A JJTC (Jacob Jonas The Company) művészeti vezetője és koreográfusa, Jacob Jonas, a közösségi média és a profitorientált marketing ágazatokban éppen olyan jól mozog, mint a kortárs tánc világában. Különböző projektjeiben szervesen kapcsolódik az internet, a közösségi média és a márkaépítés területéhez, olyan kreatív tartalmakat létrehozva, amelyek szabadon ötvözik a különféle műfajokat – elsősorban a fotó- és filmművészetet – a tánccal.  

Jacob Jonas mint a digitális világ megszállottja, viszonylag későn, tizenhárom évesen, utcai performanszokon keresztül került kapcsolatba a tánccal. A mindössze huszonhét éves, Los Angeles-i alkotó azonban máris kiemelkedő sikereket tudhat maga mögött kortárs koreográfusként:  például együttesét a Los Angeles Times az Egyesült Államok tizenkét legkiemelkedőbb társulata közé sorolta 2018-ban. Európából szemlélve talán kicsit szokatlan, hogy komoly profitot termelő kampányaira Jonas rendkívül büszke, olyannyira, hogy a műsorfüzetben még külön fel is tünteti azokat a világmárkákat, amelyeknek kreatív művészi tartalmakat készített. Ez a tény nem megkerülhető szemléletbeli különbségre hívja fel a figyelmet: amíg Európában az üzleti céllal készülő koreográfiát nem igazán tekintik művészi terméknek, addig úgy tűnik, Amerikában az életmű részét képezik. Az európai hozzáállást erősítheti, hogy a megrendelésre készülő munka korlátokat emel az alkotói kreativitásnak, ezért esetleg nem tekinthető önálló művészi produktumnak. Az amerikai kontinensen ezt inkább úgy látják a koreográfusok, hogy jól megfizetve, kiváltságos körülmények között valósíthatják meg elképzeléseiket: a költségvetés nem szab határt kreativitásuknak, nem kell kompromisszumokat kötniük. Távlataiban létrejöhet egyfajta szponzori kapcsolat is az együttműködések során, így például az együttesek képesek lehetnek előteremteni saját financiális bázisukat is – ami Amerikában (ahol nem igazán létezik a kulturális célú állami pályáztatási rendszer) különösen fontos kérdés. Míg nálunk, Magyarországon az alkotók esetleg tartanak attól, hogy a túl sok reklámmunka hatására elveszítik hitelességüket a kortárs színpadon, addig az óceán túlpartján Jacob Jonas éppen a reklámok áltat szerzett népszerűségét használja fel arra, hogy saját témákat dolgozzon fel és egész estés előadásokat készítsen.

Crash. Fotók: Matthew Brush

A financiális biztonság mellett a JJTC sikerének másik pillére Jonas naprakész (digitális) tudása. Átlátja és értelmezi az internet, a közösségi médiák bonyolult szisztémáját, és e szerteágazó ismeretet okosan rendszerezve, átgondolva, újraértelmezve alakítja ki markáns világszemléletét, amiből a színpadon erős üzeneteket hordozó, letisztult formavilágú darabok születnek. Jonast bámulatos magabiztossága, tisztánlátása és sallangmentes táncnyelve olyan koreográfussá avatja, aki – kiemelkedve kortársai közül – bátran, világosan fogalmazva, rendkívüli kreativitással reflektál a korra, amelyben élünk. Arra a korra, amelyben a YouTube-csatornák hírkomment influenszereit többen nézik, mint a legnagyobb televíziós hírcsatornákat. A korra, amelyben mozgó macskafülekkel dobják fel a tinilányok a videóbeszélgetést a 64 KB-os okostelefonjukon (aminek kapacitása pár évtizede éppen elég volt arra, hogy asztronauták jussanak el a Holdra).

Jonas a ma embere, igazi Z-generációhoz tartozó alkotó, aki a digitális eszközöket a teste (és lehetőségei) alapvető meghosszabbításának érzi, és maga is választ, hogy a rendelkezésünkre álló technikai vívmányokat mire és hogyan használja fel. Szerencsére úgy dönt, hogy a macskafülek helyett inkább a Holdra megy – de minimum nyitott szemmel jár: jól körülnéz, kívülállóként szemlélődik, elemzi a minket körülvevő valóságot, hogy azt darabjaira bontva, a részeit megtisztítva, lecsiszolva és kristálytisztára polírozva egyéni véleményként letegye elénk.

