Nézőként nem mindig esik jól, ha a határainkat feszegetik, főként, ha az nem várt helyen és időben történik. Ahhoz képest viszont, amire a Színművészeti Egyetemek Találkozóján számíthatnánk, az idei előadások mediánja csak fegyelmezetten és illedelmesen ugrál a komfortzónánk szélén. Három határon túli és egy vidéki előadás a versenyprogramból.

Ha logót kellene tervezni külön a 10. Szín-Tárnak, Holden Caulfield piros vadászsapója jó eséllyel indulna a brainstormingon. A Zabhegyező kétszer is szerepel a programlistán, és ez nem véletlen egybeesés: ennek a korosztálynak még bőven kézre esik a kultuszregény kiábrándultsága és csendes lázadása. Természetes, sőt, talán egyenesen elvárt, hogy a fiatal alkotó megkérdőjelezze a kőbe vésett szokásokat és szabályokat, és lehetőleg mindjárt légkalapáccsal menjen nekik, az viszont ritkábbnak látszik, hogy ez a vállalkozás önmagán túlmutatóan jó eredménnyel járjon. Kecskeméten az előadások inkább csak témaként feszegetik a beilleszkedés és a kilógás problematikáját, de a szemérmetlen provokációra is van példa. A jubileumi fesztivállal egykorú előadás-konferansziéknak köszönhetően a pár nap alatt gyakorlatilag minden érvet hallhatunk arról, miért jó és miért rossz pont tízévesnek lenni, off-programként betekinthetünk a Pesti Magyar Színiakadémia és a Kecskeméti Színjátszó Műhely végzőseinek egy-egy produkciójába, és nem csorbul a lényeg sem, hogy izgalmas keresztmetszetet kapjunk a fővárostól távol eső színműsök munkáiból is.

Zabhegyezőt játszani a fentiek tükrében tagadhatatlanul banálisnak tűnik. Pláne kétszer. A kontraszt azonban nem is lehetne nagyobb a kettő között. Mind a koncepció, mind a színészi játék szempontjából nagyon különböző szemléletű előadásokról van szó. Nehéz elkerülni az összehasonlítást, de egymáshoz viszonyítva is bizonyítanak, megvan a létjogosultságuk a fesztiválprogramban is, és attól függetlenül, adaptációként is.

Búbos Dávid és Nyári Ákos a Zabhegyező újvidéki előadásában

A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Karának harmadévesei közül sokakat szeretnék újra színpadon látni. Az előadás előtt nem gondoltam, hogy a Zabhegyező a flegma alaphangjával, kívülálló nézőpontjával különösebben kínálná az alkalmat a nagy alakításokra, de a kolozsváriak abszolút rácáfolnak erre a prekoncepcióra. A főszerepben Mostis Balázs a hamisítatlan Holden-jelenség leglényegét ragadja meg a játékával. Kritikus szenvtelensége mellett érződik rajta valami ártatlanság, sérülékenység, ezt viszont markáns önirónián átszűrve láttatja. Második énjeként mintegy a belső Holdent megtestesítő Szacsvai Istvánban szerepösszevonások révén szándékosan egybemosódik a pszichiáter és a halott kisöcs alakja. A harsány, de sebezhető, cselekvő Holden és a passzívan szemlélődő belső Holden közötti párbeszéd révén az autentikus Zabhegyező-élményt megtartva is dinamikus lehet egy olyan történet, amelynek legfőbb helyszíne a főhős értékítéleteinek szubjektív világa.

A legkisebb szerepekben is vannak emlékezetes dobbantások. A regényben kicsit bizonytalan megítélésű Antolini Ferenczi István alakításában egyértelműen szexuális ragadozó. A felesége szerepében Veres Orsolyának nagyon korlátozott mozgástér jut, de az, ahogy az előkészített ágyneműről beszél, majd jó éjszakát kíván Holdennek, és a férjére néz, nagyon erőteljes pillanat, talán az egész darab legjobb tömörítése. Zsánerszerepekben brillírozik Varga Hunor-József, aki az idős Spencer tanár urat játssza, Daróczi Klarissza pedig a szájában nyalókát tartva addig nem ismert szintekre viszi a taxisofőr egyébként is potens humorú monológját a halak biológiájáról. Holden kishúga Kolcza Rebeka hibátlan arányérzékű tolmácsolásában minden affektálás és túlzás nélkül is megkérdőjelezhetetlenül gyerek, és a legszeretetreméltóbb lény, aki valaha létezett.

