2015-ben volt a Trafóban a bemutatója a Forte Társulat előadásában és Horváth Csaba rendezésében A te országodnak, melyet Keresztury Tibor dolgozott össze Tar novelláiból és néhány saját tárcanovellájából. 2017-ben került a Stúdió K picike színpadára szintén Horváth Csaba rendezésében a Szürke galamb című Tar-regény Mikó Csaba átdolgozásában, nemrég pedig a Katona József Színház Kamrájában mutatták be a Szürke galambot, melyet ezúttal az előadás rendezője, Gothár Péter mellett Németh Gábor adaptált színpadra. A „sorozat” 2014-ben kezdődött az Ódry Színpadon Tar egyik legfontosabb művével, A mi utcánkkal, melyből Horváth Csaba és Földeáki Nóra, ugyanabban az évben a debreceni Csokonai Színháznak Istent a falra festeni címmel pedig Mészáros Tibor készített színpadi átiratot. És a Tar iránti érdeklődést mutatja az is, hogy 2016-ban szintén a Katonában mutatták be Ménes Attila Bihari című darabját, mely Tar Sándor tragikus sorsát dolgozta fel. Az adaptáció kérdéseiről a Tar-szöveggel dolgozó alkotókat, GOTHÁR PÉTER rendezőt, KERESZTURY TIBOR írót, MIKÓ CSABA drámaírót és NÉMETH GÁBOR írót kérdezte DECZKI SAROLTA irodalomkritikus.

Keresztury Tibor: Nagyon közel álltam Tar Sándorhoz, emberileg és szakmailag is, kezdettől az egyik meghatározó író volt számomra. Én úgy gondolom, hogy az életmű aktuálisabb, mint valaha. Az elesettek iránti szolidaritás soha nem volt ilyen időszerű, mint most.

Mikó Csaba: Kamaszkoromban olvastam először a novelláit, nagy élmény volt számomra A mi utcánk, és amikor Horváth Csaba megkeresett, azonnal örömmel igent mondtam. Aztán behatóan foglalkoztam az anyaggal, a Szürke galambbal, amit egy nagyon erős megváltáskeresés-történetnek éreztem, és mélyen azonosultam azzal a kilátástalansággal, amivel Tar eljut a regény végén ahhoz, hogy nincs számára föloldozás.

Gothár Péter: A Szürke galamb gyűjtőcímen megjelent történetfolyam a megjelenés évében, már regény formában került a kezembe, és azóta is érvényben lévő filmterv. A Katonában van ablak a kortárs irodalom felé, a Galambra most álltak össze a feltételek.

Ezt az egész Tar körüli, lebegtetett tiltást mint a tehetséget távol tartó hivatali hisztériát regisztráltam. Hosszas birkózás után a kétezres években rendelt tőlünk az akkor is fuldokoló MTV Tar Sándor-novellákból tévéfimet. A leghidegebb éjszaka lett a címe, és éjfél után, fél kettőkor mert adásba kerülni. Turai Tamás rádióra alkalmazó dramaturg többszöri nekifutással érte el, hogy a közös szenvedélyünkké vált Szürke galamb című regényből hangjátékot készíthessünk – ez az anyag a Rádiószínház egyik utolsó leheleteként szintén éjjel tudott megszólalni.

A mindenkori elfogadó gépezet problémája az lehet Tarral, hogy amiről ő magától értetődő egyszerűséggel beszél, annak a hivatal rubrikáiban nincsen helye – a módszer az azóta automata üzemmóddá vált elhallgatós szisztéma szerint működik. Vagyis ha valami kritikus értéket nem tudunk kisajátítani, akkor arról nem beszélünk. A Galamb máig érvényes társadalmi horror. És ha hozzáveszem, hogy formailag rendőrhorror, akkor ez a dolog nyilván még ma sem comme il faut igazán.

