Összefügg-e egymással kreativitás és addikció? Segíthet-e a színészi munkában a pszichológus? Ezekről és hasonló kérdésekről beszélgetett DEMETROVICS ZSOLT pszichológus, addiktológus, kulturális antropológussal és NOVÁK ESZTER rendezővel PROICS LILLA kritikus.

Novák Eszter: Azzal keresett meg Tompa Andrea, hogy próbáljuk meg körbejárni, miért lehetnek vagy vannak a színészek a függőségeknek fokozottan kitéve. Én tanítok a Színművészeti Egyetemen, ami gyűjtőpontja azoknak a fiataloknak, akik szép reményekkel készülnek olyan pályára, ami nagyon könnyen végződhet színházi büfékben töltött harminc évben.

Demetrovics Zsolt: Valóban nagyon izgalmas ez a téma. Egy doktoranduszommal vizsgáltuk a kreativitás és a szerhasználat közötti kapcsolatot – nem színháziakkal, hanem képzőművészekkel és írókkal dolgoztuk. Ugyanakkor ezek rokon területek, és érdemes is megnézni, hol kapcsolódik össze az addikciós szál, általánosabban a szerhasználat a művészettel, a színházzal – ahogy mi igyekeztünk megfogni: a kreativitással.

N. E.: Ennek gazdag a kultúrhistóriája is.

D. Zs.: Nem véletlenül. Viszonylag sok adat áll rendelkezésre a kreativitás és a szerhasználat kapcsolatáról, illetve a kreativitás, a szerhasználat és a mentális zavarok átfedéseiről. Nagyon nem meglepő persze, hiszen az alkotóművészethez – mondom teljesen kívülállóként – borzasztó szenzitív, kiélesedett állapot kell, és fellazultabb gondolkodás, a megszokottól eltérő asszociációs rend. A szakirodalom azt mondja a kreativitás folyamatáról, hogy tetten érhető egy első szakasz, amelyet inspirációs szakasznak szokás hívni, ahol az élmény van a középpontban, s amely egy regresszív, sok tudattalan elemet tartalmazó szakasz. És ezt követi egy integratív szakasz, amelyben aztán írás, festmény vagy előadás születhet. Ezt hívják elaborációs szakasznak. Én erről olvasok, te pedig nyilván tudod, így van-e, vagy sem. Ami az inspirációs szakaszt jellemző állapotot illeti, ez számos kutatásban megmutatkozik, nagyon különbözőek vagyunk az élmények iránti érzékenységben, s ez az érzékenység nem független a pszichés sérülékenységtől sem. A pszichoaktív szerek ilyen dinamikában bárhol be tudnak jönni: akár azzal, hogy ezt az érzékenységet fokozzák, a tudattalan tartalmakat hozzáférhetőbbé tegyék, de akár ott is, hogy ezt a rendkívül kiélezett, élményekben felfokozott, s ily módon nagyon megterhelő állapotot kívülről megpróbáljuk azután visszaszabályozni, leállítani. Ezekhez a kívánt állapotokhoz különböző technikák is hozzásegíthetnek, ám nem véletlenül szerepel annyi művész életrajzában ilyen-olyan szerhasználat. Ez a felfokozott állapot iszonyú megterhelő, ami minden alkotót nyom. Nem tudom, de elképzelem, ahogy egy színész három óra intenzív egész más lét után lejön a színpadról – onnan nehéz lehet visszatérni.

