Az intézményes erdélyi színészképzésről csak 1946-tól beszélhetünk – ekkor jött létre Kolozsváron a Zene- és Színművészeti Konzervatórium. Az iskolát 1954-ben Marosvásárhelyre költöztették, s mint Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet folytatta tevékenységét. A rendszerváltozás után Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem, majd Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem néven működött, működik. Az egyetem hetvenhárom, ha csak a vásárhelyi időszakot nézzük, hatvanöt éves múltra tekint vissza, mégsem a több mint fél évszázados évfordulóra, protokolláris céllal készült az intézmény történetének feldolgozása.

A magyar színészképzésről szóló legelső beszámolót Paulay Ede, a Színészeti Tanoda első igazgatója Visszapillantás a Színészeti Tanoda 10 évi működésére címmel 1874-ben írta. Kilencven évet kellett várni a következőre. A százéves színésziskola című kötet Csillag Ilona szerkesztésében jelent meg 1964-ben. Olvashatjuk benne az intézmény rövid történetét, s az is megtalálható függelékében, ki mikor végzett. A könyvbe számos tanulmányt írtak a Színház- és Filmművészeti Főiskola oktatói. Amikor az intézmény – immár egyetemi rangban – 2005-ben száznegyven éves lett, Nánay István összefoglalója Tanodától egyetemig címmel jelent meg. A szerző szeme előtt egyetlen cél lebegett: adatokban bővelkedő, de rövid áttekintését adni az intézményes színház- és filmművészképzésnek. Ebből a kötetből már hiányoznak az oktatók esszéi, és olyan összeállítást sem tartalmaz, melyből kiderülne, hogy a majd másfél évszázad alatt ki szerzett diplomát, s kik tanították a hallgatókat.

Az intézményes erdélyi színészképzésről csak 1946-tól beszélhetünk – ekkor jött létre Kolozsváron a Zene- és Színművészeti Konzervatórium. Az iskolát 1954-ben Marosvásárhelyre költöztették, s mint Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet folytatta tevékenységét. A rendszerváltozás után Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem, majd Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem néven működött, működik. Az egyetem hetvenhárom, ha csak a vásárhelyi időszakot nézzük, hatvanöt éves múltra tekint vissza, mégsem a több mint fél évszázados évfordulóra, protokolláris céllal készült az intézmény történetének feldolgozása. Az egyetem Színháztudományi Tanszékének oktatói figyelemre méltó kutatási programot indítottak, melynek sikerét mi sem jelzi jobban, mint az a két kötet, amely A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei címmel jelent meg 2011-ben és 2018-ban. Az első rész az 1954-től 1962-ig terjedő időszakról számol be, míg a második az 1962–1976 közötti évek történetét összegzi. Vállalkozásuk különlegességével a szerzők – Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán, Kovács Levente, Lázok János, Ungvári Zrínyi Ildikó – maguk is tisztában voltak, s az első kötet előszavában így foglalták össze szándékukat: „Kötetünk egy átfogó kutatás első szakaszának eredményeit tartalmazza, amely az évtizedeken keresztül Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetként ismert színészképző főiskola múltjának különböző korszakaival, szellemiségének korunkra maradt örökségével foglalkozik. Ebben a kutatásban összekapcsolódtak a Színháztudományi Tanszéken belüli, az intézet múltjának vizsgálatára irányuló egyéni törekvések, illetve közös projektek, és termékeny párbeszéd alakult ki a kutatók közt, hiszen mi magunk sem egyforma távolságra helyezkedünk el a vizsgált korszaktól (némelyikünk megélte, míg mások kívülről szemlélték, megint mások csak dokumentumokból vagy hallomásból ismerik az egyes összefüggéseket, adatokat), és éppen ez tette lehetővé a nézőpontok változatosságát” (I:5).

Mindkét könyvet Lázok János és Ungvári Zrínyi Ildikó szerkesztette, bizonyára a kutatás irányainak meghatározásában is jelentős szerepet játszottak, s ők alakították ki a kiadványok felépítését.

A kötetek élén közölt tanulmányok meghatározott részterületeken vizsgálják a felsőfokú színházművészképzés jellegzetességeit, míg a „Portrék” című rész a feldolgozott időszakok jelentős tanáregyéniségeinek arcképvázlatát tartalmazza. Gazdag dokumentációs anyag található a „Mutatók és mellékletek”-ben: elsősorban ahhoz, hogy ki és mikor végzett Marosvásárhelyen, de a szerkesztők a vizsgaelőadások katalógusát is összeállították. Emellett rövid, inkább tájékoztató bibliográfia olvasható a téma szakirodalmáról, s kislexikon mutatja be néhány sorban a könyvben előforduló személyeket. Jól használható a kronológia. De a gazdag szöveg- és képmellékletet talán szerencsésebb lett volna a megfelelő fejezetekhez csatolni.