Mikó Csaba és Keresztury Tibor

K. T.: Tarnak már a kilencvenes években is sajátosan alakult a recepciója, mert a népnemzetieknek gyanús volt, egyrészt a Beszélő körével való közismert kapcsolata miatt, másrészt nem volt nekik elég nemzeti, elég hazafias, a posztmodern felől meg, aminek akkor volt a felfutása, értelmezhetetlen volt. Tehát beszorult egy köztes értelmezési mezőbe, egy olyan periférikus helyre, ahol nem volt méltó recepciója. Egyik oldal, egyik irány, egyik kritikusi iskola sem tudott vele igazán mit kezdeni. És a másik, amit fontosnak tartok, hogy szerintem nem lett attól sérülékenyebb az anyag vagy az életmű, hogy kiderült, hogy Tar besúgó volt. Szerintem a lelepleződése nem érinti az életmű esztétikai értékét, abból semmit nem von le.

M. Cs.: Éppen erről a kettőségről szól egyébként a Szürke galamb is a két figurán keresztül. Az egyik azt mondja, hogy a világ rossz, és én vagyok a jó, tehát nekem kötelességem elpusztítani a rosszat, és visszahozni a jót, a másik pedig azt mondja, hogy ez a világ jó, és én vagyok a rossz, és ezért magamat kell elpusztítanom. Valószínűleg ez a kettősség az, amivel Tar a Szürke galambban is folyamatosan viaskodik.

– A Szürke galambot a kritikusok általában nem szokták szeretni, többen is egyenetlen műnek tartják.

K. T.: Azt gondolom, hogy Tar ízig-vérig novellista volt. Amennyit én beszéltem vele erről, abból az derült ki, hogy szinte belehajszolták, vagy legalábbis folyamatosan nyomasztották, hogy írjon regényt. Van ez a hibás közmegegyezés a magyar irodalomban, hogy a regény számít, a novella kevésbé, a regény van a műfaji hierarchia csúcsán, és ő eleget akart tenni ezeknek az elvárásoknak. Ez az akarás látszik is a regényen, hogy ő most akar írni egy érvényes regényt, meg akarja mutatni, hogy tud. Mindez szerintem levesz a regény esztétikai értékéből.

Németh Gábor: Van ennek egy nagyon egyszerű magyarázata egyébként. Annak idején a kétheti Beszélő fölkért öt írót, hogy a fájdalmasan hiányzó magyar bűnregényt, ugyan már, ha megalkotnák, az nagyon jó volna. Volt tehát ez a szituáció, hogy nagyon gyorsan kellett szállítani a fejezeteket. Na mármost, miután Tar egy virtigli novellista volt, nem jelentett neki problémát, hogy felvázoljon egy olyan világot, amelyet meglehetősen jól ismert.

De utána jött a megjelenéskényszer. Ez mindig úgy néz ki, hogy az ember úgy gondolja, hogy majd leül egy ponton, és megpróbálja az egészet áttekinteni, de erre soha nincsen idő, állandóan improvizatívan kell előre haladnia. Ez poétikai szempontból azért érdekes, mert ez tulajdonképpen a Twin Peaks logikája. Fölrúgja azt a szerződést, hogy logikai értelemben a bűnregény egy mestermű, amelyben minden szál összefügg, a rejtett motivációk őrült artikuláltan ki vannak találva, és erről nyomokat hagy a zseniális szerző.

De amikor a színpad felől szét kell szedni egy szöveget, minden lelepleződik. Gondolom, Csaba is ezt tapasztalta, hogy van egy csomó luk, olyan az egész, mint az ementáli sajt, és kiderül, hogy bizony bizonyos részek improvizatívan és átgondolatlanul kerültek ebbe a nagy szerkezetbe, és ki kell találni, hogy ezt az átgondolatlanságot mire használjuk.