Novák Eszter

N. E.: Éppen most történt áttörés az egyetemen, ahol évek óta szervezzük, hogy legyen egy pszichológus. A napokban kezdett. Tegnapelőtt egy tanároknak összeállított kérdéssorban rákérdezett szélsőséges dolgokra, például arra, milyen gyakori az öngyilkosság, illetve hogy lehetnek-e, és ha igen, mennyien lehetnek pszichésen sérültek az egyetem hallgatói közt. Kollégám, Forgács Péter mondta ki, miközben erről beszélgettünk, hogy nem is az egyetem, ami rettenetes megterheléssel és feszültséggel jár, hanem a művészettel való foglalkozás hoz létre olyan feszültségeket, hogy bajba kerülhetnek a diákok. Tehetségeket keresünk, hiperérzékeny embereket, akik rátapadnak a világra. Olyanokat, akiken megérezzük azt, hogy mobilizálható az idegrendszerük, és képesek sűrítő módon fontos dolgokat megfogalmazni a világról akár színészettel, akár rendezéssel, akár írással, akár a filmes szakokon. Erre a többletre vagyunk kiélezve a felvételin. Nehéz megmondani, mi a normalitás, de ahhoz képest keresünk valami pluszt. Aztán őket, a különösen szenzitíveket még tovább feszítjük, még lehetetlenebb helyzetekbe hozzuk. Mert ez a munkánk természete. És ha már említetted azt a három órát és az abból való visszatérést: én azt úgy szoktam elmesélni, hogy egy jó állapotban lévő színésztől, akinek szerencséje van, mert jól mozog a pályán, jó feladatai vannak, a szakmája és a lehetőségei azt követelik, hogy délelőtt tíztől kettőig a próbán teljes intenzitással, az idegi, a szellemi, az érzelmi életének a kétszáz százalékán legyen szíves teljesíteni, különben hogyan próbálunk – csak úgy tudunk, ha jelen időben, egyes szám első személyben irdatlanul intenzíven ott van. Nem győzöm hangsúlyozni, milyen idegrendszeri terhelésről van szó, hiszen a színpadi művészet világa sűrített idővel és sűrített eseményekkel foglalkozik, tehát a színész mindig extrém helyzetben van. A próba után aztán elszalad egy szinkronstúdióba, amit szintén komolyan vesz, majd hat órára visszamegy egy színházba, ahol felturbózza magát arra, hogy héttől tízig haljon meg, csalják őt meg, öljön meg néhány embert, de úgy, hogy a néző el is higgye neki, hogy meghalt, összetört, ölt. Mindezek után elvárjuk tőle, hogy szépen igyon meg egy zsályateát, menjen haza a gyerekeihez, és pihenjen le. Ezt nagyon sokan meg is csinálják, mert meg lehet tanulni. De engem nagyon foglalkoztat most, hogy új osztályt indítunk, hogy talán lehet erre bizonyos tréningeket kidolgozni, megoldási lehetőségeket ajánlani.

D. Zs.: Biztos lehet. Amit elmondasz, az arról szól, hogy a színész hivatásszerűen a tűzzel játszik. Ez az általad leírt idegrendszeri dolog stresszkezelési problematika. Stressz, konfliktus, kihívás mindannyiunkat ér, nincs olyan szakma, amelyik mentes lenne ettől. De nagyon különbözőek vagyunk abban, hogyan tudjuk ezt kezelni. Van, akiről lepereg, van, akinek vannak jó mechanizmusai arra, hogy az őt ért feszültségeket akár már az interperszonális helyzetben vagy magában elrendezze, és persze van, aki hurcolja. A színésznek ez a stressz nagyon is valódi: az, hogy tökéletesnek kell lennie, mert neki a munkájáért mindennap meg kell küzdenie. Már annak a folytonos vizsgálata, hogy én magam megfelelek-e, valamint a másokkal való kompetíció is egy állandó és komoly stressz.

N. E.: Ez így van.

D. Zs: Minden szakmában van egy alapstressz, de a színészetnél e miatt a speciális helyzet miatt például rögtön kiütközik a különbség. Itt az egyetemen egy oktatónak nem kell naponta megküzdenie azért, hogy az állása másnap is meglegyen. Vannak elvárások és feladatok, de az nem fenyeget, hogy egyszer csak nem kapok szerepet.

N. E.: Ami ráadásul nem feltétlenül múlik a színész munkáján, a befektetés nem feltétlenül térül meg, a hatás sokszor kiszámíthatatlan, hiszen nagyon nagy a megítélés szubjektív tartománya: hogy tetszik-e egy adott rendezőnek, igazgatónak, kritikusnak, a közönségnek. A színészet nagyon nehezen leírható foglalkozás, rengeteg szakmai kritériuma van, mégsem mérhető.

D. Zs.: Az önmagammal való elégedettség tehát nemcsak a verseny, hanem a szubjektivitás miatt is bizonytalanabb lábakon állhat. Egy színésznek nincs meg az a bizonyossága, hogy írtam tíz nagy cikket, vagy növeltem a bevételt, ami egy tudósnak vagy egy vállalatvezetőnek biztosabb visszajelzés. Neki naponta kell megküzdenie egy közvetlen visszajelzésért a színpadon. Továbbá ezekkel a borzasztó intenzív emberi viszonyokkal kell dolgoznia. A színész lényegében azzal játszik, hogy felfokozza magát, amit utána komoly kihívás szabályozni. Valószínű, hogy ennek van egy adottság része, ami ugyanúgy megvan bármilyen munkával, illetve tevékenységgel kapcsolatban, és van az a része, ami specifikusan fejleszthető. Mi nem színészekkel dolgozunk, de itt az ELTE-n tíz pszichológus nyújt életvezetési tanácsadást.

