Az előadás tehát a kettős beszéd olvasási módját szeretné felidézni, hiszen diagnózisa szerint a kádárista reflexek reneszánszát éljük, csak másik üzemmódban.

Fábián Péter és Benkó Bence kecskeméti Állami áruház-rendezésében korántsem a faékegyszerű alaptörténet színrevitele az érdekes, hanem ahogyan ez az egykor propagandisztikus céllal megalkotott mű a k2 Színház alkotóinak keze alatt párbeszédbe lép a jelennel. Ráadásul a kortárs kultúrpolitikai klíma cinizmusának köszönhetően a magyar valóság még tágasabb kontextusba ágyazta az előadást, történt ugyanis, hogy a produkció meghívást kapott a POSZT Off-programjába, ám a szervezők először technikai okokra, majd az alacsony eladott jegyszámra hivatkozva visszamondták a pécsi vendégjátékot. A kommunikációs bakikat tovább tetézve a POSZT kiadott egy kommünikét, amelyben visszautasították a politikai betiltásról szóló pletykákat, egyben közölték, hogy hatszáz néző e-mail-es jegyvásárlási igényének bejelentése esetén a jegyértékesítést újra megnyitják (hogy ez mennyiben lett volna ellenőrizhető, arról nem esett szó). Tegyük hozzá: mindez egy hónappal a pécsi vendégjáték előtt történt, tehát a POSZT eleve nem hagyott kifutást a jegyeladásnak, ezért jogosan reppentek fel találgatások a politikai nyomást illetően, tekintve, hogy tavaly az Igenis, miniszterelnök úr! című előadást Alföldi Róbert szereplése miatt nyíltan cenzurális okokból nem engedték előadni Pécsen. Az Állami áruház végül szintén nem utazott Baranyába, ami a feltételezett politikai háttérszálat tekintve a túlbuzgóság ékes példája, hiszen az előadás az ellenzékiséggel semmiképpen sem vádolható Cseke Péter (a kecskeméti Katona József Színház igazgatója) rostáján már átment.

Így ha elfogadjuk Csáky Móric értelmezését az operettről, miszerint a műfaj az aktuális politikai-társadalmi környezet tükre és az uralkodó mentalitások szócsöve, úgy groteszk módon a kortárs politikai valóság zárkózott fel az előadás fikciós világához, hiszen az utolsó jelenetben éppen egy nézőtéren ülő cenzor lép fel a színpadra és cserélteti le a déligyümölcs-színűnek mondott, egyébként fekete zászlót vörösre. De kezdjük az elején: fontos ugyanis tisztázni, hogy a Fábián–Benkó rendezőpáros korántsem telítette túl aktuálpolitikai utalásokkal az előadást, nincs szó tehát nyíltan közéleti kabaréba áthajló újraértelmezésről. A színpadon magabiztosan kivitelezett operettet látunk, elhangzanak az ismert dalok, a fő történetszál pedig szintén csorbítatlanul megmaradt. A szöveg azonban – némi Mohácsi-formanyelvre hajazó utánérzéssel – kiegészült aktuálpolitikai üzenetekkel, kulturális allúziókkal, illetve az Állami áruház korábbi bemutatóinak felidézésével.

A sematikus rózsaszín jelmezekben rohangáló áruházeladók (jelmez: Horváth Jenny), a Tanú című film örökérvényű szállóigének elhangzása, illetve Ascher Tamás legendás kaposvári rendezésének beépítése gesztusszerűen teremt hidat a múlt és jelen között. Az áruházban Dániel Ferenc (Szemenyei János) által képviselt sztahanovizmus akár vadkapitalista menedzser-tempónak is beillene, a háttérben homályos minisztériumi döntésektől remeg a vezetők lába, s a protekció sem idegen fogalom ebben a világban.

Az előadás tehát a kettős beszéd olvasási módját szeretné felidézni, hiszen diagnózisa szerint a kádárista reflexek reneszánszát éljük, csak másik üzemmódban. Példa erre a második felvonás kedélyes csónakházjelenete, ami vizuálisan a kádárizmus találkozása a digitális technológiával, hiszen a büfés lángosozás és az önfeledt tóparti sütkérezés rózsaszínben fürdő csendélete olyan, mintha a szocialista életérzés Instagramon köszönne vissza. A mára utaló párhuzamok egyébként kikacsintások formájában jelentkeznek: Dániel a női konfekció dolgozóinak teljesítményét a „szét vagyunk esve, mint a hanyatló nyugat” mondattal jellemzi, máskor azt harsogja, hogy „demokráciában nincs protekció.” A Pelikán Józsi nevű szereplő pedig Rákosi elvtársról szavalva enyhén túlhangsúlyozza a kisvasutazás szót.

Így radikális operett-újraértelmezés helyett egy hagymaszerű dramaturgiai építménnyel állunk szemben, a külső héjon a szórakoztatással, belül pedig a múlt-jövő összekacsintását szavatoló rétegekkel. Ezért is érezhető inkább, hogy az előadás leginkább létrejöttével, mint formanyelvi invencióival rezonál a jelenre, hiszen van valami riasztó abban, hogy az előadás a 2019-es évszámot is odabiggyeszti a filmbemutató 1952-es és a kaposvári ’76-os bemutatódátumai mellé. Szintén illusztrációszerű, ahogy az Ascher-rendezésre az előadás visszautal, a titkárnőt ugyanis Ascher Gizikének hívják (Danyi Judit), aki az egyik jelenetben újságolja, hogy egy „kis rendezőcsírával” telefonált, „aki előadást akar csinálni az Állami áruházunkból.”

A gegeken túl viszont van valami rezignált abban, hogy három évtizeddel a rendszerváltás után két fiatal alkotó előveszi ezt a propagandagiccset, s ha az utalásháló még nem is direkt, virágzik a kettős kódolás, mindenki harsányan nevet a Tanú ismert fordulatai hallatán. Tehát van némi kijózanító abban, hogy egy magunk mögött hagyott korszakot leleplező humor ilyen könnyedén előhívható a mai viszonyok kritikájához. Még akkor is, ha a közönség főként az operett szirupvilágához tudott erősebben kapcsolódni.

Hol? Városmajori Szabadtéri Színpad
Mi? Kerekes János – Barabás Tibor – Darvas Szilárd – Gádor Béla: Állami áruház
Kik? Kecskeméti Katona József Színház
Szereplők: Dobó Enikő, Koltai-Nagy Balázs, Kovács Lotti, Szemenyei János, Varga-Huszti Máté, Pál Attila, Aradi Imre, Danyi Judit, Kiss Jenő, Nagyhegyesi Zoltán, Réti Erika, Sirkó Anna. Rendező: Fábián Péter, Benkó Bence. Jelmez: Horváth Jenny. Díszlet: Szakács Ferenc. Koreográfus: Gyöngy Zsuzsa