Ezt teszi abban a közel két órában is, ami a neves Los Angeles-i előadóhely, a The Wallis Annenberg Center for the Performing Artban rendelkezésére áll. Az erre az alkalomra összeválogatott négy koreográfiából álló esten Jonas vizsgálódása olyan közérdekű témákra fókuszál, mint az oktatás problematikája (There’s Been a Study) vagy a nők és férfiak (nem politikamentes) munkavállalói értéke (To the Dollar). Ezek a felvetései inkább tágabb környezetére, az Egyesült Államokban zajló folyamatokra reflektálnak, miközben felhívják a figyelmet egy általános kulturális és politikai válságra is. Jonas emellett szívesen elmerül a természet csodálatában is (Crash), máskor az emberi kapcsolatrendszerek mélységeit kutatja (viceversa) és sokszor meglepő meglátásait sikeresen transzformálja jól felépített mozdulatrendszerébe.

Az est első produkciójában, a Crash-ben (Ütközés) Jonas a kéklő láthatárt, az Atlanti-óceánt vizsgálja, ami az óceánparton felnövő koreográfustól nem meglepő. El nem merül benne, a felszínen marad és megelégszik a hullámok dinamikájának algoritmusával. Ez bőven elég is számára egy erős és színvonalas darab megalkotásához. A koreográfia maga az algoritmus. Szabályszerű és szabálytalan ismétlődések és variációk sora – máskor kiragadott hullámok statikus ábrába öntött mérnöki elemzése. A fel-felépülő csoportkompozíciókban szinte láthatóak a geometriai szemszögből megfigyelt, körzővel és vonalzóval megrajzolt hullámtanulmányok, ahogy a gúlaszerűen összerendeződő táncosok magas csúcsba tolják fel egy-egy társukat. Majd a hullám átbukik, de előbb hullámot meglovagló sirállyá változik, ami tovaröppen az alábukás előtt. Eleinte az alulvilágított színpadon Okaidja Afroso transzba hozó zenéjére ide-oda guruló, ütköző testek hozzák létre a víz félelmetes tömegét. Szorosan, egy vonalban összetapadva, kánonszerű, felemelkedő és aláhulló karemelésekkel. Ekkor még nem remélem, hogy Jonas túl fog lépni az esztétikus, de modoros képi leíráson. Ám ahogy telnek a percek, úgy látok egyre többet az óceán szépségéből általa. Hasonlóképpen, mint amikor leülök a homokba és nézni kezdem a végtelen vizet. Eleinte csak a hullámverés monoton ritmusát érzékelem, aztán feltűnnek a hullámcsoportok  változó szögei, eltérő intenzitásai. Idő kell, mire észreveszem az egyes hullámok másságát és különlegességét. És ha jól figyelek, ráeszmélek, hogy a milliárdnyi hullám közt egyetlen ugyanolyat sem találok. Így vezet végig a koreográfián Jonas, aki táncosait közben alig észrevehetően emeli fel a földről és űzi bele a keményen csattanó, fizikális találkozásokba, fájdalmasnak tűnő ütközésekbe és hajlékony hullásokba. A mozgás dinamikája olyan sodró és magával ragadó, hogy hangsúlytalanná válik a jelmez, a zene és az individuum. Csak hullámzó tömeget látok karambolokkal, kitörésekkel, nyugvópontokkal. Mint az óceánparton.

To the Dollar

A To the Dollar a férfiak és nők egyenrangúságának problematikájára hívja fel a figyelmet, arra a jelenségre, miszerint a nők ugyanarra a munkára kevesebb munkabért kapnak. A fizikai színház eszköztárából is merít Jonas ehhez a páros monológhoz. Azért páros, mert gyakorlatilag az elejétől a végéig tökéletes szinkronban mozog egy férfi és egy női táncos a fénnyel kijelölt geometrikus, négyzet alapú (munkahely/iroda) térben. Azért monológ, mert a kíséretképp felhangzó szöveg gyakorlatilag egy személy retorikailag jól felépített gondolatmenete: Hillary Clintoné. Zene helyett az ő elnökválasztási kampánybeszédének egy kiragadott részlete szól és teszi még inkább elidegenítetté a légkört. A sarkos, robotszerű, kemény mozgáselemek egy újszerű, ún. táncos hivatali nyelvet hoznak létre, aminek fő jellemzője a szenvtelenség.

