A Mariahilfer Strasse Gorenje hűtői, amelyeket a szüleim generációja hozott haza a Trabi tetején, mára a Trabikkal együtt rozsdatemető-szerű helyeken leltek örök, háborítatlan nyugalomra. Fejes Endre és Tasnádi István kérdése lényegét tekintve egyszerű és ugyanaz: hogyan jutottunk idáig? Többhangú kritika Urbán Balázs kritikus és Bóna László író kommentárjával

Kettőjük kérdésében csak tárgyukat tekintve találunk különbséget. Fejes arra kereste a választ a hatvanas évek elején, hogyan jut el odáig ifj. Hábetler János, hogy meggyilkoljon valakit, Tasnádi kérdése pedig az, hogy ugyanez az ember idős korára hogyan képes megtagadni/átírni saját történetét, és ezzel együtt az egész magyar történelmet. Mindkét pillanat szembesítés: Hábetlernek értéktelen életével kell szembenéznie, az egyik alkalommal fiatal férfiként, másodszor idős korában. Saját szempontjából mindkét alkalommal a legkomfortosabb döntést hozza.

1962 tavaszán volt sógorát, Zentay Györgyöt próbálja meg elhallgattatni egy nagyobb ütéssel, amely – szerencsétlen módon – a férfi halálát okozza. A gyilkosság előtt hangzik el Fejes könyvének legtöbbet idézett mondata Zentay szájából: „Hát ez a rendszer a ti homlokotokat csókolja, könyörög, hogy fáradjatok el az egyetemre, legyetek orvosok mérnökök, bírók, főművezetők, főrendőrök, főkatonák, főistennyilák, és ti előbújtatok a barakkokból, éltek ugyanúgy, mint a hörcsögök.” Ez az ún. hábetlerizmus, amely hosszú időre szinonimája lett a kispolgári életmódnak, és annak a jelenségnek, amely alapjaiban kérdőjelezte meg a marxista ideológiát, jelesül: nem lehet felemelni a széles néptömegeket, ha azok nem kívánnak felemelkedni.

Bán Zoltán András 1997-ben írt arról, hogyan olvasható a Rozsdatemető harmincöt évvel a megírása után.[1] Bán a kilencvenes években úgy látja, hogy a regény megírásának szenzációja és olvasottsága, majd a kánonból való kikerülése azért volt természetes folyamat, mert Fejes könyve erős szálakkal kötődik ahhoz a politikai környezethez, amelyben született, és abból teljességgel kimozdíthatatlan. „Alig hiszem, hogy lenne bármiféle jelentősége vagy intellektuális súlya a magyar regény fejlődésének történetében. Egykor szenvedélyesen vitatták, probléma volt, részévé vált a kánonnak, mára vitathatatlanul érdektelen lett, problémamentes, és valószínűtlen, hogy visszakerüljön bármiféle kánonba.”

Ezen a ponton hosszasabb vitába bocsátkoznék Bán Zoltán Andrással, de szerencsére Tasnádi István, Máté Gábor és a Katona József Színház társulata már megtette helyettem.

Urbán Balázs: Abban a tágabb értelemben, ahogyan Puskás Panni írása alkalmazza, a „hábetlerizmus” természetesen nagyon is élő, virulens jelenség. Merthogy mindig is létezett, és vélhetően mindig is létezni fog az az életszemlélet, amely a boldog, vagy legalábbis boldognak hazudott mindennapokban találja meg az élet értelmét – és amelynek plasztikus metaforája a történelmi eseményektől függetlenül mindig elkészülő rántott hús. De a Rozsdatemető revelációja – gondolom – részben mégis az volt, hogy ezt az életszemléletet konkretizálta egy olyan család sorsán keresztül mutatva meg, amelynek tagjai elvben a történelmi változások nyertesei, a „létező szocializmus” haszonélvezői lehettek volna. És ez a reveláció ma biztosan nem teremthető újra. („Gondolom” – írom, hiszen a Rozsdatemető nyilvánvalóan mást jelentett nekünk, akik megszületése után évtizedekkel, egyetemi éveink alatt olvastuk, mint azoknak, akik frissen, ropogósan, a megjelenésekor.) Noha Fejes Endre regényét én Bán Zoltán Andrásnál valamelyest kedvezőbben ítélem meg, magam sem gondolom, hogy része lenne a kánonnak. De a színházi bemutató és főként a történet folytatása szempontjából fontosabb kérdés, hogy maga a regény, illetve a „hábetlerizmus” mint kifejezés mit mond a mai néző számára. Tartok attól, hogy az 55-60 év alatti, nem bölcsész (sőt, nem irodalom szakos bölcsész) végzettségűek túlnyomó többségének szinte semmit. Aminek nemcsak az a következménye, hogy az első felvonás nem hagyatkozhat befogadói emlékekre, és erősen sűrítve, de a történetet nem ismerő néző számára jól érthetően kell elmesélnie a sokszereplős, több évtizeden átívelő történetet, hanem az is, hogy mindaz, ami a második felvonásban történik, nem kap többletjelentést, nem válik szimbolikussá (végképp nem archetipikussá) pusztán attól, hogy Hábetlerékkel történik.