A marosvásárhelyi kutatócsoport az erdélyi színészképzést úgy illesztette a magyar művelődéstörténet évszázados hagyományába, hogy közben a romániai művészképzés 1945 utáni törekvéseire is kitekintett. Az összefoglalások szemléletesen mutatják be, hogy az oktatást hogyan befolyásolta a szovjet érdekzónába került (román) állami ideológia, s milyen szerepet játszott a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet életében a kisebbségi (magyar) színjátszás vezető társulata, a Székely Színház.

A bevezető összefoglalások alappilléreit – Lázok János „Az erdélyi romániai felsőfokú magyar színészképzés kolozsvári előzményei” című, nagy ívű munkája mellett – mindkét kötetben Kovács Levente és Ungvári Zrínyi Ildikó írásai adják. Kovács Levente „Az illúzió iskolája” és az „Utak és erővonalak” című összefoglalóiban, melyek az oktatási stratégiák és a képzés alakulását mutatják be, nemcsak az egyetem archívumában található forrásokat és a témában már megjelent tanulmányokat dolgozta fel mintaszerűen, személyes élményeit is felidézte. A szerző megállapításait hitelessé teszi, hogy 1956–1962 között szoros kapcsolatban állt a színészhallgatókkal, 1956-tól valamennyi vizsgaelőadást látta, 1963-tól pedig az intézményben tanított. Ezért a második kötetben alig akad olyan szöveg, melyben ne hivatkoznának rá. Ez a pozíció egyáltalán nem zavaró, hiszen Kovács Levente személye nem tolakszik feleslegesen az előtérbe.

Ungvári Zrínyi Ildikó természetesen másképpen közelített a múlthoz: a korszak egyetlen hiteles képi ábrázolását, a fényképet fogja vallatóra. „Testreprezentációk és előadásnyelv a 40-es 60-as években”, illetve „Test-képek, dialogikusság és performativitás 1954 és 1976 között: a SZISZI előadásainak formanyelve a fotó médiumában” című írásában arra törekedett, hogy a színművészeti főiskola vizsgaelőadásait dokumentáló fényképes korpuszban megragadja a játékstílus jellemzőit, s párhuzamosan reflektáljon a reprezentáció hogyanjára, a fotográfia médiumának sajátosságaira. De mindez csak egy része a széles körű kutatásnak, melyben számos újdonságot fedezhetünk fel. A szerző összevetette a színházi reprezentáció és a képiség viszonyát a korszak más kommunikatív stratégiáival, színházi és teátrális megszólalásmódjával. Figyelme kiterjedt a színház és az ideológia viszonyának vizsgálatára is, rögzítette a mindennapok színháziságát, a második nyilvánosság szerepét a színházi közegben, szólt a kőszínházi és alternatív színházi terekről, az ellenkultúra formáiról, a mindennapi kulturális performanszokról.

Meg kell emlékezni Albert Mária és Balási András az első korszakot vizsgáló kötetben megjelent egy-egy tanulmányáról, melyek szemléletesen mutatják be, hogy a marosvásárhelyi színházi főiskola és a marosvásárhelyi Székely Színház léte milyen sok szálon kapcsolódott össze. „A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tétje nem csupán egy magyar nyelvű felsőfokú színművészeti intézmény létezése a képzett színészutánpótlás biztosítása érdekében. Itt a tét a Székely Színház létjogosultságának biztosítása a diplomás színészek és egyben használható káderek képzése és nevelése révén” – szögezte le Albert Mária „Nevelő színház” című publikációjában (I:121). Míg Balási András „A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet intézményteremtő kommunikációja” címmel megjelent közleményében így összegezte vizsgálódásának eredményét: „egyértelmű, hogy ebben a korszakban a Székely Színház volt a romániai magyar színházak közül a legsikeresebb, mind a művészi, mind a közönség előtti siker szempontjából. Elsősorban a Székely Színház előadásain nőttek színésszé a főiskolás hallgatók, ezekben az előadásokban játszottak színész- és rendezőtanáraik, ezeknek az előadásoknak voltak a hallgatói. A román színházakban a hatvanas években kibontakozó, úgynevezett reteatralizáció hatásai sokkal későbben érték el a romániai magyar színházművészetet” (I:111).

A fénykép – mint egyetlen olyan képes ábrázolás, mely a korszak színházát dokumentálta – különösen az 1962 utáni időszakot bemutató kötetben kerül előtérbe. Felmerül a kérdés: hogyan lehetne a beállított pillanatképet minél élőbbé tenni, s mit kezdhetünk az 1960-as évek vizuális kódjaival fél évszázaddal később. Balási András műve – „Oral history a fényképek tükrében” – nemcsak a kutatási módszerről számol be példamutatóan, azt is bemutatja, hogyan lehet azt alkalmazni a színházi kutatás egyik legfontosabb forrása, a fénykép elemzéséhez.

