A drog rossz. Ezt már általános iskolában megtanítják mindannyiunknak, rengeteget hallunk róla a médiában, ezt mondják nekünk a szüleink is. Hogyan lehet ezt az egyszerű és önmagában igen sekély és érvénytelen kijelentést árnyalni? Erre ad egy lehetséges választ a Széttépve a Belvárosi Színházban.

Hiszen annak ellenére, hogy mind tökéletesen képben vagyunk az anyagozás hosszú távú negatív fizikai és pszichés tüneteivel, még mindig generációk csúsznak rá a szerhasználat könnyebb vagy keményebb formáira. Hogy miért, arra már 1996-ban megkaptuk a választ Danny Boyle filmjéből: a Trainspotting Mark Renton (Ewan McGregor) híres „Válaszd az életet” kezdetű monológjával indul, amelyben megjelenik a munka, a nagyképernyős tévé, a mosógép, az alacsony koleszterinszint, a fix kamatozású jelzálogkölcsön, szóval minden, amit a fogyasztói társadalom, a kapitalizmus és a demokrácia biztosíthat az egyén számára. Mikor először láttam a filmet, azt gondoltam, hogy Rentonnak teljesen igaza van: a felvázolt kép nemhogy nem elégséges feltétele a boldog életnek, hanem kifejezetten visszataszító és klausztrofób. Akkor Rentonhoz hasonlóan úgy döntöttem – sok másik kamasszal együtt –, hogy nem az életet választom, aztán persze most itt ülök a laptopom előtt, dolgozom a karrieremen, és jelzálogkölcsönöm ugyan nincs, de koleszterinszintem és mosógépem van.

A Trainspottingra utal a Belvárosi Színház Széttépve című előadásának színlapja is, amikor ezt írja: „Vajon miért választja az ember az élet helyett az élet villanásnyi illúzióját? Mi az, amiért az olykor biztonságos családi hátteret, a tiszta jövőt egy koszos gyorséttermi WC-re váltja?” Ám Danny Boyle-lal ellentétben Novák Eszter rendező, Szabó Kimmel Tamás színész és Závada Péter író a társadalmi problémák helyett az egyén pszichéjében és családi hátterében találják meg a választ.

A Széttépve Szabó Kimmel Tamás első önálló estje. A műfaj sikeressége minden alkalommal azon áll vagy bukik, hogy a benne szereplő színész mennyire karizmatikus és technikás. Szabó Kimmel mindkét kritériumnak eleget tesz: rengeteg az energiája, egyszer őszinte és szuggesztív, máskor önironikus hangnemet üt meg, a közönségnek mesél, nem zárkózik be monológjába, és bátran csipkelődik a nézőkkel.

A műfajt az alkotók „dokumentarista koncertszínháznak” nevezték el, amelyben alapvetően négy megszólalót alakít Szabó Kimmel: van egy fősztori, amelyben egy vidéki fiú Pestre költözik, ahol a füvezésről átszokik a keményebb drogokra, főleg kokainra. Látunk mellette egy állandóan hiperventilláló partidrogost (aki szövegeiből ítélve talán lány), egy paranoid füvest és egy masszív heroinistát – az ő története nyilván a legszélsőségesebb és a legkétségbeejtőbb. E három figura a főszál elbeszélőjéhez képest kicsit parodisztikusnak hat: nekik kevés szöveg jutott, így egy-egy beszédstílus utánzásával, annak elrajzolásával és felerősítésével egyéníti őket Szabó Kimmel. Ez sokszor rendkívül vicces, ám emellett nehéz, és csak pillanatokra lehet komolyan venni. Márpedig a „dokumentarista” műfaji megnevezés arra enged következtetni, hogy ez három valóságos ember története, és ha ez így van, talán fontos lenne, hogy sztorijaik, félelmeik és szorongásaik ne váljanak teljesen súlytalanná.

A már említett főszál ennél jóval komplexebb: részletekbe menően vezet minket végig egy ember anyagos történetén, a gyerekkortól a kipróbáláson, a rászokáson és a hosszan tartó függőségen át egészen a leszokásig. Mikor egy interjúban megkérdezték Szabó Kimmel Tamást, hogy van-e bármilyen személyes kapcsolata az előadással, ő azt válaszolta, hogy nem kívánja a bulvármédiát etetni. És valóban, nagyon nehéz úgy beszélni erről a kérdésről, hogy az túlmutasson a bulváréhségünk kielégítésén. Hogy mégis érdemes megpróbálni, az azért van, mert az előadás felkínálja számunkra ezt az olvasatot.