Bár elképzelhető, hogy 1997-ből még nem látszott olyan tisztán a helyzet, mint 2019-ből. Ugyanis lett volna egy másik rendszer, ahol elvi-ideológiai értelemben a kezünkbe vehettük volna a történelmünk irányítását. Ez a rendszer a liberális demokrácia volt, amelyhez – hogy egy sokat hangoztatott közhellyel éljek – nem nőtt fel a magyar társadalom.

A rendszerváltás hábetlerizmusa – Tasnádi éles meglátása szerint – az a pillanat, amikor a család harmadik generációja, ifj. Zentay Gyuri, Hábetler Józsi és feleségeik, Sós Kriszta és Kárpáti Orsi a demokráciát aprópénzre váltják, vagy konkrétabban: az Ausztriából beszerezhető hűtőszekrényekre cserélik. A helyzet különben azóta sem sokat változott, sőt, a fogyasztói társadalom elég időtöltést és szorongást kínál számunkra, hogy elterelje a figyelmünket a valóságról. A Katona előadása pedig azt bizonyítja be, hogy a Rozsdatemető korántsem egy saját korába zárt történet, hanem nagyon is folytatható, mi, a társadalom írjuk a folytatást, Tasnádi István pedig egy előadás szövegében rögzíti történelmi jelentőségű hábetlerkedéseinket.

Nem ez az első színházi előadás a Rozsdatemetőből – a színpadi változatot maga Fejes Endre írta 1963-ban a Thália Színház számára, amely változatot aztán a hatvanas években több vidéki színház is bemutatta. Ezen kívül 1980-ban (József Attila Színház, r. Berényi Gábor) és 1995-ben (Thália Színház, r. Csiszár Imre) volt egy-egy nem túl nagy port kavaró bemutató Fejes művéből. Tasnádi István a színpadi átiratot és a regényt használta, hogy egy új, sűrítettebb változatot készítsen – ez adja a Rozsdatemető 2.0 első felvonásának szövegét. Valódi sűrítmény ez, hiszen maga a regény is kétszáz oldalba szuszakolja a Hábetler család ötven évét, ebből lesz aztán Tasnádi átiratában egyetlen felvonás. Ez a felvonás több, dramaturgiai szempontból felesleges szereplőtől megszabadul – így például a három Hábetler lányból kettőt csinál –, és elsősorban ifj. Hábetler Jánosra koncentrál, őt teszi meg narrátornak a könyv mindentudó narrátora helyett. A második részből, amely a hatvanas évektől a kettőezer-tízes évekig tart, már eltűnik a narrátor, és a történetmesélés mikéntje is nagyban eltér az első felvonásétól.

Tasnádi Bence és Rujder Vivien. Fotók: Dömölky Dániel

Ennek oka a regény és a színház közti műfaji különbségekből adódik. A könyv ugyanis elsősorban hétköznapi, a történelem szempontjából érdektelen életesemények felsorolásán keresztül villantja fel a fontosabb történelmi gócpontokat, amelyeket a Hábetler család legtöbb tagja csak átvészelni szeretne. A második rész azonban ezekből a gócpontokból építkezik, felmutatja őket, és azt a kérdést teszi fel, hogyan reagálnak vagy nem reagálnak ezekre a családtagok, s mindez jóval teátrálisabb formát eredményez.