Minden, ami ebben az előadásban nem tetszik, abból adódik, hogy Szilágyi-Palkó Csaba rendezése kendőzetlenül vizsgadarabot szolgál fel. Még az ötletes díszletet is kicsit agyoncsapni látszik a szándék, hogy demonstrálják, hányféleképpen használhatja fel a színész a felfüggesztett polifoamhurkákat. A karácsonyi matiné, amelyre Holden elviszi Sallyt, közjátékként ágyazódik a történetbe. Ez a hangsúlyos paródiabetét annyira élesen elüt a darab finom lélektani vibrálásaitól, hogy más funkciója nem is igazán lehet, mint annak bizonyítása, hogy a kiváló karakterjáték mellett a hallgatóknak az ének, a fizikai színházi és a kabaréeszköztár, sőt még az altesti humor kompetenciája is a zsebükben van, illetve hogy Sajter Bernadett – félig még a prosti szerepébe ragadva – el tud fogyasztani minimum fél kiló banánt, miközben a színpad szélén magas sarkúban részegen tántorog, és teszi ezt anélkül, hogy ennek primitív humora belátható időn belül unalmassá válna. Mindettől eltekintve az előadás minden lehetőséget megad a kolozsváriaknak, hogy az egyéni teljesítmény és tehetség még a legjelentéktelenebb részletekben is kifejezésre juthasson, és ők élnek is vele.

Ezzel szemben az Újvidéki Művészeti Akadémia harmadéveseinek Zabhegyezője végig a koncentrált kooperáció és a szoros csapatmunka megnyilatkozása. Ebben a bonthatatlan egységben az individuálist nem is nagyon lehet értékelni. Az előadás nem az eredeti alaphang megragadására törekszik, Lénárd Róbert rendezői koncepciója már a színlap szerint is az, hogy mindenkiben van egy kis Holden Caulfield. A színpad egy iskolai tornatermet idéz fel, a szereplők valamennyien egyforma fehér pólóban és fekete rövidnadrágban vannak, és miközben mintegy mellékesen elbeszélik a főhős összeomlása előtti napokat, különféle sportszerekkel múlatják az időt. A történet jelen eseményeiben aktuálisan részt vevő Holden viseli a piros sapkát, a többiek pedig részint a belső kommentátort, részint a többi szereplőt szólaltatják meg. Maga Holden megformálóról megformálóra más-más vonásokat mutat.

Egyértelmű, hogy a karakternek ez a fajta generalizálása, szimultán személyiségekre való szétbontása épp azt öli meg, ami a Zabhegyező eredendő varázsát jelenti: a holdenséget. Az előadás viszont, úgy tűnik, így is működik. „Salinger regényének fel-, le- és kihasználásával” teljesen más születik ugyanabból a történetből, a folyamatos szerepdobálgatós pingpong feszültsége pedig újszerű dinamikát ad az eseményeknek. A főszereplő tulajdonképpen karakterként nem is létezik, mégis paradox módon konzekvens és emberi lesz attól, hogy az életében részt vevő személyek mindegyike kegyetlenül túl van játszva. Nemcsak a negatív szereplők brutálisan paródiaszerűek, hanem még az egyértelműen pozitív Phoebe is röhejesen, szürreálisan ostoba figura. Nagyon komoly koncentrációt és szinte szimbiotikus együttműködést igényel, hogy a játszók ezekből a karikatúrákból időben tudjanak visszalépni a kollektív Holdenbe. Talán nem is mindig sikerül nekik maradéktalanul.

A Kaposvári Egyetem harmadéveseinek előadása a kakukktojás, amely élesen elüt az átlagos színházélménytől, és igényel némi mazochizmust. Nézőt próbáló, polgárpukkasztó szatíra, aminek a helye pontosan itt van, a Szín-Táron, és azon belül a színház próbatermében eldugva. Az Ördöngösök nemcsak egy Hamvas Béla-regényt, hanem az egész Hamvas Béla-jelenséget kísérli meg feldolgozni, és bemelegítésként saját magát is magyarázza. Az egyébként is egy helyben toporgó történetet időről időre megszakítják a Hamvasról szóló visszaemlékezések és lila bölcsészeti magyarázatok kifigurázásai.

