Kiterjedt vizsgálatok hiányában meg kell elégednünk néhány jellegzetesnek ítélt minta bemutatásával, melyek szemléletesen reprezentálják a színészcsaládok mindennapjait, s talán további kutatásra serkentenek.

A magyar színháztörténeti kutatás nemigen törődött a színművészek családi életének vizsgálatával. Úgy tűnik, nem tartották fontosnak annak bemutatását, hogyan sikerült a társadalmi magatartásmintákhoz alkalmazkodni azoknak, akiket hivatásuk a szokásostól eltérő életformára kényszerített. Kétségtelen, hogy nehéz tetten érni, miben különbözött a színészek magánélete az elfogadottól. Hosszú időn át makacsul tartotta magát Jean-Jacques Rousseau megállapítása, mely szerint a színház nemcsak a nézők, hanem a színészek erkölcsét is megrontja. A francia gondolkodó azzal érvelt, hogy a művészek életére hatással vannak a színpadi szerepek. Úgy vélte, hogy a két nem együttéléséből következik a színésznők laza erkölcse, mivel a női erkölcsök csak a magán- és családi életben őrizhetők meg teljes tisztaságukban, hol szemérem uralkodik.[1] Rousseau arra nem tért ki, hogy a színészek éppen azért kényszerültek a társadalom peremére, mert a közvélemény személyiségüket a színpadon megformált alakok után ítélte meg. Arról már nem is beszélve, hogy a társadalom többsége néhány színész erkölcsi eltévelyedését és morális züllését tapasztalva mereven elzárkózott attól, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön „komédiásokkal”. Ezek az előítéletek súlyos következményekkel jártak: a színésztársadalom hosszú ideig szinte teljes bezárkózásban élt: általában egymás között házasodtak, ha elváltak, kollégájukkal folytatták életüket. A gyermekek többsége a szülők mesterségét folytatta, és még a tehetségtelenek sem tudtak teljesen szakítani a színházi világgal.

Páger Antal és Komár Júlia elsőszülött lányukkal, Judittal 1940 körül. Fotó: Wellesz Ella

Kiterjedt vizsgálatok hiányában meg kell elégednünk néhány jellegzetesnek ítélt minta bemutatásával, melyek szemléletesen reprezentálják a színészcsaládok mindennapjait, s talán további kutatásra serkentenek.

Az 1950-es évek elején Mályuszné Császár Edit az 1850-es évek egyik legjelentősebb művészéről, a Nemzeti Színház tagjáról, Szerdahelyi Kálmánról készült monográfiát írni. Amint azonban „egyre mélyebbre hatolt előre hőse megismerésében”, rájött, hogy a színész „emberi és művészi fejlődésében vezérszólamot játszott” a szerelem, melyet tizennyolc éves korától kezdve haláláig érzett Prielle Kornélia iránt.[2] Így született meg Egy színészházaspár élete című munkája, mely 1956-ban jelent meg a Művelt Nép kiadó gondozásában. Az összefoglalás nemcsak Szerdahelyi és Prielle pályaképét dolgozza fel; ugyanis a „férj és feleség kettőse mellett részt kért életük szimfóniájában a család is”.[3] Az édesapa, Szerdahelyi József; a testvérek: Nelli és Júlia; a sógornő, Prielle Lilla és férje, Rónai Gyula; sőt még a kis „vándorszínész-ivadék” is, Tónika, Takács Ádám kislánya, akit Szerdahelyi Kálmán feleségével, Prielle Kornéliával együtt nevelt. A színháztörténész Szerdahelyi egyéniségéről szólva leszögezte: „Egészséges és vidámlelkű ember, sohasem nyárspolgár. Nincs benne családi érzés – Szerdahelyi Józsefben sincs, Nelliben sem. A saját családjának mindenek fölé való helyezése, az én otthonom, az én gyermekem legkülönbsége: ez az erényes és polgári állásfoglalás idegen tőle. Kitűnő rokon, de nem azért, hogy a saját véréért tegyen valamit, hanem, mert jó ember, aki segít a hozzá fordulókon. Jellemző, hogy rokoni jóságát éppen azok aknázzák ki legjobban, akikhez semmi vérségi kapocs nem fűzi: Prielle-ék.”[4]

Mályuszné lényeges dologra világított rá: a vándorszínészek családi életét nem befolyásolta, hogy eredetileg milyen társadalmi rétegből származtak. Nem követték sem a paraszti, sem a polgári, sem a nemesi hagyományokat. Különleges élethelyzetük megkövetelte, hogy mindent a színház érdekeinek rendeljenek alá. Jellemző, hogy Szerdahelyi Kálmán édesanyja, Schvertner Julianna – német katonacsalád leánya – kénytelen volt felhagyni tanult mesterségével, a bábasággal, s ahogy férje társulatának érdeke kívánta, statisztált, a karban énekelt. S ami a legfontosabb: a gyermekek nevelését a vándorszínészi átlag felett tartotta. Talán az édesanyának is nagy szerepe volt abban, hogy a kis Kálmánt beíratták a piarista gimnáziumba, s mindent elkövettek, hogy távol tartsák a színpadtól. Ezzel szemben leánytestvére, Szerdahelyi Nelli még a serdülőkort is alig érte el, amikor már operaáriákat gyakorolt.