Demetrovics Zsolt

– Hogyan lehet kibírni azt a napot, amit Eszter leírt?

D. Zs.: Én el tudom mondani az elméletet, de nem tudom, hogyan lehet kibírni. Föltehetjük azt a kérdést is, hogy ki lehet-e bírni egy vállalat középvezetőjének a napját. Lehet, hogy azt egy nagyon terhelhető színész sem bírná ki. Hogy ki mit bír, abban különbözőek vagyunk. Nyilván van valami hozott anyagunk, ami alapján pályát választunk. Ha jól választunk, a munkánk azt az izgalmi szintet, azt az ingereltséget, feszültséget hozza, ami ideális, és akkor nem leszünk boldogtalanok. Amit egy sürgősségi orvos csinál, azt ki lehet bírni? Az ilyesmi persze bárkinél el tud csúszni, és akkor a sürgősségi orvos is alkohollal próbálja visszaszabályozni azt a stresszt, amivel a munkája jár. Ha a színésznél nincs meg az a képesség, hogy kezelje ezeket a kihívásokat, akkor segítséghez nyúl, ami lehet pszichológus, és lehet sok minden más is, például az, hogy valaki kialakítja, adott helyzetekben neki kell két nap szünet – nem tudom, van-e lehetősége erre. Bármit ki lehet bírni, de azért a különböző szakmáknak különböző kockázatai lehetnek. A színházi világ, a színészi munka ebből a szempontból viszonylag kockázatos, ezért jó, ha be vannak építve olyan lehetőségek, amelyek szükség esetén segíteni tudnak.

N. E.: Engem az most nagyon foglalkoztat, hogy mi módon tudjuk beemelni az oktatásba ezeket a lehetőségeket, amelyek megismerésével mindenki megtalálhatja a magának megfelelő módszereket. Egyáltalán mihamarabb tudatosítani kell ezeket a létező veszélyeket, fejleszteni az erre vonatkozó reflexiós képességet. Ez minden szakon érdekes lehet, mert a rendezőtől például azt várja mindenki, hogy legyen zseniális, energikus, legyen víziója, rengeteg ötlete, vállaljon felelősséget, és menedzseljen is mindent.

D. Zs.: Ez egy másik komplex dolog, de felteszem, pont ezért, amit mondasz, a rendezőnek nagyon racionális feladatai is vannak, így annak, aki rendezőnek szelektálódik, jobban működnek a kontrollmechanizmusai.

N. E.: Kérdés, hogy rálát-e az ember a felelősségvállalás mértékére, és tudja-e azt térben és időben megfelelően koordinálni. Évek alatt kialakítja az ember azokat a belső eljárásmódokat, amelyekkel a balanszot fenn tudja tartani. Pályakezdő koromban úgy emlegettem viccesen a bemutató utáni állapotot, hogy posztkoitális depresszió, amiben heteken át tartó pánikszerű kiüresedést él át az ember, szembesül a kudarcaival, rágódik a hibákon, feldolgozza a néha szélsőségesen eltérő véleményeket vagy ocsmány hangvételű kritikákat, vagy akár az esetleges sikert.

D. Zs.: Nem triviális, hogy te már akkor is tudtad ezt, hiszen honnan tudná egy fiatal alkotó, hogy lényegében depressziós lesz, amikor letesz, beteljesít egy munkát. Sokkoló lehet eleinte azzal az állapottal szembesülni, amikor az ember azt érzi, soha többé nem lesz gondolata. És nagyon jó annak, akinek ezt valaki elmondja, mert tudván már mindjárt kisebb trauma megélni.

N. E.: Igen, az ember aztán megtanulja kezelni, sőt, még az időket is le lehet valamelyest rövidíteni, illetve ebben az ürességben is fel lehet fedezni örömöt, némi munka árán.

D. Zs.: Ez nagyon fontos. Ennyiben az alkotótevékenység, hm… nem akarom azt mondani, hogy olyan, mint a drog, mert az félreérthető.