Mintha valami jogi jelnyelvnek a vizuálisra fordított változatát látnánk, tényeket közlő, mindenféle emberi, érzelmi megnyilvánulástól mentes gyors, precíz mozdulatsorokat. A férfi és a nő tökéletesen ugyanazt a ’munkát’ végzi. A táncosok kiemelkedőek, a szinkron egy pillanatra sem bicsaklik meg, arcukon pedig bágyadt közöny ül. Közben a hangszórókból harsognak a statisztikai tények, hogy napjainkban egy amerikai nő 79 centet kap ugyanazért a munkáért, amiért a férfi 1 dollárt. Vagy azt a a pszichológusok által, vizsgálatokkal alátámasztott tényt, hogy a nő élete végéig viseli azt az érzelmi terhet, hogy ő nem ér annyit, mint egy férfi. Jonas nem illusztrálja a szöveget, hanem a fizikai színház módszerének érzékenységével reflektál a szöveg ritmusára, pontosan illeszkedő mozdulatokat tervez, szinte szótagol, ezzel is nyomatékosítva a kampánybeszéd pontjait. Metaforikus a produkció nyitánya és zárása is. Az elején három arctalan (sziluettben világított) férfi áll a színpadon. Kettő a leendő munkahely terében, egy mellettük várakozik a téren kívül, de velük egy vonalban, hozzájuk tartozóan. Ahogy felkúszik a fény, a két férfi gyors tempóval, civilként hagyja el a színpadot. Helyükre érkezik a várakozó férfi, valamint egy nő a másik irányból. A végén újra megjelenik két férfi, mire a nő távozik. Egyértelmű az üzenet: a nő küzdelme és erőfeszítése mit sem ér, könnyen pótolják – egy újabb férfival, aki futószalagon érkezik.

A JJTC a viceversával megint megtréfál.  A kommersznek és unalmasnak induló (ahogyan a Crash-nél) férfi duett itt is észrevétlenül válik egyre dúsabbá, érdekfeszítőbbé. Számtalan kettős témája a kakaskodás, a versengés, és Jonas még a címválasztásban sem próbálja tagadni, hogy bizony ő is ezt tematizálja. Eleinte elhiszem neki, hogy kifogyott a szuflából, kimerültek alkotói tartalékai, amikor az idősebb és fiatalabb férfi még csak ízlelgeti egymást. Aztán valami megindul. A két ember közti interakció különös módon, észrevétlenül töltődik fel mögöttes tartalmakkal. Kilépnek az addig fényekkel lehatárolt térből, érzelmi transzformáción mennek át az érintéseik. Harapás és ölelés a legnagyobb őszinteséggel és amplitúdóval váltakozik. Újabb két ember érkezik, a koreográfia szempontjából ugyanolyan fontos karakterek, jelenetük virtuóz technikai tudást igényel, de csak statisztálnak a történetben. A fókusz mindvégig a két férfin és az ő bonyolult, se veled, se nélküled kapcsolatrendszerén marad. A másik két szereplő csupán erőlködik, hogy szétzilálja, megzavarja, felbolygassa viszonyukat. Ahogy eltűnnek, a páros kapcsolata csak erősödik. Mintha külső emberek kellettek volna ahhoz, hogy egy általuk kiprovokált konfliktus után helyére kerüljenek a dolgok köztük. Szaporodnak az ölelések, míg végül a színpad közepén leúszó fénykörben megtalálják a teljes harmóniát – csak alá-fölé kerülő arcuk és madárszerűen, alig észrevehetően rebbenő kezeik világítanak még egy darabig a generál sötét, a metaforikus halál beálltáig.