Szerdahelyi Kálmán és Prielle Kornélia családi életéhez nem nagyon hasonlított Egressy Gábor és Szentpétery Zsuzsanna házassága. Egressyék három gyermeket neveltek, s a róluk való gondoskodás hosszú évekre meghatározta mindennapjaikat. Fontos megjegyezni, hogy mindhárom gyermeküket taníttatták. A két fiú, Ákos és Árpád távol nevelkedtek a szülőktől: Kolozsváron, illetve Miskolcon voltak kosztos diákok. Leányuk, Etelka – keresztapja, Fáy András támogatásával – a Tóth Terézia leánynevelő intézetben tanult. A gyermekek közül csak Etelkát sikerült megóvni a színészmesterségtől – bár néhány műkedvelő előadáson azért ő is fellépett. A fiúk, Egressy Ákos és Egressy Árpád – kalandos évtizedek után – 1866 márciusában színészoklevelet szereztek az 1863-ban alapított Színészeti Tanodában.

Gábor Miklós, Ruttkai Éva és lányuk, Júlia a budapesti állatkertben 1961-ben. Fotó: Kotnyek Antal, fortepan

Szalisznyó Lilla sajtó alá rendezte az Egressy család levelezését, s a mű előszavában felvázolta Egressy Gábor feleségének, Szentpétery Zsuzsannának életútját. A házaspár pályája 1829-től hosszú ideig párhuzamosan haladt, ám az asszony inkább csak a kórusban szerepelt. Ez azonban nem ártott házasságuknak. Ellenkezőleg: Egressyné áldozatkészen támogatta férje művészi törekvéseit. Szalisznyó Lilla a családi levelek ismeretében szemléletesen bemutatta, hogy Szentpétery Zsuzsanna az „1840-es években többször elkísérte férjét vendégszerepléseire, hogy segítsen neki a fellépési előkészületekben. Ugyancsak az ő feladata volt a szükséges jelmezek és kellékek összekészítése és becsomagolása, ha Egressy Gábor egyedül utazott el.”[5] Bár Egressyné 1848-ban visszavonult, továbbra is kapcsolatban maradt a Nemzeti Színház technikai személyzetével. S ha férjének „a vendégjáték során szüksége volt további jelmezekre vagy szerepkönyvekre, ő kérte ki őket a színházi szabótól, a könyvtárostól vagy az ügyelőtől, illetve gondoskodott vidékre küldésükről is”.[6]

Egészen más családmodell bontakozik ki Miklósy Gyula színész, színházigazgató 1886 és 1891 között vezetett naplóiból. Miklósy volt az első, akinek sikerült igazgatóként vidéken annyi pénzt keresnie, hogy 1872-ben Pesten, az István téren színházat nyithatott. Az épület azonban 1874. január 4-én leégett. A katasztrófa a direktort anyagilag teljesen tönkretette, ezért el kellett hagynia a fővárost, és ismét vidéken próbált szerencsét. Miklósy feleségével, a dunaföldvári polgárlánnyal, Tettau Amáliával 1868-ban kötött házasságot. Kilenc gyermekük született. Elemér, Aranka és Béla gyermekkorukban meghaltak, a többiek viszont – Gyula, Gábor, Ilonka, Irén, Margit és Aladár – kivétel nélkül a színészi pályát választották. Egyikük sem járt színiiskolába, a mesterséget mindannyian édesapjuk társulatában tanulták. Érdekes, hogy Tettau Amália soha nem lépett színpadra, viszont – ha a sors úgy hozta – elvállalta a kettéosztott társulat egyik felének irányítását. S szótlanul tűrte – legalábbis a naplóban lázadozásáról nem esik szó – a nélkülözést, a bizonytalanságot, a nyomort.