U. B.: Ez az építkezés csapdahelyzetet eredményez: igazán akkor válhatna különlegessé és bonyolulttá a történet, ha azt sugallná, hogy a rendszerváltást követő időkben lehetséges, sőt szükséges a hábetlerizmus meghaladása – ha így történne, akkor azonban nem a Rozsdatemető folytatását néznénk. Ha viszont az alkotói koncepció szerint minden úgy folyik tovább, ahogy addig, csupán más történelmi kulisszák között, akkor más karaktereket és más képeket látunk ugyan, de a lényeg változatlan. Vagyis kérdésessé válik, hogy van-e értelme folytatni a fejesi történetet. Tasnádi István ugyan próbálja úgy megoldani a dilemmát, hogy több fordulópontnál megteremti szereplőinek a lehetőséget a változtatásra, ám ez inkább csak dramaturgiai technika, ettől még a cselekmény menete igencsak kiszámítható marad.

Látjuk a család férfitagjait, akik az 1968-as csehországi hírek hallgatása közben a Sokol rádió fölött legyintgetnek, aztán a rendszerváltást, amikor a fiatalok hűtőládáért indulnak Ausztriába. Látjuk a válság után az öreg Küvecses Endrét (Újlaki Dénes), akit egy átdolgozott élet után épp kilakoltatnak be nem fizetett hitelrészletei miatt, a 2006-os tévéostromot, ahol ifj. Zentay Gyuri (Tasnádi Bence) és maffiózó kinézetű haverja, Csacsa (Kovács Lehel) viszik a tömegbe huligánkodni a kis Hábetler Norbikát, ifj. Hábetler János unokáját (Mészáros Béla). És eljutunk a kettőezer-tízes évekbe is, Gizike temetésére, amikor is az aggastyánná vált ifj. Hábetler Jánosnak meg kell tagadnia egész addigi életét egy tévéstáb előtt, fia szakmai előmenetele érdekében. Az idős, kiszolgáltatott ember végül megteszi ezt a szívességet gyermekének, elhazudja amúgy is értéktelen életét saját jövőbeli biztonságáért, az egészben pedig a legszomorúbb, hogy megértjük, miért csinálja, és nem vagyunk benne biztosak, hogy mi másképp tennénk a helyében.

Nincs olyan előadás a Katona József Színházban, ahol ne lehetne megemlíteni az erős színészi jelenlétet, és nincs ez másképp a Rozsdatemető 2.0-nál sem. Bár pályája elején jár, a Katona nézőinek nem nagy meglepetés, hogy Vizi Dávid mennyire tehetséges színész: ifj. Hábetler Jánosként tele van vágyakozással és haraggal, elfojtott agressziója akkor is jelen van az első felvonásban, ha épp nem dühös senkire. Idős korára ez a harag egykedvűséggé változik, csak egyetlen ember van, aki ki tudja őt mozdítani agóniájából, Kárpáti Orsi, ifj. Zentay Gyuri barátnője, aki a megtévesztésig hasonlít első szerelmére, Reich Katóra – mindkét szereplőt Mészáros Blanka játssza.

U. B.: Én az előadás legnagyobb erényének a kiváló színészi alakítások sorát látom. Vizi Dávid erőtől duzzadó, szuggesztív játékának szembetűnő sajátossága, hogy a figura valamennyi életkorában – vagyis még fásult öregemberként is – magától értetődően hiteles tud lenni. És az egyes korokhoz, életkorokhoz, helyzetekhez kötődő fragmentumokból szép lassan egy teljes emberi sors áll elő. Hasonló mondható el Bezerédi Zoltán id. Hábetler Jánosáról is – az ő alakítása komplexebb, rétegzettebb figurát mutat annál, ami a regénybeli Hábetlerről az emlékeimben él.