A There’s been a Study világpremierjét ünnepelte Jacob Jonas ezen az estén. Ünnepelte, és meg lehet rá az oka, hiszen legújabb koreográfiájában minden benne van, ami az est korábbi részében érdekessé tette számomra a JJTC-t. A There’s been a Study egy okos, dramaturgiailag és vizuálisan átgondolt, mozgásnyelvében izgalmas, jól koreografált és jól rendezett előadás, amiben Jonas azt a Z-generációs, az eddigi dogmákat és vívmányokat bátran megkérdőjelező fiatal alkotó képét mutatja, akinek huszonhét éves korára szilárd világlátása és értékrendje alakult ki. Ebben a koreográfiában Jonas az oktatást veszi górcső alá és nem fél megkérdőjelezni a több száz éves pedagógiai módszereket és a használatban lévő oktatáspolitikai elveket. Szinte zavarba ejtő, ahogyan nekünk szegezi a kérdést: lehetséges, hogy az egész oktatás alapjaiban van elrontva? Lehet, hogy alapvetően rossz az út, ahogy az emberiség megpróbálja átadni a tudást a rá következő generációnak?

There has been a Study

Jonas pontokba szedve sorolja érveit. Kezdi azzal, hogy eleve elhibázott és elavult a tanterem képe, hogy a gyerekeket iskolapadba ültetik. És persze a táncosait is iskolapadba ülteti a színpadon, hogy kézzelfogható legyen, amiről beszél. Egy megszokott tanterem képét látjuk a nyitó jelenetben, jobb oldalon padsorok, bal oldalon iskolatábla. A padok itt persze gurulnak, mozgathatók. (Az ötlet nem új, már tizenévesen láttam ilyet a Légy jó mindhalálig musicalben.) A ’diákok’ könnyen kieshetnek, átugorhatják – ahogy a koreográfia kívánja. A koreográfia pedig egyre inkább kívánja. A jelentkezések és padra borulások után jönnek a padból ki-be ugrálások, aztán a padok mozgatása, egy sorba rendezése/megforgatása. A koreográfia dramaturgiája  felidézi bennem Ohad Naharin felejthetetlen Decadance-ét. A dinamikáját mindenképp.

Ismétlődő, fokozódó mozdulatsorok, majd éles váltás nélkül csúszunk bele a második tételbe, az időbeosztásba. Jonas legnagyobb problémája, hogy megmondják a gyerekeknek, mikor mit kell csinálniuk, az iskola megszabja, mikor van szünet és mikor tanóra. A következő, „Ki mi akar lenni”–rész gyakorlatilag egy vetítés. A táblán óvodás korú gyerekek mondják el, mik lesznek, ha nagyok lesznek. Jonas a ránk erőltetett szerepek ellen tiltakozik. A mérhető tudás a negyedik problémakör, amit körbejár. A mozgásanyag itt válik legizgalmasabbá. A táncosok már az elenyészett tanterem közepén, a pokoli bugyorban vonaglanak, az embercsoport tetején cirkuszi képességekkel bíró fiatal táncosnő ad elő virtuóz hajlékonysági számot. Beszél, folyamatosan beszél, miközben hátra hajolva két lába közt átdugja a fejét, hídban menetel vagy anatómialag képtelen helyzetekbe csavarja a testét. A szöveg átvezet az uniformizálás problematikájára. Visszafelé haladó táncosok mintha könyvespolcot cipelnének, egy gerendát visznek vállukon, miközben mások sorra ránehezednek a lassan mozgó teherre.

Végül Jonas felhívja a figyelmet a játék fontosságára. A játék általi tanulásra, a homo ludensre. Nem igazán a mozgás a lényeg a There’s been a Study-ban. A mozgás, bár kimunkált, csupán eszköz, hogy Jonas beszélhessen, elmondhassa a véleményét, akár egy politikus. Ragaszkodik hozzá, hogy a műsorfüzetben a koreográfus mellett a rendező titulust is egyenrangúan feltűntessék a neve mellett, amit más művénél nem tart fontosnak. A darab utolsó momentumaként fehér szórólapok hullanak az égből. Hatásvadász elemnek tűnhet a jelenet, a kérdés, mi áll a papíron. Mindent el tudok képzelni és tudom, hogyha az együttesről szóló leírás vagy bármilyen szóróanyag, az megkérdőjelezné a teljes este értékét. Akkor olyan lenne, mint a közösségi média csalfa világa: azt mutatjuk, ami szerintünk másoknak tetszik. De Jonas meggyőz, hogy mindent komolyan gondolt. A lapon iskolai tesztsor.