N. E.: Én szívesen mondom.

D. Zs.: Az ember elkezd valami belső tartalommal dolgozni, amitől felpörög, amiből létre akar hozni valamit, majd amikor túl van rajta, jön az üresség – ahogy ez a szerhasználatkor történik, különösen a stimulánsoknál. És amikor jön a kiüresedés, jön a nyomás, hogy újra használjam a szert – így indul el a függőség. Lehetséges probléma, hogy a művész ennél a kiüresedési fázisnál emeli a tétet, és azonnal beleveti magát másba, így a lecsengés, amiről beszéltél, már nem tud megtörténni.

N. E.: A színésznek persze kevésbé van lehetősége lecsengetni a dolgokat, mert esik bele a következő feladatba, és a repertoárjátszás miatt még vinnie kell a korábbi munkákat. Ilyen szempontból a rendezőnek könnyebb dolga van, lassabban kerül bele a következő feladatába, főleg az, akinek van szerencséje másféle munkát is csinálni, mint például a tanítást. A kreativitásra szerettem volna még visszatérni. Ahogy készültünk a Széttépve című előadásra, amely nagyrészt dokumentumokból áll – interjúkat készítettünk függőkkel, leginkább olyanokkal, akik valamilyen értelemben kimásztak belőle, pontosabban úgy tudtak kimászni belőle, hogy találtak más típusú, veszélytelen függéseket –, a kreativitást kivétel nélkül mindegyik interjúalany szóba hozta, pedig mindössze egyetlen művészettel foglalkozó ember volt köztük. Azt is mind hozzátették, hogy egy idő után bármilyen mennyiségű szer sem hozta létre azt az állapotot, amiben kreatívnak érezték magukat.

D. Zs.: Hiszen a szertől az ember nem lesz kreatívabb.

N. E.: Na, igen… Ezért nem érdemes próbálni bármilyen szer befolyásoltsága alatt. Még egyetemistaként éltem meg éjszakai próbákon, hogy ha ittunk, irdatlanul tehetségesnek éreztük magunkat. Igen ám, de eljött a másnapi próba, és fogalmunk sem volt, mitől voltunk olyan tehetségesek az előző napon. Ilyenkor ugyanaz történik az emberrel, mint a szerhasználóval, aki nem érti, miért is nem olyan felszabadult, mint amilyen szeretne lenni. A színházi munka önmagában drog tud lenni. Annak alapján, amit az egyik interjúalanyunk mesélt, milyen is egy többnapos trip, az jó esetben sokban hasonlít egy főpróbahétre. Érezzük a dopamint, és minden sokkal jobb.

D. Zs.: Ez természetes. Nagyjából akkor tudunk viselhetően élni, amikor a mindennapokból hozzáférünk ezekhez a kis jutalmakhoz. Az élvezet persze, amitől az ember boldognak érzi magát, nagyon sokféle lehet. A művészeknél, a színházban viszont még az a plusz stimuláció is van, hogy minden sokkal intenzívebben történik, ráadásul a színész magából dolgozik, szemben sok más szakma művelőjével, hiszen sokkal közvetlenebbül a saját érzelmeiből, traumáiból, konfliktusaiból, tudatos és nem tudatos tapasztalataiból kell építkeznie.

N. E.: És ha nem talál a maga anyagában megfelelőt, akkor a képzeletével bele kell, hogy hatoljon máséba, akinek olyan sérülése volt, amilyennel dolgoznia kell. És minél mélyebbre hatol, annál nagyszerűbb lesz az alakítása, és annál nyilvánvalóbb, hogy találkozik valamilyen közvetett formában olyan élményekkel is, amelyek őt elkerülték volna. Az természetes, hogy ebben még a legdrámaibb felvetésnél is van valamiféle játékosság, mert bár magából dolgozik, nem ő az. Egy jó színésznek mindig van kontrollja és reflexiója, amit azonban át kell élni. A könnyei valódiak. És így lényegében létrejön az állapot: fáj neki, kikészül, vagy át kell mennie egy másik szobába, hogy lelője magát. És ez mégiscsak egy újabb és újabb átéléstrauma. Persze úgy gondolom, hogy színész abból lesz, akinek ez örömet okoz.

