Mintha ekkor valósulna meg az, amiről korábban annyit beszélt, amivel annyit próbálkozott, amit a színészi munka lényegének tartott: hogy érdekelje őt az, akit eljátszik, és ezért megpróbálja megérteni mindazt, amit érez, amin keresztül megy.

Miért nehéz lezárni valamit? Mi a valós oka, ha nem bírjuk kimondani: „elég, ennyi volt, nem érzem jól magam attól, amit csinálok, többé nem ez az én utam”? Talán a rengeteg, több éven át befektetett munka? Vagy a félelem, hogy rossz döntést hozunk, és később nem lesz visszaút? A környezetünk vélt vagy valós elvárásai? Szégyenérzet? Esetleg kudarcélmény? Pedig micsoda megkönnyebbülés, amikor hosszú küzdelem után végre le tudunk tenni egy-egy pszichés terhet! Mennyire felszabadító, és hirtelen mennyi újdonság tárul elénk!

Fotók: Dömölky Dániel

Valami ilyesmiről szól a „legendás” Máté–Horvai osztály sorozatának tizenharmadik része, az AlkalMáté Trupp Czukor Balázs című előadása. Ha esetleg van, aki még nem hallott róla: a volt színészhallgatók évről-évre újra összeállnak a nyári színházi szünetben, hogy egy-egy volt osztálytársuk életét és személyiségét ízekre boncoló előadásokat hozzanak létre közösen. Az idei volt az utolsó előtti előadás, jövőre Jordán Adélra kerül majd sor.

Czukor Balázs félig-meddig pályaelhagyó, és talán éppen ennyire rendszeren kívüli. A színészettel felhagyott, de azért nem teljesen, nyaranta a Jurányiban tér vissza a színpadra, és olykor filmekben is láthatjuk (pl. Napszállta). Mostanában inkább rendezőként dolgozik, vagyis a szakma közelében maradt. És miért gondolom, hogy a színházi rendszeren kívüliség is csak félig-meddig igaz rá? Mert bár kívülállónak érzi magát, gondolkodásmódját mégiscsak ez a rendszer strukturálja. Másságát is ehhez képest határozza meg, és meg nem értettnek is ebben a közegben érzi magát. Vagyis ez a viszonyítási pont.

Márpedig az intézményi struktúrák olyanok, hogy hajlamosak elhitetni velünk: máshogy nem lehet. Hajlamosak vagyunk természetesnek venni őket. Természetes, hogy főpróbahéten mindenki idegbeteg. Hogy a színházi titkár és a művészek között érdekellentét, és ezért folyamatos feszültség van. Hogy a színészek jelentős része úgy érzi, nem foglalkozik velük eleget a világ, nem kapják meg a nekik kijáró figyelmet és tiszteletet. Az önéletrajzi előadás alapján úgy tűnik, Czukor mára felülkerekedett ezeken a berögződéseken, és megértette, hogy nem szükségszerűek, pusztán konvencionálisak.

Ez derül ki a bemutatót megelőző beszélgetésekből is. „Szerintem jó tisztában lenni vele, hogy milyen értéket képvisel a munkád. Nem hiszem, hogy aki színpadon áll vagy létrehoz egy előadást, többet érne, mint bárki más, aki a hivatásának él. Sokkal több interjú készül különböző alkotókkal, magamat is beleértve, akik valójában nagyon kevés értéket vittek a világba, azokhoz képest, akik tényleg csináltak valamit” – mondta el egy a HVG-nek adott interjúban. (Az interjút Szentgyörgyi Rita készítette.) Szavaiban mintha nemcsak önreflexió és megértés, de elengedés is megfogalmazódna.

Máté Gábor rendezésében mindez úgy jelenik meg a színpadon, hogy Czukor visszatekint a jelenből múltbéli önmagára, kiemelve egy-egy fontosabb életeseményt. Mikes Éva Engem nem lehet elfelejteni című, 60-as évek elején készült slágerével nyitja meg a visszaemlékezést (dalszerzők: Nádas Gábor, Szenes Iván), majd az éneklésbe a közönséget is bevonja. Jól működik ez az önironikus nyitás, annál is inkább, mert az AlkalMáté előadások speciális – nagyon is bennfentes – közönsége lelkes kórusként működik közre. Ezután azonban Czukor félreáll, a színpad szélére húzódik, és innen nézi, halvány mosollyal az arcán az életéről szóló szkeccseket, amelyekben volt osztálytársai testesítik meg őt. Ezzel a szerkesztéssel az előadás egyszerre jeleníti meg Czukor többiekhez képest érzett kívülállóságát és magát a visszatekintést, visszaemlékezést.

A jelenetsorban látjuk, ahogy gyermekként belesül az anyák napi versmondásba, és kijelentik róla, hogy sosem lesz színész. Látunk egy próbát, mely során feszélyezi, hogy a nem létező villanykapcsolóra kell koncentrálnia a nem létező sötétben a helyett, hogy megérthetné karaktere érzéseit és gondolatait. Aztán látjuk a konfliktusát a színházi titkárral és a büféssel, sőt Mészáros Máté parádés jelenetében végighallgathatjuk, ahogy H(amvai) Kornélként megfogalmazza, mit tartanak mások furcsának Czukorban. Ezek az életesemények, így egymás után azt sejtetik, mintha eleve minden az ellen rendeltetett volna, hogy Czukor Balázs valaha színész legyen, mintha csak idő kérdése lett volna, hogy egyszer végre lezárja életének ezt a szakaszát.

Szimbolikus jelentősége lehet annak is, hogy ő maga személyesen akkor lép be ismét a játékba, amikor gyermeke születik, és az otthon szülés jelenetében ő játssza el feleségét, aki világra hozza közös kislányukat. Mintha ekkor valósulna meg az, amiről korábban annyit beszélt, amivel annyit próbálkozott, amit a színészi munka lényegének tartott: hogy érdekelje őt az, akit eljátszik, és ezért megpróbálja megérteni mindazt, amit érez, amin keresztül megy. A többi családtagot is ő maga idézi meg a színpadon – tehát a személyes kapcsolatait nem adja ki a kezéből –, de egészen más eszközökkel. Édesapja egy választékosan megírt, a fiairól szóló szövegen keresztül szólal meg. Sok minden kiderül ebből apa és fiú kapcsolatáról, s főleg a fiú szorongásainak okáról. Édesanyjáról pedig dal formájában emlékezik meg, amelynek nagy része József Attila Mama című verse.

Ehhez az emlékjátékhoz Kálmán Eszter olyan díszletet tervezett, amely egyszerre idéz meg egy próba- és – az ülőpárnáknak köszönhetően – egy meditációs termet. Hiszen Czukor a buddhizmusban találta meg azokat a kereteket, amelyek nem feszélyezik, amelyek közt jól érzi magát. Így ötvözi a díszlet a kiindulási pontot és a pillanatnyi végpontot, amelyek összefüggnek egymással. Vagy egymásból következnek. És talán teljesen szétválaszthatatlanok.

Hol? Jurányi Ház
Mi? AlkalMáté Trupp: Czukor Balázs
Kik? Szereplők: Czukor Balázs, Dömötör András, Gál Kristóf, Jordán Adél, Kovács Patrícia, Máthé Zsolt, Mészáros Béla, Mészáros Máté, Péter Kata, Szandtner Anna, Vajda Milán
Látvány: Kálmán Eszter. Zenei vezető: Dargay Marcell. Fotó: Dömölky Dániel. Asszisztens: Mátis Inez. Rendező: Máté Gábor
Támogató: Orlai Produkciós Iroda