A k2 általam korábban már látott tantermi előadását meghívtam a Scheiber Sándor Gimnáziumba, ahol tanárként dolgozom.

Az iskolánkról most azt emelem ki, hogy a tanárok és a diákok viszonylag közvetlen, együttműködő kapcsolatban teszik a dolgukat a napi szintű kisebb-nagyobb problémák, konfliktusok mellett is. Talán kissé lírai és ködös állításnak hangzik, hogy nálunk a lényegi események jelentős része nem a tanórákon történik, hanem azokon kívül. De ezzel együtt is, hogy az átlagnál alighanem több szempontból jobban működő iskoláról van szó, azért még itt is nagyon hiányoznak azok az események és élmények, amelyek közvetlenül nevelnek felelős vélemény kialakítására, annak képviseletére, mások álláspontjának megismerésére, megértésére, adott esetben a nézetkülönbségek a vita eszközével történő megértésére és kezelésére. Mindezekre nagyon alkalmasnak tartom a színházi nevelés különböző formáit, az olyan tantermi előadásokat, mint amilyen például a k2-től a Rinocéroszok.

Kifejezetten izgatott, hogy ez a hierarchiákkal foglalkozó előadás hogyan működne nálunk, egy általam kevéssé autokratikusnak ismert közegben. És mivel olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy egyúttal kritikusként is beszélhetek az előadásról, jobbnak látom ezt a lehetőséget megosztani azokkal, akiknek az előadás is szólt. Szólaljunk meg ezúttal többen: diákok és tanárok együtt. A vendégjáték után másfél héttel egy kisebb csoportban, 11.-es és 13.-os diákokkal leültünk beszélgetni: arra kapacitáltam őket, , hogy elsősorban egymással vitassák meg, hogyan élték meg a színházat.

Borsi-Balogh Máté, Domokos Zsolt és Borsányi Dániel. Fotó: Olasz Liza

A Rinocéroszok legfőbb célja talán az, hogy a diákok szembesüljenek vele, hierarchiákban élnek, és gondolkozzanak el azokon a kérdéseken, miért, meddig és hogyan legyünk együttműködők az adott rendszerben, illetve mikor, milyen alapon és miként fejezzük ki nemtetszésünket a struktúrában felettünk állókkal szemben. Eggyel általánosabb szinten pedig az előadás az egyén szabadságának a dilemmájával foglalkozik – mint ahogy egyébként a drámairodalom jelentős része.

A Rinocéroszok annyira a valóságból merít, hogy az előző tanévben egy szekszárdi gimnáziumban történt esetet mesél el – a követhetőség végett egyszerűsítve, rövid, drámai erejű jelenetekben fogalmazva. Egy (vagy több) szekszárdi diák egy, A bukás című film ismert Hitler-dühkitörés jelenetéből (ó, a napokban elhunyt Bruno Ganz…) készült mémet tett közzé, amelyben mind az iskola igazgatójára, mind a tornatanárára nézve kínos állítások hangoznak el. A mém eljutott az igazgatóhoz is, aki rövid, hevenyészett találgatások után a szerzőséggel meggyanúsított egy diákot, és egy számos elemében szabálytalan eljárást követően ki is rúgta. Tekintettel a k2 eddigi munkásságára, Fábián Péter rendezőnek ebből az élet írta erős alapanyagból könnyű ujjgyakorlat lehetett drámát varázsolni, és a színészek is (Borsányi Dániel, Borsi-Balogh Máté és Domokos Zsolt) játszva formálták meg az összes figurát.

A tantermi dráma nehéz műfaj: nem elég, hogy sok élénk diák van együtt kis helyen, de ők otthonosabbak is a saját iskolájukban, mint a társulat. Az előadásokon általában jelen van tanár, szinte mindegy, hogy kíváncsiságból vagy kontrollként, de a diákokat ez többé-kevésbé zavarja.

A színészek, mielőtt belefogtak a sztoriba, azt kérték, hogy a teremben ülők meséljék el, milyen diákcsínyeket követtek el. Az általam látott korábbi előadás többségében felnőtt közönsége erre nagyon jól reagált, jobbnál jobb sztorikat meséltek: az egyiküké egy magyarórán esett meg, poénja pedig a tanár, Békés Pál reakciója volt. Ezek után engem is meglepett, hogy ugyanerre a kérésre a scheiberes diákok szokatlanul hallgatagok lettek. Szóval másfél héttel később feltettem nekik a kérdést, ők hogyan és mire emlékeznek a vendégjátékból.

– Az indítás felesleges volt.

– Nem volt felesleges, mert ez alapozta volna meg az előadást.

– De senki nem mondott semmit, ezért volt felesleges.

– Azt nem tudhatták előre, hogy senki nem fog semmit mondani.

– Jó, de mivel utólag beszélgetünk róla, most mégiscsak mondhatjuk, hogy felesleges volt.