Fotók: Benko C. Vivien

D. Zs.: Nyilván, de attól még ez az átélés megtörténik.

N. E.: Persze, de – amiről te is beszélsz – csak van a mérleg másik oldalán is valami.

D. Zs.: Kétségkívül. És ahogy említetted, ezt keresitek a felvételin.

– Hogyan lehet ezt megkeresni? A minél érzékenyebb idegrendszerű fiatalt egy felvételin…

N. E.: Nem ezt keressük. Azt mondtam, hogy óhatatlanul kivívja az érdeklődésünket, amikor ezt megérezzük. És ha engem kérdezel, én akkor vagyok a legboldogabb, ha különösen tehetségesnek látok valakit, és azt érzem, hogy vasból vannak az idegei, mert akkor a tehetsége mellett az a készsége is meglesz, hogy megtartsa önmagát. Leginkább az erős, érdekes személyiségeket keressük, azokat, akik kivételesen tehetségesek, őrületes képzelőerővel bírnak, azonnal be tud az érzékenységük kapcsolni, de amikor kikapcsol, akkor felnevetnek – nekik ajánlanám a színészi pályát. De az emberre hatással van sok minden, akár már az egyetemen, akár később a pályán – régóta tanítok, és már tudom, hogy meg lehet érezni a veszélyeztetettséget konkrét események nélkül is.

– Szóval ez egy speciális tudás, amit azok, akik felvételiztetnek és tanítanak, elsajátítottak?

N. E.: Ha ezt tőlem kérdezed, nem tudom.

– Lehet az ilyesmit előre mérni, mondjuk egy felvételi során?

D. Zs.: Akinek egy szakmában évtizedes tapasztalatai vannak, továbbá tudatos és érzékeny arra, hogy ki az, aki végig fog tudni menni ezen az úton, az képes dönteni.

N. E.: Persze nincs száz százalékos garancia.

D. Zs.: Ez minden kiválasztásra igaz. Nálunk az egyetemen is vannak például pályázatokkal, ügyintézésekkel kapcsolatos feszültségek, és amikor a dékáni vagy a gazdasági hivatalban próbáljuk ezeket kezelni, akkor mindig azt mondom a kollégáimnak, hogy értsék meg, nem unalmas, kiszámítható, a rendszerekbe tökéletesen belesimuló tanársegédekkel akarom telerakni ezt az intézetet. Márpedig az önálló, kreatív és produktív emberek valóban nem a világ legegyszerűbbjei. De belőlük lesz nemzetközi szintű tudomány, akkor is, ha kicsit megviselik a gazdasági hivatal idegeit.

N. E.: Ugyanígy van a színházban, illetve a felvételin is: tudom, hogy rettentő sok dolgom lesz azzal a hallgatóval, közel annyi energiát fog majd felemészteni, mint a másik tizenkettő, aki ugyanabba az osztályba jár. A színház olyan hely, ahová ilyen emberek is kellenek. A színháztörténet sokszor az olyan óriás színészekről és rendezőkről is szól, akik jóllehet pokollá tették a környezetük életét, de akiknek a fénykörében lenni mégis különlegesen inspiráló volt. Meg lehet tanulni, meg lehet élni, hogy a nehéz emberekkel nehéz, de akár egy egész intézmény vagy alkotófolyamat is többre megy, ha a közeget inspirálja egy ilyen nehéz ember. Nem mintha a kevésbé robusztus természetű művészek nem lehetnének inspirálók. Nem ismerjük egymást, de mindketten értjük, hogy a normalitás bonyolult fogalom – nagyon bonyolult, mert személyes értékrend és társadalmi minták kötődnek hozzá. Egy társadalom is akkor jár jól, ha megpróbálja ezt a fogalmat tágítani.

N. Zs.: Ugyanakkor minél inkább a határokon jár valaki, annál nehezebb az illetőnek, de a környezetének is. A művész ráadásul nem is arra törekszik, hogy ezt „kiegyenesítse”, hiszen abból él, hogy mindennap ezzel játszik. Ha ezt klinikusként nézem, akkor a konfliktusok megoldásában próbálok segíteni úgy, hogy minél kevesebb kilengés legyen a páciens működésében. Egy színésznél ez problémásabb, hiszen neki folyamatosan nivellálni kell: felpörögni, aztán megnyugodni – a szenzitizáció és a represszió közti egyensúlyt kell tudnia megteremteni. Ez egyáltalán nem lehet olyan könnyű egy brutálisan intenzív nap után. És ez nemcsak a színészekre vonatkozik persze, de náluk talán fokozottan jellemző.

N. E.: Nagyon sokáig azzal viccelődtem az elsős tanítványaimnak, hogy két dologra akarom megtanítani őket: gondolkodni és inni. Viccesnek hangzik, de nem az: mert ha tanítás után nem azzal a védtelenséggel állnak neki az ivásnak, mint a fiatalok általában, akkor legalább megtanulják, kire melyik alkohol hogyan hat. Persze ma már nem mondok ilyet, többek közt azért nem, mert már rég nem csak az alkohol a kihívás.