Az állandó mozdulatlanság, a hábetlerizmus a nézők számára is jól láthatóan öröklődik a színpadon. Szirtes Ági Pék Mária halála után unokája barátnőjeként tér vissza: Sós Krisztina Pék Máriához hasonlóan sosem izzad, ezért apró foltok vannak a bőrén, erős nő, a családjáért aggódó édesanya – csak a száját tudja egy kicsit jobban tartani, mint a nagymama, nem üvölt, nem káromkodik állandóan. Tasnádi Bence játssza ifj. Zentay Gyurit és anyja, Hábetler Hajnalka korábbi szerelmét, Ervint – ki is derül, aminek ilyenkor ki kell derülnie. De hogy Reich bácsi miért tér vissza Zentay Nimródként (Szacsvay László alakítja őket) a második részben, arra talán Máté Gábor sem tudja a pontos választ. Ugyanakkor az, hogy idős és fiatal színészek játszanak idős és fiatal szereplőket – hogy Szirtes Ágit elképzelem fiatal nőként, Rujder Vivient pedig idős asszonyként –, az megteremti az emberi mulandóság érzését.

Cziegler Balázs tere is ugyanezt a mulandóságot és determináltságot láttatja, amikor a márvány és a rozsdás vas hatását keveri a színpad díszletelemeiben: oldalt a polcos állványok, illetve a színpad közepén karabinereken lógó nagy tábla felületén. Utóbbi az esetek többségében ebédlőasztalként vagy pultként funkcionál. Egyszerre látjuk e tárgyakban a rozsdatemető indusztriális közegét és egy családi kriptát. Ráadásul a Hábetler család történetére is utal: a kezdetekre, amikor Stádinger kőfaragó műhelyében laktak, a sírkövek között, és Fejes regényének a végére, a gyilkosság színhelyére.

U. B.: Ha már kollégám nem tette, én sem lőném le az előadás slusszpoénját, de annyit muszáj leírnom, hogy a játék egy frappáns, a mai közéleti történelemhamisításra direkt módon, szatirikusan utaló képpel ér véget. Noha a második felvonás töredezettebb az elsőnél, több jelenetet is hasonló humor és irónia itat át, és nagyobb szerep jut a közelmúlt eseményeit megidéző filmbejátszásoknak is, igazán éles stiláris váltásra nem kerül sor. Gondolkoztam azon, jó volna-e, ha a slusszpoénban megjelenő karakteres közéleti humor jobban meghatározná a felvonás egészét, nemcsak a hangnemre, de a játékstílusra is erősen kihatva. Határozott választ erre magam sem tudtam adni: a nyersebb, szélsőségesebb stílus, a reálszituációktól radikálisabban elszakadó játékmód valószínűleg karakteresebb és vitathatóbb előadást eredményezne, de vészesen eltolhatná a produkciót a – szükségszerűen leegyszerűsített – politikai pamflet irányába.

Fejes Endre regénye rengeteg vitát váltott ki megjelenésekor az olvasók és recenzensek között. Ezeknek a vitáknak egyik legfőbb kérdése az volt, hogy mennyire felelős a Hábetler család saját hábetlerizmusáért, vajon valódi opció-e számukra a társadalmi felemelkedés, valamint hogy mit tehet az egyén a történelem alakulásáért, van-e beleszólása a történelem folyásába, és ha igen, mennyi is pontosan. A Katona József Színház előadása után is ugyanezt a kérdést visszük haza, és megválaszolására talán további hosszas viták után sem mernénk vállalkozni.

Bóna László kommentárja: Én vagyok én, te vagy te…

Idősebb Hábetler János meghal az eredeti Rozsdatemető továbbírt változatának második felvonásában. Élve kel át a halálon, vagyis kihátrál a színről, a halált az élettől elválasztó háttérfüggönyön túlra, egy üres térbe, és körülnéz, hogy mi van ott. Korábban elhunyt családtagjainak mind ott kéne lenniük, mind errefelé távoztak. De a túlvilág tere üres, a halottak ugyanis visszatérnek a drámába.

A Rozsdatemető 2.0 a visszatérések rejtett láncolatának drámája. Kitalál egy saját nyelvet, és így mélyebb jelentést ad mindannak, ami a dráma társadalmi-történeti-politikai rétegéből vagy egy poszttraumatikus pszichológiai értelmezésből következne. Mert ha a drámában elrejtett visszatérések rendszerét komolyabb vizsgálat alá vesszük, látni fogjuk, hogy a dráma és az előadás a színháztörténet egy ritka, a családtörténetet reinkarnációk történeteként értelmező hagyományához csatlakozik.