A házaspár anyagi helyzete nem engedte meg, hogy gyermekeiket előkelő intézményben taníttassák. Az iskoláskorúak valószínűleg azokon a településeken látogatták a tanórákat, ahol az együttes éppen játszott. Már amikor nem kellett részt venniük a próbán, hiszen amint járni és beszélni tudtak, gyermekszerepekben léptek fel. Rajnai Edit Miklósy Gyula naplójának kiadásához írt előszavában hangsúlyozza, hogy a gyermek munkaerő volt: „A színészgyerekek tizennégy-tizenöt éves korukra megtanultak színpadi szöveget memorizálni, azt visszamondani és létezni a színpadon: társulatszervezési szempontból színésznek számítottak.”[7]

Rajnai Edit Miklósy Gyula önéletrajzi feljegyzésének alábbi érdekes gondolatát is idézi: „Gyűlölöm azokat a pályatársakat, kik gyermekeiket minden áron más pályára akarják adni, rosszul teszik. Először a legjobb színész többnyire színészgyerekből lesz; másodszor, mert a vidéki színész, ki többnyire szegény ember is, nem hagyhatván gyermekeire örökséget, legalább független pályát biztosít részükre […].”[8] Ismerve a Miklósy gyerekek változatos, küzdelmes pályafutását, nem valószínű, hogy osztották édesapjuk nézetét. Egy bizonyos: Miklósy Aladár fia, Miklósy György 1947-ben a bölcsészettudományi karon, majd 1949-ben a Színművészeti Akadémián is diplomát szerzett.

Bár Prielle Kornélia és Szerdahelyi Kálmán mellett jó néhány sikeres színészpár működött a 19. században – idősb Lendvay Márton és Hivatal Anikó, ifjabb Lendvay Márton és Fáncsy Ilka, Feleky Miklós és Munkácsy Flóra –, a művészházasságok igazán csak a 20. században kerültek a közvélemény érdeklődésének középpontjába. Legtöbbször Góth Sándorról és feleségéről, Kertész Elláról írtak a lapok. A Vígszínház kiváló művészei 1907-ben egy mára teljesen feledésbe merült színjátékban, Henry Bernstein A tolvaj című művében aratták legnagyobb sikerüket. A „darab hosszú második felvonása pusztán kettejük között játszódott. Olyan idegkorbácsoló izgalmat tudtak a színpadra teremteni, hogy a közönség minden előadáson áttapsolta a második és harmadik felvonás közötti szünetet” – írta Galamb Sándor.[9]

Szász Zoltán kritikus elragadtatottan próbált tényszerűen szólni a házaspárról, nem kevesebbet állítva, mint hogy pesti különlegességek: „Nem két művész polgári egyesülése ez, akiket a hitvesi viszonyon kívül semmi művészi érdeklődés nem köt össze, nem is egy olyan partner-pár, mely folyton együtt s rendesen egyforma ellenszerepekben játszik, mint ahogy azt gyakran látjuk az operettszínpadokon. Nem, ennek a két művész-embernek az együttműködése sokkal behatóbb és egyénibb. Ha nem is játszanak mindig együtt, s nem mindig a két főszerepben egymással szemben játszanak, mégis sokkal összenőttebbek, sokkal együvé tartozóbbak, mint a pesti színházi élet bármely más törvényes vagy törvénytelen, tartós vagy állandó művészkettőse.”[10]

Az 1930-as évektől Góthék helyét Páger Antal és Komár Júlia foglalta el. A Belvárosi Színház fiatal művészei 1933-ban házasodtak össze. Ettől kezdve 1945-ig, amikor elhagyták Magyarországot, az érdeklődés középpontjában maradtak. Páger és felesége 1937-ben a Vígszínházhoz szerződött. Az eseményről a Színházi Élet is beszámolt, s arra a kérdésre, hogy Páger Antal milyen mint magánember, Intim Pista így válaszolt: „Komoly, dolgozó színész. Tamás utcai villájában a legharmonikusabb boldogságban él a feleségével, a kitűnő, intelligens Komár Júliával. Nem bohémek, hanem igazi művészek, akik áhítatosan tisztelik ezt a mesterséget, amely még biztosan sok babért tartogat a számukra.[11]

A házaspárról szóló riportok azonban nemigen érintették a művészlét problémáit, hanem azt sugallták, hogy a kiemelkedő tehetségű színészek végre beilleszkedhetnek a társadalomba, villát építhetnek, példás családi életet élhetnek, a színésznők gyermekeket vállalhatnak. Ezek a beszámolók éppen a leglényegesebb kérdésekről nem tudósítottak: például arról, egyenrangúnak érezték-e kapcsolatukat, miként vélekedtek a hirtelen jött népszerűségről, s őszintén viselkedtek-e a nyilvánosság előtt.