D. Zs.: Az alkohol valóban nagyon könnyen megjelenik visszaszabályozóként, mint egy mechanikus stresszoldó. Amire én azt mondom, hogy a stresszkezelésnek nagyon sokféle módszere van. Azonban az, hogy egy ilyen nap után a színpadról lejövet leüljek és relaxáljak, kevésbé adja magát, mint hogy a többiekkel bevessem magam a büfébe. És akkor óhatatlanul felmerül, hogy valami külső stresszoldót használok.

– És ez nem lehet jó? Nem lehet az ilyesmit ügyesen használni?

D. Zs.: Akár lehet is, de a kockázat is jelentős.

N. E.: A Széttépve kapcsán most rengeteget foglalkoztunk a témával, és érdekes volt tudatosan is szembesülni azzal, hogy az alkohol teljesen legális, hozzáférhető – legyen is, teszem hozzá a félreértések elkerülése végett –, miközben rengeteg ember életét teszi tökre, és többen halnak bele, mint bármi másba. Igaz, ez kulturális kérdés is. Egyébként nem látok lényegi különbséget két pohár whisky és két szem Xanax között, az egyik legfeljebb hamarabb tisztul ki a szervezetből. A legjobb mégis az, ha az ember megtanulja, hogyan lehet veszély nélkül a nagy feszültségeket oldani. Szöget ütött a fejembe, mert háromszor is visszatértél rá, hogy mennyire lényegi az, hogyan van az ember magával. A viviszekció a színészi munka része, hiszen a színész önismeretből, a személyiségéből dolgozik – és több pszichológus bizonyára elkelne nálunk is. Közben persze van az a szakmai dilemma, ami sokakban ellentmondást szül, hogy vajon jót tesz-e, ha a tanítványok nyakra-főre pszichológushoz szaladgálnak. Hogy nem fogják-e a szakmájukkal járó idegrendszeri libikókát, az állandó versenyhelyzetet és a kitettség állapotát – ne értsétek félre – olyan problémának értelmezni, amit ki kell simítani.

D. Zs.: Ezt egy jó pszichológus érti, mert tudja, hogy az illető ebből él. Attól még lehetnek olyan drámák bárki egyéni hátterében, amelyekkel kell foglalkozni, és utána az az ember igenis jobb színész lesz. Fogalmam sincs, mennyire tudatos a munkának ez a része, amit a színész magából hoz.

N. E.: Tudatos, illetve tudatos kell hogy legyen, azzá kell váljon.

D. Zs.: A jó terápiában az történik, hogy az illető megtanulja a konfliktusait kezelni. Egy jó színész azt, amit addig fel tudott magában ébreszteni, azután is fel fogja tudni, hiszen az ember alapvetően nem változik, az élményvilága ott marad. De a viselkedése, a problémákhoz való hozzáállása változhat. A művész intenzívebben nyúl a tudattalanjához, mint sok mindenki más, ahhoz azonban, hogy össze is tudja rendezni és át tudja másnak is adni azt, amit megél, meg kell jelennie a tudatosságnak, az integrációnak – így válhat mindez integrált művészetté. Ezért nem is lesz senki művész a drogtól. Élményei bárkinek lehetnek drogtól, de ha nem tud integrálni, mert nincsenek rá technikái, nem fogja megcsinálni azt a transzformációt, amitől aztán művészet lehetne a cselekvése. Ha LSD-t veszek be, nekem is lehetnek szép vízióim, de attól nem fogok tudni festeni, sem úgy sűríteni, ahogy arra bármelyik művészeti ágban szükségem lenne. A tudattalannal való játszadozás pedig veszélyes: a tudattalant fel lehet drogokkal kelteni, de utána elrendezni nehéz. Ami az alkotás során kerül elő a tudattalanból, az előkerült. És az alkohollal előhozott dolgokat sem lehet a tudattalanba visszanyomni. Lehet, hogy nem tudom, hogy az adott dolog mit mozgat meg bennem, de megmozgat valamit, a feszültség pedig ott marad – időlegesen el lehet nyomni, ám valójában integrálni lenne szükséges, megérteni, hogy mi is történik bennem, és ehhez kellhet a pszichológus. Strapás szakmátok van nektek, az biztos.

