Viszonylag kevesen képesek sorozatgyártásban is mesterműveket alkotni, és úgy tűnik, hogy a szinte követhetetlenül felszaporodott felkérések nem váltak Cherkaoui javára.

„Színészként, táncosként, emberi lényként az vonz, hogy engedjem, hogy sokkal több legyek egyetlen dolognál. Ne határozzon meg az, amit mások látnak bennem, és az sem, amit én látok saját magamban” – mondta Sidi Larbi Cherkaoui egy 2008-as interjúban.^[1] A félig belga, félig marokkói származású koreográfus azóta is komolyan veszi ezt az ars poeticát, egyben életprogramot: alkotói munkássága annyira sokszínű és kiterjedt, hogy amikor 2018-ban megkapta a Europe Theatre Prize „New Theatrical Realities” díját, laudációjában Sanjoy Roy brit tánckritikus feltette a költői kérdést: vajon Sidi Larbi Cherkaoui tényleg egyetlen személy?^[2]

Fotók: Filip van Roe

Cherkaoui pontosan húsz éve, 1999-ben kezdett koreografálni, és az elmúlt két évtizedben páratlanul termékenynek bizonyult. A saját társulatával, az antwerpeni Eastmannel létrehozott kortárs darabokon kívül dolgozott a legnevesebb balettegyüttesekkel (Monte Carlo Ballet, Paris Opera Ballet, Stuttgart Ballet, Royal Ballet, stb.), koreografált operákat (Bayerische Staatsoper, Opera of Flanders) rezidens koreográfusa volt a londoni Sadler’s Wells-nek, dolgozott a Cirque du Soleilnek, és kiérdemelte a „sztárok koreográfusa” címet olyan munkáival, mint Joe Wright Anna Karenina-mozija, a Barbican Hamlet-előadása Benedict Cumberbatch-csel a főszerepben, vagy Beyoncé és Jay-Z Apes**t című videoklipje. Alkotótársai a tánc és a társművészetek terén is a legnevesebb művészek közül kerültek ki, csak néhány név azok közül, akikkel együttműködött az évek folyamán: Akram Khan, Maria Pagés, Marina Abramovic, Antony Gormley vagy Natalia Osipova. 2015 óta a Royal Ballet of Flanders művészeti vezetője, ahol a kezdeti idegenkedés után mára teljesen elfogadták, többek között az olyan eredményeknek köszönhetően, hogy elsőként szerezte meg a Tanztheater Wuppertaltól a Café Müller című legendás Pina Bausch-előadás játszási jogát.

Ami hosszú időn keresztül a közönség és a szakma kedvencévé avatta Cherkaouit, az az volt, hogy nem csak sokat, de sokfélét is alkotott, amihez folyamatosan új inspirációkat kutatott fel. Korai munkáinak kedvéért énekelni tanult; a 2008-as Sutra előtt hónapokig egy kínai shaolin-templomban élt és tanulta a Kung-fu művészetét; a 2011-es TeZuKa elkészítéséhez hosszú ideig kutatott Japánban; a 2013-as m!longa pedig három évnyi tangó-tanulás után készült el. A sor folytatható lenne – a lényeg, hogy Cherkaoui bekategorizálhatatlan, mégis határozott stílusjegyekkel rendelkező alkotóként mutatkozott be, aki kivételesen sok időt és energiát szánt egy-egy produkció előkészületeire. A számtalan különböző kulturális hatás ellenére mindig jól felismerhető volt plasztikus kortárs formanyelve, amit nagyban meghatározott az is, hogy ő maga táncosként cirkuszi akrobatákkal vetekedő hajlékonysággal rendelkezik. Védjegyévé vált a különböző médiumok (a tánc mellett az ének, a szöveg vagy a vetítés) együttes használata, és vannak visszatérő témái is: ilyenek a mítoszok és vallások; a kultúrák találkozása; a halál, vagy éppen a különböző közösségek működése. Mozgásanyagban, vizualitásban és gondolatiságban is gazdag műveket alkotott.

A hatalmas nemzetközi népszerűség ellenére Cherkaoui eddig mindössze egyszer járt Magyarországon: 2010-ben a Sasha Waltz & Guests égisze alatt létrejött D’avant című produkcióval, amely egyfajta koreográfus-supergroupba tömörített négy, akkor már befutott és kiforrott alkotót. Cherkaoui saját együttese, az Eastman viszont még sosem vendégeskedett nálunk. Az elszántabb és szerencsésebb táncrajongók elkaphatták ugyan a koreográfus számos munkáját az ausztriai Sankt Pöltenben, ahol Cherkaoui rendszeres vendég, illetve néhány munkáját online is fel lehet kutatni. Ennek ellenére nagyon is időszerű volt, hogy a Trafó és a CAFe Budapest Fesztivál végre meghívta az Eastmant, félő azonban, hogy a magyar közönség nem a legjobb formájában kaphatta el az együttest és koreográfusukat. Viszonylag kevesen képesek sorozatgyártásban is mesterműveket alkotni, és úgy tűnik, hogy a szinte követhetetlenül felszaporodott felkérések nem váltak Cherkaoui javára. Újabb (és újabb és újabb) munkáiért egyre ritkábban lelkesedik a kritika; legutóbbi Sankt Pölten-i vendégeskedése a Royal Ballet of Flanders élén azt mutatta, hogy a klasszikus baletthez nem sikerült megtalálnia azt a kapcsolódást, amelyet korábban oly sok más stílushoz megtalált; és bizony a Trafóban látott Nomad című darabról is a legjobb, amit elmondhatok, hogy nyomokban Cherkaouit tartalmaz.

Az előadás eredetileg a cseh 420PEOPLE táncegyüttes felkérésére, az ő táncosaik és az Eastman művészeinek kollaborációjaként készült, majd ebből született meg 2019-ben az egész estés változat immár csak a belga társulat művészeivel. Nehéz elképzelni, hogy mi motiválhatta a darab kibővítését, mert nem látszik benne egy egész estényire való anyag sem a formai, sem a tartalmi elemeket tekintve. