Angelus Iván iskolájának tanítványai kortársak, tehát mindig a jelenre reflektálnak, most három felvonásban – két táncdarabbal és egy tárlatvezetéssel.

A BKTF újabb tanév végi summázós estjéhez perfekt felütés volt az első felvonás Selfportrait 24 címen, amit az intézmény 24 magyar és más nemzetiségű táncosa adott elő. Egymással szemben ültek sorban a fehér, négyzet alakú táncszőnyeg szélén, míg a közönség el nem foglalta a helyét, majd elkezdték egyéni akcióikat szép egymásutánban. A különleges, táncos önarcképekhez Marcela Giesche, a berlini Lake Stúdió vezetőjének koncepciója szolgált, melynek lényege, hogy egyenként mindenki megmutatja magát különböző ritmusban, illetve különböző táncos és mozgásos helyzetekben, míg a többiek mozdulatlanul ülve várakoznak.

A szólók rövidek és sokfélék, esetenként összeérnek és egy pillanatra duettekké alakulnak át, de nem ez a jellemző. Vannak kidolgozott, alapos etűdök, vannak kevésbé kimunkáltak, ám annál látványosabbak, fizikailag lenyűgözők, aztán vannak líraiak és viccesek, mindez hanggal vagy hang nélkül. A lényeg a változatosság és egy olyan tömör megmutatkozás, amelyből kiderül valami a táncos karakteréről, tudásáról és kreativitásáról, valamint jól érzékelhetőek benne az improvizáció alkotóelemei is.

Egy hosszú hajú lány kezdi a sort, elmerül a copfjával való gyakorlatozásban, látványos hajlendítések, kis hajcihők közepette, majd – szinte ellenpontként – egy társa csak lassan, komótosan átillegeti magát a szemben lévő üres helyre. Kacér kokettálás következik, lobogós, pörgős táncossal, aki szembetalálja magát álmélkodós kollégájával. Van, akinek nem is a mozdulatait, hanem talán csak a testalkatát jegyzi meg a néző, vagy a színes melegítő nadrágját, egy másikat pedig azért, mert ő az első férfi a sorban, belőlük pedig táncos körökben amúgy is kevés van ugye. Érkezik egy összecsukható nő, kitekintget a közönségre, hátul kompozícióba rendeződik két további táncos, aztán haladnak ők is az új helyük felé. A-ból B-be haladva így zajlik az élet a színpadon, csavarodnak, hajlanak a testek, „kihangosodnak” végtaglendítés közben a gondolatok (ahogy egyikük magyarázza a mozdulatot), valaki lefolyik a székről, mint Dali híres képén az idő az ágról, aztán elcsorog a másik irányba, mellette ugrálva, vidáman halad el egy másik…

Nézőként lehet játszani azzal, hogy megpróbáljuk kitalálni a koncentrációból, a rákészülésből, melyik táncos mozdul a következő alkalommal. Izgalmas kísérlet, de szinte lehetetlen vállalkozás, és reveláció, ha végre sikerül. Első pillantásra az egyénről szólnak ezek a jelenetsorok, de az előadás ereje pont abban van, hogy a 24 ember figyel egymásra, egészet alkot, és végül minden összeér az egyes etűdök láncolatán keresztül. Nem biztos, hogy minden szóló előre és tutira kész van, lehet, hogy a táncos igazodik az előtte szereplőhöz, felveszi a szálat, hogy utána átadhassa valakinek úgy, ahogy az el szeretné kezdeni a saját megmutatkozását. Törődnek egymással, koncentrálnak, kontextusba helyezik a játékukat a másikhoz képest, és ilyen módon felelősséget is vállalnak egymásért. Egész eddigi életük tapasztalatai, referenciái sűrűsödnek egy ilyen bemutatkozó pillanatba. Ahogy nekünk is abba, ahogy egyenként bejövünk a terembe, és ahogy elfoglaljuk a helyünket, majd távozunk. Például úgy tudunk bejönni, ahogy szeretni tudunk, úgy tudunk ülni, ahogy viselkedni tanítottak az iskolában, és úgy tudunk belerúgni az előttünk ülő hátába (miközben azt hisszük, hogy a szék az), hogy észre sem vesszük. Rólunk is szó van a színpadon abban a fehér négyzetben, ami lehet váróterem, kihallgató szoba vagy egy lap, amin ott kell hagyni a kézjegyünk.