Nem kell nagyon ismernünk Szabó Kimmel Tamás életét ahhoz, hogy tudjuk, bizonyos részletek megjelennek benne az előadásból. A K&H bankautomatával kapcsolatos elég vicces történetét (amellvel vidéki lányként szívből tudok azonosulni) már több interjúban elmondta, a János Vitéz című daljátékra való utalgatás pedig nyilvánvalóan Alföldi Róbert 2009-es rendezésére vonatkozik a Nemzeti Színházban. A Széttépve alcíme – Zenés szembenézés Szabó Kimmel Tamással – szintén ezt az olvasatot erősíti. Ugyanakkor fontos, hogy ezekből az információmorzsákból nem következtethetünk arra, hogy az elmesélt sztori egy az egyben történt meg az előadóval. Sőt, ez az állandó bizonytalanság éppen azt a kérdést vetheti fel bennünk: vajon számít-e, hogy az előttünk álló ember magáról mesél-e? És hitelesebb-e attól egy függőségről szóló történet, hogy egy volt függő meséli azt el nekünk? A választ persze nem tudom, de úgy érzem, hogy ez az eldönthetetlenség nagyban hozzájárul ahhoz, ahogy ezt az előadást befogadjuk és értelmezzük.

Fotók: Takács Attila

Egy másik szempontból viszont a Széttépve problémafelvetései nem szorulnak az anyagozás határai közé. „Valahol mind drogosok vagyunk” – mondja Szabó Kimmel, és felsorol még pár legális szert, amire rá tudunk szokni: kávé, cigi, futás, energiaital, közösség média – egytől egyig addiktívak, egyéni különbségek csak abban vannak, ki melyikre csúszik rá jobban. Az előadásban jelen van egy tudományos-elméleti keret is, amely azt hangsúlyozza, hogy a szenvedély pótcselekvés, amellyel életünk fájdalmait és nehézségeit akarjuk kiküszöbölni. A másik – ezzel merőben összefüggő – kijelentés pedig, hogy nem a függő beteg, hanem az őt körülvevő családi környezet, ezért nem is őt kell megváltoztatni, hanem az egész családnak kell vele együtt változnia. Nagyon fontos üzenet ez a szülők és a hozzátartozók számára, akik meg akarják érteni a szerhasználó gyereküket, rokonukat vagy barátjukat, ám az előadás nem elsősorban hozzájuk akar szólni, és ebben a tekintetben elkövet egy nagyobb baklövést.

A Széttépve nem titkolt célja ugyanis a prevenció, s így célcsoportja elsősorban a leginkább fenyegetett korosztály: a tizen- és huszonévesek. Ez a generáció egyszer jelenik meg a színpadon, és akkor is nevetség tárgyává válik: Szabó Kimmel Tamás a telefonjába bambuló, se nem látó, se nem halló tinédzsert játszik a színpadon, akihez a külvilág zajai már nem érnek el. Nem gondolom, hogy ne lehetne a megcélzott közönséget szembesíteni saját magával, azt viszont már inkább, hogy a kamaszok nem azonosulnak ezzel a képpel, hanem csak mi látjuk őket ilyennek. Ez pedig eredményez egyfajta távolságtartó „bezzeg az én időmben” attitűdöt, amely nem könnyíti meg a fiatalokkal való kommunikációt.

Könnyíti és élvezetessé teszi viszont az előadást a koncertszínházi keret. Szabó Kimmel kitűnően egyéníti a legkülönbözőbb zenei műfajokat és előadókat: Elvis Presley, Jim Morrison, Iggy Pop, Kiss Tibi, Akkezdet Phiai – egytől egyig nagyon jól állnak neki. Mintha az lett volna a számok válogatásánál a cél, hogy azok valamiképp felvázolják a drogos szubkultúrák történetét, vagyis annak elénekelhetőbb-eltáncolhatóbb részét. A legfrissebb szám a setlisten, a Budapestmód az Akkezdet Phiaitól, 2010-es. Ez az évszám pedig nagyjából egybeesik azzal az időszakkal, amikor a főszál elbeszélője úgy dönt, le kell szoknia az anyagozásról, mert inkább az életet választaná.

És hogy mi értelme van mégis az életet választani? Szabó Kimmel Tamás elmesél egy történetet arról, hogy milyen érzés volt átélni az 1999-es teljes napfogyatkozást a Balaton-parton. Ha nem is pont ez, de mindannyiunknak vannak ilyen élményei. A szermentes élet persze sokkal kevesebb világon túli élményt tartogat számunkra – talán ezért is becsüljük meg őket kicsit jobban. És oké, hogy hóangyalkát csak akkor tudunk csinálni, ha van hó, és józanul nem tudjuk annyira legyőzni a gátlásainkat, hogy Elvis Presley-nek képzeljük magunkat, de vannak azért kis örömeink az életben: ezt a cikket például kifejezetten jól esett megírnom.

Mi? Széttépve – Zenés szembenézés Szabó Kimmel Tamással
Hol? Belvárosi Színház
Kik? Szabó Kimmel Tamás, Lázár Zsigmond és zenekara / Szöveg: Závada Péter / Rendező: Novák Eszter