– Igen, de ez a része nem rajtuk, hanem rajtunk múlt. Például voltak bent tanárok is, akik előtt azért bármit csak nem mond az ember… Aztán nagy nehezen valaki elkezdett valamit, ami persze nem is róla szólt, hanem másvalakiről, aki csinált valami csínyt.

– Speciel éppen Tamás bá indította el azzal, hogy ő kezdett bele egy nála megesett történetbe, és akkor hirtelen többen is mesélni kezdték valaki másnak a csínytevését.

– Hát, azért ez nem volt így az igazi.

– Nem lett volna azzal semmi probléma, ha bemegyünk, és azonnal a sztoriban vagyunk, aztán csak utána beszélgetünk. Arra már nyugodtan számíthattak volna, hogy ha jól töltünk velük annyi időt, amennyi alatt eljátsszák nekünk a történetet, akkor feloldódunk.

– És ez be is jött, mert a játékuk nagy hatással volt, hiszen lényegében mindenki úgy figyelt, ahogy a Scheiberben csak különleges esetekben szokás.

Az előadás mindezek ellenére tényleg pillanatok alatt bevonta a diákokat. A történet talán ugyanazért hangzik erőltetettnek, mint a drámairodalom nagy része, amely ugyancsak a valóságból ered: a hatalmával aránytalanul visszaélő igazgatóról szól, aki még az amorális, pályaalkalmatlan tanárokat is felvonultatja a teljesen helyénvaló kritikus gesztusra vetemedő néhány diákkal szemben. De a Rinocéroszok a mai magyar valóság lényegét mutatja meg: a durva hatalmi túlkapásokat, a teljes intézményrendszer tehetetlenségét és korruptságát, az intézményekben dolgozó személyek számító, gyáva lakájmentalitását, a kritikát megfogalmazó, kicsiben, de mégiscsak cselekvő ember kiszolgáltatottságát.

Az előadás ezen túl rámutat arra, hogy a hierarchikus rendet fenntartó és újratermelő, több száz éves hagyománnyal rendelkező rémpedagógia ma is él. Az a legkevesebb, hogy nevelés és oktatás címén nem a gyerek szükségleteihez alkalmazkodik, hanem a felnőtt tanáréhoz. De azt is tudjuk, hogy a totalitárius uralom alanya és tárgya az önállóságától megfosztott vagy arról lemondó engedelmes és védtelen ember, akinek állandó bizonytalanságélménye van. A feldolgozott eset éppen azért dermesztő, mert a hatalom olyan kamaszokat vesz célkeresztbe, akik egy mémmel kissé félénken és ügyetlenül, de mégiscsak ezt az alapvetést problematizálják. És megértettük közben, mennyire rettenetes lehet, ha azok mennek el mellettünk a folyosón, vagy tartanak éppen órát, akik tevékeny részeseivé váltak a hajtóvadászatnak, ami egy diáktársunk ellen folyik. Persze jól ismert tény: általában többen vannak, akik nem állnak ki magukért, másokért, mert nem keresik a bajt. Az előadást nézve mi mégis egyre inkább azonosultunk a „bajkeverőkkel”. Ez az, amire egy hasonló ügyet feldolgozva a színház képes lehet.

A bolondok napi szerepcsere (április 1-én az egyik diák tanárszerepben tarthatott órát) ügyes dramaturgiai megoldás volt, és a csapat több hasonló technikával adott a figuráknak rövid, de virulens életet. A három színész néhány szempillantás alatt nagy meggyőző erővel tudott figurát váltani. A szüzsé részletei, még ha nem is voltak tökéletesen azonosak a valósággal, érzékletesen ragadták meg a drámai lényeget.

– A jelenetváltásokat, amikor karakterek is cserélődtek, énekléssel oldották meg, így akkor sem lehetett kikapcsolni: ezzel még inkább fokozták a figyelmet, nem csak azzal, hogy egészen közel, szinte köztünk játszottak.

– Ez a közelség nekünk könnyebbé tette az egészet, de a színészeknek szerintem nehezebbé.

– Nem hiszem, hogy egy színésznek ez nehézség. Pláne, hogy a történet szerint hol egy osztályban, hol egy igazgatói irodában vagyunk: az pontosan ilyen, legalább nem kellett eljátszaniuk.

– Mellékesen valószínű, hogy nálunk is vannak, akik tanárokról csinálnak mémeket. Viszont az biztos, hogy nem Adolf Hitlerrel, mert itt annyi esze azért van az embernek, hogy ezzel nem viccel. Ne nézzetek így rám, én nem szoktam ilyet csinálni, csak mondom.

