Mintha maga a rendező igyekezne általa távol tartani magától Csehov darabját, melynek drámai erezete – úgy tűnik – nem hozta őt izgalomba. Vagy talán éppen mert nagyon is hatott rá, igyekezett a műből áradó érzelmi támadást kivédeni? Ehhez joga van. Talált is menekülőutat. Nem a darabot játszatta el, inkább csak eljátszott a darabbal.

A Trojka Cseresznyéskertje

Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet körterme, mely valaha télikertnek épült, most óriási üvegkalitkának látszik. Nincs benne más, csak egy mozdíthatatlan, csontfehér kandalló, egy körüljárható, rókaszínű zongora meg egy vándorló, szürke sámli. Meg persze az a körülbelül ötven ember, aki – székeken és a tarka mozaikpadlóra vetett vékonyka párnákon ülve – várja az előadást. Az ilyesfajta közelszínházban minden hatás megtöbbszöröződik, nincs érzékszerv, mely lazsálhatna, akár csak pillanatokra is. Csitul a mozgolódás, s egyszer csak finom bőráruillat, afféle újholmi-szag kanyarog elő valahonnét. Milyen furcsa egybeesés, gondolja az ember: a várt darabban ott lesz az újgazdag Lopahin büszkélkedése, akár sárga cipőnek, akár bőrcipőnek fordítják majd az ő frissen vásárolt lábbelijét.

Firsz (Kulka János) jelenik meg, gyertyát gyújt, némán matat a kandalló körül, majd elnézően fölmordul: „Hülyegyerek!” S egy eddig észre sem vett alak tápászkodik föl a kandalló mellől. Ő a Brecht-kötetet (!) olvasgató, s abba belealvó Lopahin (Bárnai Péter), az agilis, ifjú kereskedő. Puha bőrdzsekit visel, s finomnak látszó cipőt. De a zoknija fehér. Ez a vizuális vissantás és a többiek beszédes jelmezei a látványtervező Lakatos Márkot dicsérik. Mai ruhában jár mindenki, s a folyóparti homokot jelképező sárga pléden ülve ropogtatja a chipset, a zongorapedál közelében.

Balassa Eszternek, a Morcsányi Géza fordítását felhasználó dramaturgnak, s a rendező Soós Attilának köszönhetően mindössze hét szereplője van a kétszer egy órában lefutó játéknak, melynek alcíme: Pénzes komédia tragikus napokról. Az elhagyások és szerepösszevonások következtében szó sincs tehát a négy felvonásról, de a megmaradt jelenetsorokban igazi embereket látunk. Megszületik egy új szerkezet, melynek főalakja – s nem díszítő motívuma! – a Kulka János által játszott igen kemény és indulatos Firsz, akinek vannak még emlékei egy általa erősnek álmodott, formatudó világról. Ő az, aki most kénytelen tudomásul venni a széthulló jelen szereplőinek élhetetlenségét, s aki borzadó megvetéssel nézi a feltörekvő formátlanokat, köztük a nyegle Lopahint, akit egy feszes pillanatban váratlanul és istenesen pofon is vág. Akkorát csördül az ütés, hogy szinte megremegnek az üvegablakok. Jóval később, mindennek múltán, megsimítja a fiú arcát. Megbékél a megváltoztathatatlannal. Ő, akit a jövőből kizártak, nem is vágyna már oda. Elengedi a múltat, emlékei mellé fekszik, s ott hal meg, a kijárati üvegajtó hasítékában.

Meggyeskert (Nemzeti Színház). Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A jobbágyivadékból vállalkozóvá lett Lopahin minden hangoskodó szaván s minden suta mozdulatán érződik az álmatag és értetlen úri népekkel szembeni tehetetlen düh, és a revansra vágyó paraszt keserűsége. Öröm hallani Bárnait, aki – a közelmúlt pár pasztell figurája után – nem várt erővel ábrázolja az új idők baltával faragott sikeremberét. Szép ellentéte néki a mereven elegáns, habókos Gajev (Mátrai Lukács Sándor), Ranyevszkaja testvére, aki beszédkényszeres ódáját most nem egy szekrényhez, hanem a százévesnek tartott zongorához intézi. A rendező, Soós Attila játssza Trofimovot, az orra alatt motyogó, helyét és személyiségét nem találó, szemüvegét kereső, hunyorgó tanítót.

