Mácsai István festőművész pályájának ismerői bizonyosan hallottak szakmai körökben az életmű karakterisztikumának tekintett Oroszlán című festményéről. A pesti gangos ház lakásának előszoba-kövezetén flangáló vadállat persze több mint képzettársítás. A bárhol, bármikor felbukkanó fenyegetettség szimbóluma. A kép 1961-ben, Pál fia születésének évében került vászonra.

„Csönd! Mintha kiáltott volna valaki! Igen, jól sejtettem, Jácint kiabál. Rettenetes manírjai vannak…” – hangzanak Beatrix trónfosztott és özvegy hercegné, vagyis Csákányi Eszter végszavai Molnár Ferenc A hattyú című darabjában, melyekre a szerzetessé avanzsált fivért alakító Mácsai Pál színpadra lép.

Jön is Mácsai, színészi fegyelemmel, a tőle megszokott minőségű és mennyiségű túlzással, az elvárt intelligenciával, valóban hozza az úgynevezett „manírt”, ami már rég nem az, ami a kezdetekben volt, úgymond szublimálódott a színész személyében.

Jácint atyánál kevésbé a saját sorsra, inkább a társadalmi-történelmi mondandóra helyeződött a hangsúly. Más horderejű feladat, igazi belügy volt viszont A testőr Színésze, még a Madách Kamarában. Mácsai egyfelől hozta a nárcisztikus, magát fölöttébb komolyan vevő, kényszeres csepűrágót, másfelől megmutatta a férfi szeretnivaló, esendő arcát, minderre némi öniróniával reflektálva. A mérleg egyik serpenyőjében ott volt a színész hiúsága, a másikban a férj féltékenysége. Úgy adott tétet a házastársi játszmának, hogy egy pillanatig nem volt kérdés, ebben A testőrben a színészt kockázatosabb megbántani. Kerekes Éva természetesen fittyet hányt az alaphelyzet képtelenségére (hogy a feleség nem ismeri fel jelmezbe bújt férjét), és jelentős női leleménnyel lavírozott. Gazdag előadás volt, benne Molnár színe-java. Mácsai női érzékenységgel formálta a férfit, és férfias gesztusokkal a komédiába bocsátkozó színész férfiatlanságát. Az ilyesmi egyébként specialitása, tévedhetetlenül mixeli a válogatott férfiatlanságok furcsamód férfias elegyét. Roppant szórakoztató volt társulatirányító önmaga finoman karikírozott, primadonna-allűrökkel tűzdelt változatában színháza programadó Goldonijában (Komédiaszínház).

Molnár Ferenc: A testőr. Fotó: Tamássy Andrea

A színész legmarkánsabb testi adottsága nem a gyakran emlegetett jóképűség. Inkább a karistolt szabályosság. Van egy jól látható sebhelye. Hétévesen szerezte, mikor beleszállt kerékpárral egy drótkerítésbe. A megfontolatlanság maradványa azóta ott van az arcán a tévesen értelmezett bátorság mementójaként. Akár egy szimbólum. Váratlan szabálytalanság a szabályosságban. Olyan személyiségjegy, amely valamennyi alakítását megspékeli, hol történetet sejtet, sebzettséget, hol belső romlottságot, makulát, hol Janus-arcot.

Mácsai érdekes eset. Megosztó. Ami csak jót jelenthet. Sokan krónikusan modorosnak mondják. Közben valódi szakmai elismertséggel és nagyszámú, korántsem kétes ízlésű civil rajongótáborral bír. És ez azon kivételes helyzetek közül való, amikor mindenkinek igaza van.

Olyan színész, akinek nem játékintelligenciája van, hanem intelligenciája. Előbbi színészi erény, utóbbi nem feltétlenül, mert a színész látja magát, kritikusan szemléli, és akarva-akaratlanul korlátozza. Mácsaival is ilyesmi a helyzet, nála viszont a kontrolláltság nem hátrány, hanem színészetének szervező elve.

Mácsai nem intellektuális színész, az több bokorban terem. Intelligens színész. Vagyis nem pusztán megjeleníti, hanem hordozza is a többletet. Ott van benne.

Az intelligens színész tipikus betegsége a szorongásból táplálkozó túlkompenzáció. Mácsai bírálói is erre hivatkoznak, és bizonyára ilyesmiről, mármint kétségekről, félelmekről is szó van, de valami másról is. Mácsai atípusos. Neki elsősorban nem félelme van, hanem maszkja. Élő álarca. Ez nem illusztráció, nem a szerepei arca, hanem a sajátja. Színpadon kívül is ez van neki. És ha nem színész lenne, akkor is lenne. Aligha levethető, és érdemes sem volna levetni.

Nem figurákat hoz, hanem ő maga vált lassanként figurává. A kifinomult hangfekvésű, akaratos, de diplomatikus vezető, a szellem, a tudás, a nagy elődök iránt elkötelezett értelmiségi, a magára és környezetére kényes, vonzó entellektüel archetípusává. A racionalitás iránti szenvedély és a szenvedélyben fellelhető racionalitás nagykövete.