Hogy egy konkrét példát mondjak, miért kell Csiszár őrnagynak eljátszania a galambos embert. Ha három hétig gondolkodunk, akkor sem tudjuk megmagyarázni, hogy ennek miféle nyomozati logika felől volna bármiféle értelme. És akkor felmerül egy olyan értelmezés, hogy nincsen semmi értelme, ez a rendőrségről szól. Arról, hogy a rendőrök iszonyatosan nagyképűen megpróbálnak úgy tenni, mint akik megfejtik a valóságot, de erre közben se eszközük, se intelligenciájuk, se metafizikus értelemben felhatalmazásuk nincsen. Tehát ez egy olyan káosz, amelybe minden értelmező valamiféle rendet próbál a maga torz módján vinni.

Németh Gábor és Gothár Péter. Fotók: Éder Vera

M. Cs.: Ennek kicsit ellentmond azért, hogy Tar olykor nagy csomókban információkat dob oda, és mintegy újrastrukturálja az addigiakat. Csiszárt például azért küldi el, mert helyet kell csinálnia a hadnagynak a konstrukcióban, tehát nincs értelme valójában, hogy hová küldi és miért küldi, viszont ha ott lenne, akkor minden lelepleződne.

N. G.: Igen, igen… oka van, csak értelme nincs.

M. Cs.: És még annyi, hogy Tar nagyon hosszú expozíciót csinál. Az első százötven oldalon megnyit, folyamatosan megnyit, mert ahhoz nagyon ért, aztán az utolsó nyolcvan oldalon lezár, baromi nagy etapokban. Nagyon érdekes, hogyan értelmezi saját maga is újra az egész történetet, amint mélységet kezd benne találni a maga számára. Én nagyon élveztem, hogy az egészet vissza kellett fejteni, egyébként ott volt minden, csak nem leltem a helyét.

– A nyitás meg a zárás között rengeteg olyan aprócska kis epizód van, amely szinte kiesik a történetből, rengeteg hangulatfestő jelenet.

M. Cs.: Ezek nagyon fontos momentumok egyébként, mert annak a világvége-víziónak, amit elkezd felvázolni, ezek az apró történetek a felfestő ikonjai. Az emberekre sorra ránehezedik valami, talán a múltban elkövetett bűneik terhe, és valamiféle végzetes változás történik bennük. Talán ezek a rejtélyes halálesetek egyetlen kollektív bűn nyomai, megnyilvánulásai. Ennek persze van egy racionális magyarázata is: a galambos ember mérgezi a galambokat és az embereket. Ez felszínre hozza belőlük a szenvedélyt, a zsigeri indulatokat, és mindenki olyanná válik, amilyen valójában. Ezért van, aki gyilkol, van, aki öngyilkos lesz, ki hogyan képes vagy képtelen elviselni saját magát vagy a világ terhét. Tehát ezek a pici etapok nagyon konkrét és valós dolgok szerkezetileg, és szerintem ezek a legnagyszerűbb részei a regénynek.

– Hogyan lehet egy ilyen komplexitást, egy ilyen kaotikusan széttartó regényt, mint a Szürke galamb – és ugyanez nyilván a novellákra is vonatkozik, hiszen például A te országodnál is több novellából állt össze a darab –, strukturálni?