Izgalmas nőalak született Ranyevszkaja fogadott lánya, a házvezetőnői teendőkkel és filléres gondokkal küzdő, sportcipőben trappoló Várja és a darabból kihúzott Sarlotta Ivanovna, a kártyatrükköket is tudó nevelőnő figurájának összevonásából. A most fekete hajú Nagy Dóra sustorgó, lágy beszéde, minden rosszra elkészült reménytelensége, tavasztalan asszonyisága a játék legfájóbb jelensége. Ő pátyolgat mindenkit, ő tutujgatja Ányát, Ranyevszkaja Eke Angéla által játszott, rémisztő egyszarvú-kezeslábasba bújt, meghökkentően infantilis lánykáját is.

A tűzpiros nadrágkosztümben feszítő, valószínűtlenül magasnak látszó Ranyevszkaja (Gryllus Dorka), ez a fölnyurgult pipacs, csak magával törődik. Sorolgatja ugyan a sebeit, emlékszik problémákra, tragédiákra, de csacsogása hallatán mindinkább azt érezni, ezek itt tényleg megtettek mindent a maguk pusztulása érdekében. Ranyevszkaja ráadásul oly mértékben irtózik a valóság szúrós tényeitől, hogy ha sarokba szorul, s költekezése vagy állhatatlansága miatt védekeznie kell, úgy spricceli szét a maga kényes, úri butaságát, mintha darazsakkal harcolna egy rovarirtó flakon segítségével. De van egy szép elnyújtott pillanata: amikor megtudja, mi történt a kerttel, lebénul, áll, s közben érzékelhetően távolodik. Ez sűrű és mély jelenet.

Dallá szelídült itt a dráma, még ha ez a dal érvényesen és egyedien szól is vétkeinkről és az elmúlásról. Ha azonban Soós Attila a múltkori Anna Karenina és a jelen produkció után harmadjára is létrehoz csapatával egy erős dramaturgiai kötelekkel összehúzott, folyosói rádiójátékkal kisegített, fix szereplői típusokkal dolgozó előadást, szólhat abban bármily jól megválasztott kortárs zeneszám, már a helyszín felé tartva össze lehet majd rakni a várható jellemzőket. Ha úgy érzi, van még számára valami ebben a formában, hát, lelke rajta, de talán érdemes lenne más utakat is kipróbálni.

Van a játékban egy üde, rendezői-tervezői sorminta, melynek segítségével Gajevék önző lelke kiül az orrukra: mindenki szemüveges. Gajev, Ranyevszkaja, sőt, Ánya is. S a megtalált okulárét várhatóan Trofimov is az orrára biggyeszti majd, hogy őt se zavarja a valóság.

Silviu Purcărete Meggyeskertje

Ezzel a védőszemüveggel a Nemzeti Színház Silviu Purcărete által rendezett előadásában is lehet találkozni, de itt nem a színészek viselik. Mintha maga a rendező igyekezne általa távol tartani magától Csehov darabját, melynek drámai erezete – úgy tűnik – nem hozta őt izgalomba. Vagy talán éppen mert nagyon is hatott rá, igyekezett a műből áradó érzelmi támadást kivédeni? Ehhez joga van. Talált is menekülőutat. Nem a darabot játszatta el, inkább csak eljátszott a darabbal. Morcsányi Géza fordításának felhasználásával és Kozma András dramaturgiai asszisztálása mellett az alaphelyzeteken dobbantó etűdsorokat épített föl, s tálalt előadásként. S mivel a jeleneteket nem találta eléggé érdekesnek, látványos meglepetéseket csempészett a játékba, hogy azok mindenképpen fenntartsák a publikum érdeklődését.

