan Gratiano alakjában. Dimény Áron hercegként a hatalom mosolygó közönyével működik közre a bíróságon, békítési kísérlete üres formalitás.

Mi? William Shakespeare: A velencei kalmár
Hol? Kolozsvári Állami Magyar Színház
Kik? Viola Gábor, Bogdán Zsolt, Bodolai Balázs, Szűcs Ervin, Farkas Loránd, Balla Szabolcs, Árus Péter, Imre Éva, Györgyjakab Enikő, Vindis Andrea, Albert Csilla, Fogarasi Alpár, Marosán Csaba, Orbán Attila, Laczkó Vass Róbert, Váta Loránd, Dimény Áron és mások / Fordító: Nádasdy Ádám / Dramaturg: Visky András / Díszlet és jelmez: Dragoș Buhagiar / Rendező: Tompa Gábor