K. T.: Tar poétikája gyökeresen különbözik Horváth Csaba színházi nyelvétől, ez volt a felkérésben számomra a legizgalmasabb kihívás, de aztán nem törődtem vele, mert gondoltam, legyen ez a Csaba gondja. Négy novellát választottam ki, amelyek felfűzhetők voltak egy történeti szálra (A te országod, a Vízipók, a Csóka és a Lassú teher), beleapplikáltam négy tárcanovellámat is, és kíváncsian vártam a színpadi végeredményt. Ami szerintem nagyon ütős lett, és ez Horváth Csaba érdeme. Nagyon izgalmas kísérlet volt, hogy egy ízig-vérig hagyományos, konzervatív, mondhatni realista, néhol egyenesen hiperrealista, máshol lírai vagy drámai szöveg hogyan adaptálható egy ilyen radikális színházi formanyelvre, de nekem nagyon tetszett az elkészült előadás. Merthogy sokkal hitelesebbnek tartom, ha az adaptáció, a feldolgozás nem szolgai módon követi az eredeti darab szövegét, hanem átértelmezi. Minden nagy rendező vagy jelentős filmművész így dolgozik, hogy nem elégszik meg a hagyományos magyarázattal, értelmezői sémával, hanem elmozdítja azt. Ez sokkal érdekesebb, mint ha egy realista darab hagyományos formanyelven került volna színpadra. Nekem Horváth Csaba rendezése a darab értelmezéséhez meg a Tar-életmű újraértelmezéséhez új szempontokat adott, amit a közel húsz megjelent kritika, a POSZT-on elnyert legjobb rendezői díj, a nemzetközi fesztiválsikerek és a közönség is visszaigazolt – csaknem három évig volt az előadás a Trafóban műsoron. Úgy vélem, egészen új tartalom, minőség, új megközelítési mód keletkezett.

M. Cs.: Sokáig kerestem, mitől nem krimi, hanem bűnregény a Szürke galamb. Kezdetektől a két egykori Apostolok-tag érdekelt, a rendszerváltás előtti világ két ügynöke, elitkatonája. Mindketten másképp emlékeznek a múltra, Csiszár szerint az volt a hősi időszak, mostanra a világ elromlott, Molnár szerint a mostani a jó, és ők tették rosszá a régit. Csiszár a világot akarja elpusztítani, hogy visszahozza a múltat, Molnár önmagát, mert a világ csakis akkor maradhat jó.

A harmadik fontos karakter számomra Néger volt, a fiú, aki ebben a gyorsuló haláltáncban egyfajta sorsfordító alak. Ő hordozza a megváltás reményét mind a két figura számára. Lényegében ez a haláltánc inspirált a kezdetektől. Az egyre szűkülő kör a két figura körül, míg végül ketten maradnak, és szembe kell nézniük egymással. Ebbe a párbajhelyzetbe érkezik Néger, és mind a két férfi élete gyökeresen megváltozik. Ezt próbáltam megírni a történet mozaikjaiból, kiegészítve újabb jelenetekkel a regény univerzuma mentén. Illetve felnagyítottam a rádiós figuráját, hogy a két egyéni út mögött ott lebegjen a Csiszár által pusztulásba kergetett világ. Ő jelenítette meg a haláleseteket, az ikonosztázt, amiben rendszert próbál keresni Molnár hadnagy és a társa, Malvin őrmester.

– A Németh–Gothár-féle Szürke galambban azonban a rádiós csak halvány utalásként volt jelen.

G. P.: Más szálon indultunk el. Ami sokakat talán idegesít, miszerint nem áll össze „a regény”, azt én instrukciónak gondolom, és ez a megvalósításban szerkezetté emelődött. Mi hagytuk az őrület felé menni a történetmesélést. Nem a megválaszolás, hanem a kérdések feltevése tűnik számomra feladatnak. Az alapkérdést, amit központinak vettem, Molnár rendőr teszi fel: mi késztet valakit a rendőrnek levésre? Nem képregény típusú nyomozókról, sorozatkalandról van szó, hanem sima hétköznapi, bőr alatt suhanó szürke nyomasztás formálja az embereket. Minden jó előadásban van dráma, szerelem és igazságtalanság. Ezeket a leíró Tarból visszafelé, dialóggá fejtve kapjuk meg – ha megkapjuk. És kell, lehet át- meg beleírni. Voltak közös munkák, tervek, Tar buzdított, hogyan használjam, használjuk az ő szövegét. Persze tudta, ezen a téren mi meddig juthatunk – van az előszóban néhány olyan tiszteletet parancsoló bekezdés, amiből például megérted, hol vannak a beleírás határai. Gyönyörű a gyilkos apa leírása és motivációja – neki a csúnya lányát kellett széppé mérgezni.