Silviu Purcărete világhírű és nagy tekintélyű alkotó, jár neki, hogy olykor takarékoskodjék az erejével. Nálunk is látható utóbbi munkáiból az látszik, időnként kielégíti a történetek felületi kezelése. A bemutatott alapművekből így aztán csak ritkán lesz többdimenziós dráma, inkább csak dekoratív falfestmény vagy díszes dombormű a végeredmény, ám ezek is megtalálják csodáló közönségüket. A rendezői talentumát gazdagító képzőművészi erényeknek tudható be, hogy munkáinak szinte mindenkor sajátja a jól-fényképezhetőség.

Cseresznyéskert (Trojka Színházi Társulás). Fotó: Bodor Krisztián

A gond inkább az, hogy ebben a mostani, Dragoş Buhagiar tervezte, folyton megbillenni látszó tágas térben nem emberek, hanem „elképzelések” jelennek meg. Buhagiar tervezte a néha cirkuszi munkaruhákra emlékeztető jelmezeket, s velük Ranyevszkaja rettenetes parókáját és porcelánbaba-sminkjét is. Érdemes lenne a szaktanulmányokat folytató fiatalokat mielőbb értesíteni, jöjjenek, nézzék, mert ilyesféle vagy hasonló lehet az, amikor übermarionettként kezelik a színészt. Az előadás történeti jelentősége tehát vitathatatlan. Akinek ez kedvére van, lelkesülten távozhat.

Akit türelmetlenné tesz, hogy mindenki piheg, sóhajt vagy szaval, s úgy érzi, magukra hagyott színészek próbálnak megvalósítani valamit, amiben nem igazán sikerült megegyezniük, az a látvánnyal vigasztalhatja magát. Buhagiar elvont játéktere, melyben egyszerre látszik a szalon, a gyerekszoba, s melyben csöppet sem zavaró a felhők magasából legöngyölődő, folyópartot imitáló szalmaköteg, kiválóan megfelelne bármely abszurd dráma díszletének. S lehet, hogy közeledünk a megfejtéshez: a meggyeskert virágcsipkés történetét az abszurd drámák véglényeit játszó kísértetek vezetik most elénk. A fákat, a múltat, az eltékozoltat gyűrött, szürke nejlonfólia takarja, jobb azt nem is látni.

Jöhet viszont minden, ami furcsa, bizarr, s tán még jelentése is van. A Ranyevszkaját játszó Udvaros Dorottya és a testvérét, Gajevet alakító Blaskó Péter harctéri fegyelemmel teszik a dolgukat. Gajev dákójával böködi a semmit, nővére rikoltozik és balesetveszélyes mozdulatokat végez az összetekert szőnyeg hátán. Van azért pár gyönyörű másodperce Udvarosnak a második részben, amikor saját szerelmi alávetettségére emlékezik. Olyan ez, mint amikor lázas lehelet éri a jégvirágos ablakot, s hirtelen kilátszik az élet a fagyos csillogás mögül.

Bordás Roland Trofimovja, bár a színész igyekezete nyilvánvaló, szöveg és helyzet híján nehezen tudja elővezetni mániáit. A Ranyevszkájába szerelmes Lopahin (Kristán Attila) és a pénzért kuncsorgó Szimeonov-Piscsik (Szarvas József) lihegve keringenek a gyakorlatokká lefokozott jelenetek peremén. Itt is elcsattan egy pofon, Ranyevszkaja üti meg Jását (Farkas Dénes), a nyegle inast. Sikoltó fejhangon beszél, s már szinte kolostorra kész Várja, a fogadott lány (Ács Eszter). Zihál a buta szerelemtől Dunyása (Katona Kinga), a szép szolgálólány. Talán színházelméleti tréfának szánják, hogy a most is nagyszerű Rácz József mint kétbalkezes Jepihodov úgy meglövi kis revolverével Sarlottát (Szűcs Nelli), a hasbeszélni tudó, hordozható kalitkájába hol síró gyermeket, hol ugató kutyát képzeltető, mutatványos készültségű nevelőnőt, hogy annak tenyeréből menten csöpögni kezd a vér.