Ugyanezekkel a dilemmákkal kell szembenéznünk, ha a következő korszakban született írásokat fellapozzuk. A beszámolók azt sugallták, hogy a kommunista Gábor Miklós és a társutasnak számító Ruttkai Éva nemcsak este héttől tízig, hanem életük valamennyi percében a közönség szolgálatában álltak. A népi demokrácia színész álompárja példát mutatott a gyermeknevelésben, az aktív pihenésben. A Sztanyiszlavszkij-módszer elfogadásával és alkalmazásával, a közügyek iránti felelősségérzettel pedig megtestesítették az új művészideált. Kristóf Károly riportja, mely a Színház és Mozi című hetilap első oldalán jelent meg, beszédesen szemlélteti a korszak hangulatát: „Csendes vasárnap délután. Ruttkai Éva szerepet tanul. Új magyar film főszerepét. A filmnek Egy pikoló világos a címe. No, de nem az új filmről óhajtunk írni, nem is a sörről, hiszen feketekávét kortyolgatunk. Ruttkai Éva hazajött Lausanne-ból, ahol ma magyar nőküldöttség tagjaként részt vett az anyák világkongresszusán. A szereptanulást megzavarva, a Lausanne-ban lezajlott eseményekről, élményeiről kérdezzük. A férj, Gábor Miklós is leteszi a könyvet (Victor Hugo Ruy Blas című drámáját, ezt olvassa alapos okkal, mert az új évadban eljátssza), s hallgatja a beszámolót. Halkan beszélgetünk, nehogy felkeltsük a szomszéd szobában édes délutáni álmába merült kis Julikát.”[12]

Gábor Miklós naplójegyzetei azonban kissé árnyalják ezt a képet. A színész 1954. május 13-án kelt feljegyzése szerint mulatságosnak tartotta, hogy valódi élethelyzetük ellentétben állt azzal a képpel, melyet a sajtó róluk közvetített: „ahogy hazatérve belépek a lakásunkba, váratlanul meglátom, amit már megszoktam, már észre se veszek, de most, meghökkenve, váratlanul… a kopott terítők… a szűk szobák szedett-vedett bútorzata… az a kitört lábú szék ott… a járóka az udvarra néző ablak alatt…” És eljátszott a gondolattal, mi volna, ha egy újságban fényképen látná viszont ezzel az aláírással: „Két vezető művész lakása a népi demokratikus Magyarországon”.[13]

De még ennél is megdöbbentőbb élménye, hogy amikor a Balatonon megismerkedtek egy tizenöt éves fiúval, a nagymama megpróbálta megtiltani unokájának, hogy színészek társaságában töltse a napot: „gyanakszik ránk, félti tőlünk a srácot, talán valami beteges rontástól fél, színésznépség vagyunk (milyen érdekes lenne az élet, ha annak a nagymamának volna oka a gyanakvásra!) […]”.[14]

Úgy látszik, hogy a színészek megítélése Rousseau óta nem sokat változott, noha családi életük az évszázadok alatt jelentősen átalakult.

[1] Rácz Lajos, Rousseau J[ean] J[acques] élete és művei I. (Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1928), 247–248.

[2] Mályuszné Császár Edit, Egy színészházaspár élete. Szerdahelyi Kálmán és Prielle Kornélia (Budapest: Művelt Nép, 1956), 5.

[3] Uo., 6.

[4] Uo., 138.

[5] „Irjátok a mi tollatokra jön”. Egressy Gábor családi levelezése (1841–1865), sajtó alá rend. Szalisznyó Lilla, Csokonai könyvtár, Források, Régi kortársaink 19 (Debrecen: Debreceni Egyetemi Kiadó, 2017), 15.

[6] Uo.

[7] Miklósy Gyula naplója (1886–1888), bev., szerk., jegyz. Rajnai Edit (Budapest: Országos Széchényi Könyvtár, 2018), 28.

[8] Uo.

[9] Galamb Sándor, „Gyorsvonat – első osztály”, Film, Színház, Muzsika, 1966, 12. szám, 24.

[10] Szász Zoltán, „Góthék”, Színházi Hét, 1912, 11. szám, 3.

[11] „Maga csak tudja… Intim Pista, hogy…” Színházi Élet, 1937, 14. szám, 30.

[12] Kristóf Károly, „Színésznő az anyák világkongresszusán. Ruttkay [sic!] Éva beszámolója élményeiről”, Színház és Mozi, 1955, 29. szám, 2.

[13] Gábor Miklós, Egy csinos zseni (Budapest: Magvető, 1995), 83.

[14] Uo., 167–168. Kiemelés az eredetiben; Gábor Miklós ezt a részt 1995-ben írta a szövegbe.