A megfejtettnek érzett szövegek alakítják az előadás struktúráját, de a munkafolyamat maga a szabadság. Ha ma, pár nappal a bemutató után „kérdésre elő kell adnom”, miről szól a Szürke galamb című előadás a Katonában, akkor azt mondom, a szabadságról. Vagyis szerintem nem véletlenül került Tar Sándor mostanában színházi topra. Tapasztalat, hogy kortárs irodalmi anyaggal nem tud a színház minden esetben szabadon bánni. Nem mi vagyunk azok, akik bármilyen írást „csak úgy” népszerűvé tudunk tenni, kell hozzá közhangulat, és természetesen kell a színházcsinálás szabadsága is. Nem csupán arról van szó, hogy legyen egy színházi előadás jó, hanem hogy azt nézzék, és tartsák fontosnak az emberek. És ez a Tarban benne van, mi csak a deszkát tettük alá.

– A Gothár–Németh-féle Szürke galambban teljesen át lett írva a vége.

N. G.: Finoman szólva. Én gyűlölöm a Szürke galamb végén ezt a giccset, egyszerűen rosszul vagyok tőle: Bruce Willisnek kéne csókolóznia atlétatrikóban az exével, és hátul a fiatal, bebarnított Leonardo di Caprio játszaná a Négert. Én megőrülök ettől a feloldástól.

G. P.: Itt nem arról van szó, hogy egy színdarabnak, hanem egy előadásnak mi a vége. Mint az elején is elhangzott, mindenki azt csinálta, amit ilyenkor lehet és kell, kiszedegette a dialógusokat, szituációkat, jó mondatokat, végül összejött rengeteg nem-jelenet, nem-dialóg anyag. Aztán megpróbáltunk benne színészi segítséggel rendet csinálni. Itt az volt az elv, hogy nem szabad a szöveghez verbálisan közelíteni, nem szabad „rendet” csinálni. Hagyni kell azt a látszólag céltalan vagy oktalan izét, a Tart, a visszafojtott és teljességében soha el nem mondott mondatokat, a csak megérzett kapcsolatokat működni, hogy mindez aztán színészi hozzáadással tudjon jelenetté, képpé alakulni. A munka tétje az, hogy mindez együtt mire elég. Van-e szerencséd, erőd előérzeted szerint végigvinni, amit gondolsz, és aztán az egész összeáll-e átélhető folyamattá, és meg tudja-e találni a nézőit minden este.

N. G.: Amikor újraolvastam a könyvet, írtam első felindulásból egy tizennégy oldalas szöveget, hogy miért nem lehet megcsinálni. Egyetlen kis reménysugár volt, ami miatt azt mondtam, hogy jó, akkor mégis csináljuk. Hát annak írmagja sem maradt, gyakorlatilag az ellenkezőjét jelenti a darab, mint amire én eleve gondoltam, én ugyanis arra gondoltam, hogy a felől az elképzelés felől lehetne újraolvasni a könyvet, hogy Csiszár azért öl, hogy rendet vigyen a világba. Az a fantasztikus az ilyen típusú munkában, hogy amikor az ember az anyaggal szembesül, és elkezd csomópontokat találni, akkor az egész élni kezdi a saját életét, és egy ponton egyszerűen minden átfordul, és egyáltalán nem az az érdekes, hogy én mit gondoltam, hanem hogy rájövök-e, hogy a mélyben milyen gondolatok kezdenek előbukkanni. Az anyag tehetetlenségi ereje elsodorja az egészet, egyre nyilvánvalóbban egy teljesen más vég felé. Ez nagyon jó érzés volt.

G. P.: Ez a színház tudása. De ne hallgassuk el, nevezzük nevén az ötletgazdát, aki kiadója volt ennek a könyvnek. (Eddig a tény, jön a tréfa:) Hibáztassuk őt a könyv dramaturgiai hiányosságaiért, oda is van írva: „Felelős kiadó Morcsányi Géza”.