Eltűnt fényképek nyomába eredt Albert Mária, aki meg is találta Marx József öt kópiáját, melyek 1971-ben Marosvásárhelyen készültek a bukaresti és marosvásárhelyi színinövendékek fesztiválján. Az „Élő színházi képek – Kérdések a múlt alakítása és a színházi fotók kapcsán” című dolgozatban azonban csak féloldalasan, az Új Élet cikke és visszaemlékezések nyomán tudja rekonstruálni az intézet életében kiemelkedő eseményt, mert a román újságokban már nem jelenhetett meg róla tudósítás, hiszen minden kulturális lap kizárólag Nicolae Ceaușescu téziseit közölte.

A fényképek mellett leggyakrabban kritikákból vett mondatok illusztrálják a színháztörténeti összefoglalásokat. Sőt, évtizedeken át az előadások megvalósítására és hatására is jórészt a kritikusok véleménye nyomán lehetett következtetni. Csép Zoltán hálátlan feladatra vállalkozott, a színművészeti intézet vizsgaelőadásainak kritikai visszhangjáról és a színikritika állapotáról értekezett mindkét kötetben. Sajnos az irodalomközpontú ismertetések nem alkalmasak arra, hogy a színházi előadás rekonstrukcióját segítsék, de tanító kritikának sem lehet nevezni ezeket a bírálatokat, mert a színészhallgatók játékát sablonos jelzőkkel, közhelyszerű mondatokkal értékelték. Csép Zoltán két kísérleti előadásról szóló bírálatok részletes elemzéséről szólva pedig leszűrte: „a kritikai gondolkodás még nincs felkészülve arra, hogy nyelvileg megbirkózzon a formabontó esztétikákkal, a szövegközpontú elemzés mellett a fényhatásokról, gesztusokról, egyéb vizuális elemekről nem tud részletezően beszélni” (II:113). S tegyük hozzá: emiatt aztán a színháztörténész sem tud meg szinte semmit ezekről a színjátékelemekről.

A komoly, nagy tudományos apparátust megmozgató értekezések után jóleső a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet meghatározó tanárainak portréit olvasgatni. Maguk a szerzők is felszabadultabban fogtak munkához; lelkesíthette őket, hogy több esetben elsőként rajzolhatták meg az erdélyi magyar színházi élet egy-egy elfeledett alkotójának pályaképét. Mert ugyan ki emlegeti ma már Szabó Lajost, Szabó Ernőt, Kőmíves Nagy Lajost, Éghy Ghyssát? Tompa Miklós, Tarr László, Gergely Géza, Lohinszky Loránd és Csorba András neve jóval ismerősebben cseng Erdélyben, Marosvásárhelyen, Budapesten, de ez nem jelenti azt, hogy jóval könnyebb színészpedagógusi tevékenységükről szólni. Albert Mária, Kovács Levente, Lázok János és Ungvári Zrínyi Ildikó azonban dacolt az elmúlással, s az írott és a szóbeli források felhasználásával készült írásaikban sikerült a jeles alkotók személyiségét megragadva életük és művészetük titkaiba beavatni az érdeklődőket. Az Éghy Ghyssa életművét tárgyaló dolgozatot, Lázok János művét, különösen érdekessé teszi, hogy idézi a mozgásművész tanárnő feljegyzéseit, melyek felbecsülhetetlen értékű forrásai a színművészeti főiskola korai korszakának. Míg Kovács Levente egykori tanártársairól, Tompa Miklósról, Lohinszky Lorándról és Csorba Andrásról készített miniatúrái a személyesség révén válnak élvezetes olvasmánnyá. Az életrajzokat bibliográfia, a szerepek és rendezések jegyzéke kíséri.

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Színháztudományi Tanszékének oktatói és kutatói nem kötelező feladatnak tekintették az egyetem történetének feldolgozását, nem díszalbummal tisztelegtek az elődök emléke előtt. Kivételes összeállításuk nem csupán a színészképzés zárt világába kalauzolja olvasóit – színre lépnek benne Erdély legjelentősebb művészegyéniségei, a háttérben pedig ott lüktet a kor minden ellentmondásával együtt. Jó volna, ha munkájukat folytatnák!

Lázok János – Ungvári Zrínyi Ildikó, szerk., Magyar nyelvű felsőfokú színészképzés Marosvásárhelyen, 1954–2008: A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I. (1954–1962) és II. (1962–1976), Marosvásárhely: UArtPress, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója, 2011, ill. 2018, 318 [2] és 359 [1] oldal, illusztrált