N. E.: Eszembe jutott egy történet. Még rendezőszakos hallgató voltam, és Füst Milán Boldogtalanokját próbáltuk. Amikor először csináltuk végig egyben az utolsó felvonást, amelynek a történetben egyre mélyülő, kontrolltalan pszichomechanizmusai eredményeképpen egy fiatal lány megöli magát, őrületesen jól ment. És miután egy szekrény mögött eldördült a fegyver, meghallottuk Szalay Mariann fuldokló zokogását… Odamentünk, igyekeztünk megnyugtatni. Amikor végre meg tudott szólalni, azt mondta: „Ha ez a színészet, akkor ezt én nem akarom.” Nyilván ezt is lehet tanulni – neki ez volt az első ilyen szélsőséges élménye. Az ember aztán a többediknél megérti. Azt hiszem, nagyon felzaklatott az a mondatod, hogy a tudattalannal való találkozás veszélyes.

D. Zs.: Kezdeni kell vele valamit. A pszichoterápia elvileg a tudattalanból egy picit tudatossá tesz. Nagyon jó, hogy a tudattalan van nekünk: oda nem véletlenül kerülnek a dolgok, hiszen nem tudunk mindig mindennel megküzdeni, nem tudunk mindig mindent a helyére tenni – és amit nem tudunk integrálni, azt kizárjuk. Baj a szélsőségekkel van. Ha túl sok mindent kizárunk, akkor szűk marad az élet, ha pedig átjárható a tudattalan, akkor pszichotikus állapotba kerülök, mert nem tudom, hol a határ a valóság és a nem valóság közt. A pszichoterápia arról szól, hogy azokból a tudattalanná tett konfliktusos tartalmakból, amelyek akadályozzák az alkalmazkodásomat vagy a jól működésemet, valami tudatossá váljon. Ezek a tartalmak akár már valamilyen művészi élmény befogadására is mozgósulhatnak – annál is inkább, mert általában ez a cél –, aztán ha nagyon megmozdulnak, legfeljebb visszatuszkolja őket az ember. Ha pedig én magam piszkálom fel őket – mint ahogy a színész csinálja egyfolytában –, ami ennek során előkerül a tudattalanból, azt integrálni kell. Ott van a legtöbbször félreértés, hogy az emberek azt gondolják, a tudattalant csak tudatosítani kell – konfrontáltathatok én ezzel pácienst, az nem segít. Az segít, ha a felszabaduló tudattalan tartalom integrálódik abba, ami én vagyok. A tudatos részem arról szól, hogy azt kötni tudom az én-élményemhez. A tudattalant nem tudom kötni, mert nem tudok róla. A színházi munkában ilyesmi könnyebben kerül elő, mint, mondjuk, könyvelés során. A pszichológus ebben rokon, ő is jobban ki van téve annak, hogy mozgósulnak a belső élményei, de ő, mielőtt terapeuta lesz, díványon tölt több száz hosszú órát. Egy ideig tehát magával foglalkozik, aztán amikor már klienssel dolgozik, akkor is elmegy szupervízióba, pláne abban a pillanatban, amikor egy ülésen elhangzik olyasmi, ami benne is megmozdít valamit, de nem tudja, mit – mert a pszichoterapeutának is van tudattalanja, hál’ istennek.

N. E.: Az egyetemen az első két évben hagyományosan – mesterektől örököltük, aztán mindenki a maga módján fejlesztve viszi ezt tovább – rengeteg olyan feladatot kapnak a színészhallgatók, ahol effektív a saját történeteikből csinálnak színházat. Nagyon veszélyes terep ez, ráadásul ilyenkor kialakul egy versenyhelyzet, és a fantáziák is működni kezdenek. Nyilván azért csináljuk ezeket a gyakorlatokat, hogy megértsék azt a csatolást, amivel majd tőlük nagyon távol eső személyiségeket is megformálhatnak, mert nincs más választásuk, csak az áll rendelkezésükre, amit önmagukból tudnak generálni. Aztán nagyon sokat beszélünk ezekről a jelenetekről, módszertanilag és élményszerűen is. Talán az sem lenne rossz, ha az ilyen típusú feladatokba időről időre pszichológus is bekapcsolódna valamilyen elemző formában, pláne, hogy az egy nagyon érzékeny életkor, amiben az éppen felnőtté váló személyiség integrálódása történik.

– Milyen nehézségei és veszélyei vannak ennek a munkának, ezeknek a gyakorlatoknak?