– Ha ebből a történetből csak azt emeli ki valaki, hogy Hitlerhez hasonlítják a tanárt, akkor az durván hangzik. Azonban ha az ügy egészének kontextusához mérjük, akkor már más a helyzet. Az iskolaigazgatónak illene tudni, amit lényegében minden internethasználó tud, hogy ezt a filmrészletet már annyiféleképpen használták, hogy már nem is az eredeti jelentése a lényeg, hanem ez egy tetszőlegesen felhasználható alak. És akkor azt is tudná, hogy ez egy vicc, ami persze nem véletlenül olyan népszerű, és helyettesíthető be annyiféleképpen.

– Egyébként az milyen, hogy az igazgató egyből a hitleres szálon kapta fel a vizet, nem azon, hogy a tesitanárról ilyet állítanak?! Személyes sértésnek vette az egészet, de azt nem akarta felfújni, hogy nem vette észre, mit művel az ő alkalmazottja. Ügyes.

– Az viszont tényleg kemény, hogy kiderült, a tesitanár együtt van egy tanítványával, ami tudtommal bűncselekmény. És ha ez az igazság, akkor mi a probléma azzal, ha valaki kimondja az igazságot?

– Azt ki mondta, hogy ebben a történetben nem probléma az igazság kimondása?

– Senki. De akkor miért voltak olyan hülyék, hogy olyan helyre tették ki, ahol az igazgató is megtalálja? Miért nem valami zárt csoportba inkább?

– Hát, én nagyon át tudtam érezni, mert bár nálunk a tanárok nem élnek vissza a hatalmukkal ilyen mértékig, de az előző iskolámban felsőbbrendűnek képzelték magukat.

– Igen, át lehetett érezni, mert a színészek bár idősebbek nálunk, mégis mind nagyon hihetők voltak. Domokos Zsolt azonban még közülük is kitűnt azzal, hogy mekkora átalakulóművész. Mondjuk, ha jobban belegondolok, őt nem tudtam volna elképzelni diáknak, jó, hogy nem is játszott ilyet. Olyan tesitanár arca van.

A színészek az előadás végén részben még szerepből kínálták fel a scheibereseknek a médiaszakkörös dilemmát: hol és milyen szöveg jelenjen meg a történtekről? Részben, mert az iskolaújságot szerkesztő tanár szerepben maradt, a másik két színész viszont nem: egyikük önkényesen két csoportra osztotta a diákokat, és arra kérte őket, hogy érveljenek az iskolaújságban való megjelenés mellett, illetve ellene.

– Aszerint osztottak minket szét, hol ültünk. Na, az nem volt jó. Szinte senki nem akart a megjelenés ellen érvelni. Úgyhogy nem is tartottuk be, amit kértek.

– Nekem azért voltak fenntartásaim, hogyan döntsek, tekintve, hogy a csínytevők egyáltalán nem kívánták vállalni a felelősséget a cselekedeteikért, de azt belátom, hogy nem ez volt a lényeg.

– Ráadásul elég érthetetlen volt, hogy amikor az iskolaújságot szerkesztő tanár meghallgatott egy érvet, csak annyit mondott, hogy igen, ez jó. Aztán később kicsit ellenkezett, de mintha mindegy lett volna, mit mondunk, mert minden ötlet tetszett neki, és nem alakult ki olyan vitaszerűség, amitől elhittük volna, hogy komolyan kérdezi, mert komolyan nem tud dönteni.

– Talán ha ők a játékban nem sorolnak fel és nem fejtenek ki szinte minden lehetséges érvet, hanem megkérdezik tőlünk, aztán folytatják, és úgy fejezik be, az mindenkinek, még nekik is érdekesebb lett volna.

– A legvégén aztán három csoportban kellett egy-egy cikket írnunk, ami nem volt valami jó ötlet, mert tizenöten-húszan voltunk egy csoportban, és a mi színészünk csak kiadta a feladatot, de aztán nem segített. Lehet, hogy neki sem volt ötlete, hogyan is tudnánk ennyien együtt írni. Végül csak két-három ember ötlete tudott érvényesülni, és valamelyik lány megírta. Én lehet, hogy akkor már nem is figyeltem…

– Nálunk Borsányi Dániel próbálta bevonni az embereket, de nála is csak három-négy ember dolgozott, igaz, ők rendesen.

– Jó, de hát ennyi idő alatt egy normális cikket biztos nem lehet megírni, egy összevágott valamit meg minek.

– A legvégén még vártam, hogy történjen valami.

– Legalább elmondhatták volna, hogy ez a sztori tényleg megtörtént.

– Ha András nem mondja, akkor én még most sem tudom.

– És ez baj? Nem mindegy, hogy megtörtént, vagy sem?

Mi? k2 Színház: Rinocéroszok – avagy a diákcsíny-enciklopédia
Hol? Scheiber Sándor Gimnázium és Általános Iskola
Kik? Borsányi Dániel, Borsi-Balogh Máté m. v., Domokos Zsolt / Rendező: Fábián Péter