Két szimbólummá növesztett alak jelzi a túlélés fölöslegességét. Míg Firsz, az öreg inas figurája más előadásokban mint a hajdani élet utolsó alakja deszkázódik be az elhagyott házba, Purcărete Trill Zsolt által alakított, fekete fejkendős, meszes arcú öregembere maga a folyton köröttünk ólálkodó csontnyakú rém, az adott pillanatokban nagyot és visszhangosat ordító halál, mely végül bekucorodik egy bőröndfélébe. Egyszer majd meglepi az új tulajdonosokat is. Míg ő a múlt, Ánya (Szász Júlia e. h.), Ranyevszkaja édes leánya viszont maga a kerekesszékben tologatott jövő. Ha kipattan a tolószékből, táncokat lejt a bútorok élén, noha beteg. Ez a jövő alva jár. S álmában néha énekelget („Menjünk el innen, mama…”). A próbákon készenlétben álló zeneszerző, Vasile Şirli énekbeszédszerű dallamaira illesztgették rá Csehov szövegét, mikor a rendező már csak az énekes megszólalást érezte kifejezőnek. Aki szépen énekel, arról könnyű azt gondolnunk, nem is érinti a lába a földet. S lényegében nem érinti a földet ez a fényesen lebegő, szakadozott előadás sem.

A már említett „jól-fényképezhetőségben” oroszlánrésze van a fénytervező Helmut Stürmernek. De van a világításnak egy kevéssé színészbarát bravúrja, s ez a bábos feketeszínházakból ismert fényutca működtetése. Ennek az irritáló hatásnak az a lényege, hogy a közönséggel szemben álló szereplő, és főképp az arca, a rivalda közelében már nem kap fényt. S amikor az oldalfény sem segíti meg, az arc, majd az alak maga is fekete folttá változik. Lehet ezt magyarázgatni, hogy „most a lelkedből beszél”, vagy úgy, hogy „már átlépett odaátra”. A nézőt mindenesetre veszteség éri, több alkalommal.

Az egész előadásnak nincs szervezett, élő tere, de vannak remekül világított képei. A puha árnyékokat s a kemény, sárga oldalfényeket elirigyelnék a németalföldiek is, ha erre járnának. A várakozás, a végső remény megélésekor, mintha mindenki rozé pezsgőt ivott volna, a teljes színpad rózsaszín, buborékos gyöngyházfényben ázik, majd a veszteség fölfogásakor fakulni kezd. Ezüstös léggömbök tévelyegnek mindenfelé, aztán hátul fölsivítanak a fűrészgépek, s kezdenek elpukkanni a lufik. Valahol tűz lobban a magasba. Hogy vége-vége-vége mindennek, azt nemcsak a ketyegő vekker, de a maradók által beindított, zúgó porszívók jelzik igazán. Úgy szívják föl az elcsöndesült mulatság fényes szemetét a földről, mintha fölösleges csillagokat takarítanának. Aztán elenyésznek az árnyékok is.

Mi? A. P. Csehov: Cseresznyéskert – Pénzes komédia tragikus napokról
Hol? Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet
Kik? Trojka Színházi Társulás – Gryllus Dorka, Eke Angéla, Nagy Dóra, Bárnai Péter, Mátrai Lukács Sándor, Soós Attila, Kulka János / Morcsányi Géza fordításának felhasználásával színpadra alkalmazta, dramaturg: Balassa Eszter / Látvány: Lakatos Márk / Rendező: Soós Attila

Mi? A. P. Csehov: Meggyeskert
Hol? Nemzeti Színház
Kik? Udvaros Dorottya, Ács Eszter, Blaskó Péter, Kristán Attila, Bordás Roland, Szarvas József, Szűcs Nelli, Rácz József, Katona Kinga, Farkas Dénes, Trill Zsolt, Kecskés Alexisz, Tar Dániel / Fordító: Morcsányi Géza / Díszlet, jelmez: Dragoş Buhagiar / Zene: Vasile Şirli / Fényterv: Helmut Stürmer / Dramaturg: Kozma András / Rendező:  Silviu Purcărete