N. E.: Minden rendezőnek, tanárnak más a módszere, de mostanában kezdődik valamiféle nyilvános szakmai párbeszéd is arról, hogy a kivételesen jó színészi munkához mennyire szükséges a színész bizonyos értelmű meggyötretése. Nem az agresszióval való meggyötretése, hanem a kíméletlen falig küldése – ennek a megítélése is szubjektív, és meggyőződések, mániák övezik az értelmezést. Az biztos, hogy mindenképp érdemes rákérdezni. A színész munkáját leíró szakirodalom is hatalmas, hát még a gyakorlat mennyire szerteágazó. A téma is divatos lett, de az biztos, hogy érzékeny az egész terep, amin egyensúlyozunk: könnyen mosódhat el a morális választóvonal a kemény és követelő munka, illetve a visszaélés fogalmai között, ahogy vékony a határvonal a valamilyen értelemben vett verbális abúzus és a fizikai erőszak között is. Ahogy egy családon belül is értjük, mi az, ha egy apa mindennap részegen szétveri a családját, de azt nem nagyon értjük, ha valaki manipulatív módon viselkedik, és a családtagjainak az önbecsülését rombolja le. És meglehet az is, hogy az egészet összekeverjük a szigorral.

D. Zs.: Nyilván érdekes kérdés ez, amire nekem pszichológusként vagy emberként egy válaszom van: nem lehet embereket abuzálni, semmilyen cél érdekében sem. De ha megkérdezünk színészeket az ilyen esetekről, lehet, hogy lesz, aki azt fogja mondani, hogy ez tette őt naggyá. El tudom képzelni, hogy többen lesznek azok, akik rendben levőnek találják azt – ahogy fogalmaztál –, ha elviszik őket a falig. Ahogy nagyon sok sportoló nyilatkozik úgy, hogy ha őt csak vállon veregették volna, nem lett volna olimpiai bajnok.

N. E.: Vagy amikor látsz egy felvételt, amelyiken táncol három zseniális táncos, de te csak Barisnyikovot nézed, és tudni akarod, miért. Persze van a kisugárzás, azt nem lehet megfejteni, de az orosz iskolát is felismerem a tartásán, amitől az a 167 centis pasi fejedelmibb lesz, mint a 190 centis, aki mellette áll. A kérdés értelmezéséhez fontos megjegyezni, hogy az egyéni tűrőképességnek és toleranciaküszöbnek is hatalmas szerepe van. Ha elkezdek egy osztállyal dolgozni, akkor a metódus szerint mindenekelőtt önmagukat kell megismerjék a hallgatók. Mint egyfajta önismereti kurzuson, csak szakfeladatokon keresztül. Egy jó tanárnak (rendezőnek) tehát kíméletlenül őszintének kell lenni, hiszen az is én felelősségem, hogy egy színész jó legyen, és az én kudarcom, ha nem lesz az. Tehát edzésterv van, és a hallgatókkal együtt folyamatosan élesen elemezzük azt a munkát, ami ki van rakva a placcra. És régóta figyelem, mennyire nagy a tűrőképességek közötti különbség akkor is, ha óvatosan, akkor is, ha pengeélesen fogalmazom meg, amit látok. Én egyébként igyekszem humorral és iróniával csinálni ezt – ki tudja, mindig sikerül-e –, és van olyan tanítványom, aki gurulva nevet ezen éveken át, ő a legszerencsésebb alkat, és van, akivel végtelenül kesztyűs kézzel bánok, legalábbis én már úgy érzem, mégis a méltóságát sérti, mert neki máshol van ez a határ. Meg lehet tanulni persze, hogy az instrukció, az elemzés nem sértés, de abba is könnyen bele lehet csúszni, hogy az ember sértőt mond. A hétköznapi életben is számtalanszor bántjuk meg egymást úgy is, hogy nem az a szándékunk. A rendezői, a tanári munkában könnyen lehet szereptévesztésbe csúszni, vagy elég esetleg bagatellizálni a hatást, amit gyakorlunk, vagy nem észrevenni a kezünk alatt dolgozó hallgatók, színészek hozzánk fűződő viszonyát. Nem tudom, talán itt is fontos, hogy gyakran rákérdezzünk önmagunkra, vagy legalább néha tegyünk fel kérdéseket. Az ember végül is állandóan gondolkodik a tanítványain. Azt hiszem, ez az egész téma már egy másik, hosszabb beszélgetés tárgya lehetne.