Az Ördöngösök valamennyi szereplője rögeszmés különc, és ennek ábrázolásában nem szégyellősködik a látvány, és nem ismer mértéket a színészi játék sem. Az előadás elején percek telnek azzal, hogy az egy sorban ülő színészek agresszíven pofákat vágnak ránk. Egyáltalán nincs tabu ebben az előadásban. A Benjámin elcsábítására tett kísérlet például émelyítő kajahorrorban csúcsosodik ki: egyszerűen rossz nézni, ahogy Urbán Richárd műanyag dobozból pörköltet eszik, és kézzel savanyúkáposztát tunkol hozzá, míg a groteszkül korpulensre párnázott Trill Beatrix a káposzta mellett csokipudingot kanalaz és frivolan tejszínhabot fúj a szájába. Eleinte őszinték a nevetések a nézőtéren, aztán egyre elkínzottabbak és hisztérikusabbak. Egymáshoz lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódó, hosszúra nyúló abszurd epizódokból ismerjük meg az egyes szereplőket, majd a türelemjáték a rég várt ezredes érkezésével egy gyakorlatilag végtelen kipakolós bohócjelenetbe torkollik. Amikor már azt hisszük, hogy a rezzenéstelen arcú Varga-Huszti Máté végre befejezte, elővette és kipróbálta mind az öt habverőt, tizenkét karórát, búvártalpat, dartsnyilat, rókaprémet, és így tovább, és a bőrönd végre kiürült – hát akkor elővesz egy zsákot, és annak tartalmát is kipakolja komótosan, darabonként.

Nem véletlenül nem szerepel a programban, hány perces az Ördöngösök: az előadás olyannyira igyekszik bizonyítani, hogy a történet statikus, és nem tart sehová, hogy egy ponton újrakezdődik, és csak akkor ér véget, amikor feláll az első néző. Mégis az az érzésem, hogy ezek a hallgatók megtehetik, hogy fehérre festett harlekinarccal a mi arcunkba röhögjenek, és ennek gyaníthatóan minden másodpercét élvezik. Mert szörnyű, amit csinálnak, de egytől-egyig nagyon jól csinálják. Fábián Péter és Benkó Bence rendezése aprólékosan ki van találva, a szinte elviselhetetlenül hosszú jelenetekben is mindig felbukkan egy-két pillanatnyi megkönnyebbülést hozó geg. A karakterek megformálása tűpontos groteszk, a költői lelkű sintért játszó Pálóczi Bencétől, aki a maratoni hosszúságú madárhangszólójával kiérdemel egy külön tapsot, a többiek sem maradnak el.

Az utolsó napon a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elsőéves magiszteri színészosztálya mutatkozik be a Szutyokkal. A Pintér Béla-dráma cselekménye itt karcsúbb ugyan az eredetinél, a nehéz témáknál viszont rátesz még egy lapáttal. Még hangsúlyosabb a cigánykérdés, előkerül a kisebbségi öngyűlölet is. Kocsis Anna és Rákosy Anikó gátlás nélkül nyúlnak a kínálkozó sztereotípiákhoz az örökbefogadott cigánylányok megformálásában, és a többiek sem csinálnak gondot abból, hogy az örökbefogadásra váró árvák bemutatását túljátsszák. Gecse Ramóna rendezésében nincs semmi polkorrekt szégyenérzet.

A falubeliek viszont sokkal árnyaltabbnak látszanak, mint amilyennek a szöveg tünteti fel őket. A belső világukba alig nyerünk betekintést, az alakítások pedig nem hagyják, hogy egyértelmű, fekete-fehér megítélés alá essenek a döntéseik. Egyedül talán Ádám Kornél és Czüvek Loránd karakterei, a nyugdíjasból visszafiatalított Bandi és Pali alakjai maradéktalanul romlatlanok a maguk szűk látókörű fóbiáival és kisszerű rosszindulatával. Valamennyi szereplő fesztelenül hitelesen játszik. Tóth Jess játéka Irénként kimondottan mértéktartó, szögletes, szálkás, annál nagyobb kontraszt, mennyire üvöltően ripacskodik a darabbeli népballada-előadás Buday Ilonájaként. Minden elfojtott belső feszültségét bele tudja sűríteni abba a két percbe, és talán ennek a kifejezőereje az, amitől nem hat otromba paródiának az amatőr színjátszás ábrázolása. Kiliti Krisztián szintén csendesen tündököl, nagyon emberi minden rezdülése, az új szerelemtől való megfiatalodás szinte észrevétlenül finom láttatásán keresztül egészen a brutális gyilkosságig.

A fesztivál záródarabjaként kimondottan jutalomnak érződik ez a Szutyok. A marosvásárhelyiek játékán ugyanis egyáltalán nem látszik, hogy vizsga lenne. Nem tűnik teljesítménynek, ellenkezőleg, magától értetődő, hogy minden klappol, hogy a fekete humor ebben a dózisban sem fojtja a torkunkra a nevetést: ez egy igazi előadás.