Az öreg zsidó Reich bácsi a halála után egy – elvileg – nem zsidó családban újraszületik, és kisgyerekként fejére tesz egy tányért, mint egy kipát. Nem egyszerűen csak hasonlítani akar valakire, hanem emlékszik valamire, amit odaátról, a függöny mögül hozott magával egy következő életébe. Emlékszik, mert ő maga, az öreg zsidó az, aki visszatért egy másik család gyermekeként. Fiaként egy nőnek, aki előző életében még az ő lánya volt. Mondhatjuk tehát, hogy a korábbi holokausztáldozat most egy másik testbe születve megszüli saját apját, és éppen őáltala ismeri fel saját zsidó identitását.

A Rozsdatemető 2.0 a dráma főszereplőjévé teszi ifjabb Hábetler Jánost, így ha az ő szemszögéből nézzük a visszatérések rendszerét, a drámának egy mélyebb viszonyrendszere tárul fel. Anyja, Pék Mária, a Hábetler család ősanyja, halála után fiatal lány képében születik újjá. Testi jeleiben, a nyakán látható foltban is hordozza azonosságát előző életbeli önmagával, és éppen ifjabb Hábetler fia az, aki beleszeret. Benne egyébként egy családi áruló születik újra, apjának nagybátyja, Stádinger kőfaragó. A családi árulóból újraszületett fiú szeret bele tehát az anyja reinkarnációjába, és megszületik ebből a nászból az unokája, Norbi, aki nem más, mint akit ő megölt. Első szerelme, Reich Kató pedig, aki az ő első gyermekével együtt meghalt a holokauszt áldozataként, újraszületik egy lányban, akiben ő felismeri első szerelmét, és aki feleségül megy „húga gyerekéhez”. Valakihez, aki apjának hiszi azt, akit ifj. Hábetler Jani megölt, noha nem valódi apja, és aki Hábetler unokájaként születik újra. A gyerek pedig ütni kezdi őt. Visszavág. Tettes és áldozat szerepcserés körforgása – halálon túl és innen – körbeér. Aki öl, lehet, hogy újra ölni fog, vagy ő válik áldozattá, de az biztos, hogy halványan átszűrődik mindenkin egy emléknyom, ami nem egyszerűen egy történelmi traumából ered, hanem egy másik életből.

Mondjuk ki tehát, a drámának inkarnációkra utaló jelzésrendszere van, és ha a drámának ezt a rétegét is olvassuk, akkor konkrét írói állításokhoz jutunk, hogy mi az a rejtett történet, ami a történelmi-társadalmi események előterének mélyén zajlik. Több generáció távlatából nézve az egyéni sorsok szintjén kiegyenlítődések jönnek létre, és eközben újabb áldozat-tettes konfliktusok alakulnak. Ha a sors, a karma és az újraszületések láncolatának szintjén is látjuk a valóságot, akkor ilyenformán mindenki ugyanahhoz az egyetlen családhoz tartozik, akárki is az apja, anyja. Túl születésen, halálon, fajon, valláson. Ilyen értelemben a drámában a család metafizikai valósággá válik, csakúgy, mint maga az emberi nem. Amelynek egyes szereplői, ha egymás életére is törnek, utána mind visszatérnek, és más szerepben, más nézőpontban hordják újra és újra önmaguk személyes lényegét ugyanabban a családban: az emberi nemben.

Puskás Panni 2019. április 4-én, Urbán Balázs március 9-én, Bóna László pedig április 19-én látta az előadást.

[1] Bán Zoltán András, „Rozsdatemető”, Beszélő 2, 5. sz. (1997).

Mi? Fejes Endre–Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0 – A Hábetler család 100 éve
Hol? Katona József Színház
Kik? Bezerédi Zoltán, Vizi Dávid, Szirtes Ági, Péter Kata, Rujder Vivien, Kovács Lehel, Mészáros Béla, Elek Ferenc, Kiss Eszter, Szacsvay László, Mészáros Blanka, Tasnádi Bence, Bodnár Erika, Ujlaki Dénes, Fullajtár Andrea, Rajkai Zoltán, Dankó István, Takátsy Péter és mások / Díszlet: Cziegler Balázs / Jelmez: Füzér Anni / Zene: Dargay Marcell / Dramaturg: Török Tamara / Rendező: Máté Gábor