Az iskola alapító-rektora, az Angelus Iván rendezte Grand #9 (az évek óta játszott Kilences újabb, sokszereplős változata) jóval szigorúbb struktúrára épül, és sokkal zártabb motívumvilágból dolgozik. A 18 táncos a kilenc fel-felvillanó fénykörben szabályos csoportokba, illetve sorokba rendeződve, nagy színharmóniában táncolja el a számmisztikát. Annyira összhangban és ritmusban, illetve olyan precíz ritmusváltásban vannak, hogy lehetetlen kiszűrni egyenként a jobbnál jobb előadói teljesítményeket. A nagy táncos örömóda teljesen előre programozott, a kollektív, mindenféle tanult technikát szépen felvonultató mozgásfolyamból mégis ki-kidomborodnak a karakterek, reflektorfénybe kerül egy-egy sajátosan kivitelezett mozdulat. Ugyanaz történik, mint az előző darabban – csak fordítva. Egyszerre indulnak az akciók, ám mindenki figyel külön a másikra is, hogy legyen saját tere végigvinni a rövid fényfelvillanásokban exponálódó röpke mozdulatsorokat.

A jelen táncos arcképcsarnokát levezetésképpen a múltba merítkezés követte Az első tíz év – 1979-1989 című interaktív tárlatvezetéssel. A Budapest Tánciskola Archívumának első kiállításáról az akkor még meg sem született fiatal kritikus, Albert Dorottya beszélgetett Fuchs Lívia tánctörténésszel, az egykori események hiteles tanújával. Izgalmas és nagyon speciális időutazás volt a rendszerváltás előtti underground táncos szcéna hőskorával találkozni. Angelus Iván és Kálmán Ferenc Kreatív Mozgás Stúdiójában, a Csanády utcában annak idején mindenki megfordult, akit érdekelt a mozgásszínház és a tánc. Felemelő volt látni többek között Min Tanaka 1984-es előadását hirdető, félig sablon, félig kézzel írt plakátját, amely a kor kulturális hirdetéseinek grafikai lehetőségeire is következtetni enged. Izgalmasnak tűnt a hazai kortárs tánc Lou Reedjének Utolsó szóló című, Petőfi Csarnokba szervezett bemutatójára visszagondolni, amelyet nyilván a Trafó alapítója, a kortárs táncszervezés úttörője, Szabó György delegált akkor oda. Jó volt látni, hogy a darabbal Berlinben is vendégszerepeltek anno, meg arról hallani, hogy minden körülmények között lehet alkotni és tanítani, ha van hozzá megfelelő közösség, ízlés és érdeklődés. Tartást ad egy ilyen bensőséges visszaemlékezés a mai, a nyolcvanas éveket gyakorlatilag tagadó kultúrpolitika elviseléséhez is.

Mi? Budapest Kortárstánc Főiskola (BKTF): Önarcképek
Hol? Trafó

Kik?
Selfportrait 24 – Alkotó: Marcela Giesche. Előadók: Bitó Katalin, Meggie Blankschyn, Alja Branc, Gaja Rupnik Caruso, Justine Copette, Dániel Attila, Franziska Doffin, Debreczenyi Márton, Beste Demir, Alexandra Girbea, Halom Emma, Yrsa Heijkenskjöld, Jacsó Anna, Till Jenewein, Farkas Kámea, Jerneja Fekonja, Klausz Veronika, Kubus Kíra, Anita Kurõljova, Ivona Medić, Rita Matos, Szász Zsófia, Nina Velho, Kristina Zakernychna
Grand #9 – Alkotó: Angelus Iván. Előadók: Bitó Katalin, Meggie Blankschyn, Alja Branc, Gaja Rupnik Caruso, Justine Copette, Dániel Attila, Beste Demir, Halom Emma, Yrsa Heijkenskjöld, Jacsó Anna, Till Jenewein, Farkas Kámea, Jerneja Fekonja, Klausz Veronika, Anita Kurõljova, Ivona Medić, Rita Matos, Kristina Zakernychna.