Ezért találja meg András szerepe a Terápiában, az eredeti izraeli sorozat hazai remake-jében – de ez nemcsak Mácsai, hanem az alkotók szerencséje is. András karakterének alapköve, hogy a férfi maszkja személyiségének leglényege. Szubjektumának ikonja. Így bontakozhat ki a maga teljességében a sorozat alapötlete, hogy tulajdonképp a pszichoterapeuta a páciensek páciense. A legkomplexebb eset. Szakmájában elsőrangú, mint beteg majdnem katasztrofális. Hisztis. Öncsaló. Hogy saját életét ne kelljen mélyen megélnie, szenvedélyét a munkájában süti ki. Civil életében elhanyagolja, rendelőjében túlmélyíti a kapcsolatait. Minden betegének története róla is elárul valamit, közelebb visz hozzá, helyzetbe hozza, életének újabb történéséhez vezet. Mégsem kizárólag Mácsai karakterére, vélt vagy valós személyiségjegyeire volt szükség, nem a helyzetet látszólag tökéletesen uraló ábrázatra, a magától értetődő fegyelmezettségre, a kételyek elrejtésének rutinjára, a megingathatatlanság látszatára vagy az intellektuális kontroll erejére. Kapóra jönnek persze, de nem elsőrendűek szerep és szereplő személyiségének egyezései. Mácsai módszere a személyesség, hogy használja saját magát, ellentmondásos alkatát, nem a nézőnek enged betekintést egy unalmas maszk mögé, hanem epizódról epizódra ő tekint ki egy megunhatatlan maskarából.

Mindez oka a hatszázadik előadást taposó Azt meséld el, Pista! sikerének is. A figyelem lekötéséhez nincs szüksége arra, hogy pótcselekvéseket eszközöljön, kellékekkel babráljon, vagy illusztrálja az elhangzottakat. Mácsai estje drámai anyag marad, cerebrális dráma. Hogy nem jut a műfaj produkcióinak gyakori sorsára, és nem silányodik szimpla monológgá, nem véletlen. Ehhez a koncentráción túl tudomással kell bírni a különbségekről, és birtokában kell lenni a technikai sajátosságoknak.

Mácsaira szabott szerep volt a Madách Stúdióban hosszú évekig alakított Cipolla (Mario és a varázsló). Thomas Mann teremtménye csalafinta alak. Nem ő maga, a személyisége, pőre erőszakossága, hidegsége érdekes igazán, hanem a jelentés, amelyet szimbolizál, és Mácsai értette ezt. Láttatta a mutatványban megjelenő veszedelmet, Mann üzenetét, a hatalom diadalát az értelem felett. Nem próbált elhitetni varázslatot, nem valami látszatra nagy formátumú, mágikus erőkkel operáló virtuóz állt előttünk, hanem egy harmadrangú jelmezbálból kiszakadt, manipulatív, intellektuális felsőbbrendűségben kéjelgő, de ott és akkor erre fogékony időkben karizmatikusnak tetsző figura. Precíz, okos alakítás volt, érzelemmentességében értük tetten a színész Cipollák iránt táplált indulatait.

Kevésbé nagy ívű feladat, de játékával világszemléletet jelenít meg a János király pápai követében is, ebben a gátlástalan bíboros-szörnyben, aki hivatalát inkább gazdasági, mint hitbéli kihívásnak tekinti. Ami szintén fontos, szokatlanul vicces benne. Bagossy László valamennyi rendezésében éleslátón használta Mácsait, tisztában lévén jelentésével, és Mácsai – hogy, hogy nem Bagossy intellektusa révén – bízva az ízlésben, nála pillanatokra rálátást engedett a lelke mélyén toporzékoló bohócra, ami elég jól áll neki. Ascher Tamás ugyancsak szellemesen használja szerepeiben Mácsait. Bernhardi professzor alakjában finoman hangolva tálalja nárcizmusát.

Végvári Tamás mondta egyszer, hogy a színésznek harmincig meg kell találnia a „manírjait”, különben később egyetlen rendezőnek sem fog eszébe jutni. Ez különös módon egy azóta sokat változott színházi világra is igaz, a filmre meg hatványozottan. Mácsai a legrejtőzködőbb exhibicionisták egyike. Értékes színészi adottság, hogy mindenki tudni véli, milyen ember, igazából pedig talán senki sem ismeri. Az ezredfordulótól társulatvezető. Színészi pályája egyáltalán nem bánja az igazgatószerepet. Kompatibilisek. És bár ez egy színészportré, vagy tán pont ezért, nem lehet említés nélkül hagyni az Örkényt mint főművet, amelyet Mácsai alig több mint egy évtized leforgása alatt leigazolt az ország rangos művészszínházainak elitklubjába.

Máté Gábor a Színházi naplókban azt írja, ehhez „kellett a saját maga által megérzett stratégia”. Mácsai „ragaszkodott ahhoz, hogy különbözzön attól az eredeti művészi iránytól, amit, akarva-akaratlan, a főiskolai évek alatt beléneveltek”.

A kezdetek kezdetének szemtanúi szerint piszok jót tett neki az idő. Ezt talán úgy fordíthatjuk le, hogy miután az indulás éveiben Mácsai nem találkozott azokkal, akikre szüksége lett volna, apránként gyúrogatta, karcolgatta magát, időnként több, máskor kevesebb sikerrel, és váltott a lágy szépfiú különösnek nem mondható jelenlétéből egy, a maga nemében egyedi, önazonosnak ható jelenségbe. Bár nem tartozik kedves versmondóim közé, a megtett út és az említett folyamat szavalatain végigtekintve szépen követhető. Lásd Thomas Mann üdvözlése.

A korai évek alatt nyert tapasztalatai miatt sem fog színpadon magánkívül, meztelen idegvégződésekkel szenvedélyeskedni. Ha mégis, valószínűleg nem lesz jó. Cserébe van kiterjedése, azon fehér hollók egyike, akik egy szöveg szellemességén túl a szerző szellemiségét is képesek megidézni. Nem egyszerűen besétál oroszlánként az előszobába, hanem láttatni tud valami önmagán túlit, képes elérni, hogy a néző arrafelé asszociáljon, amerre ő gondolkodik. És ez nem kevés. Valamit valamiért.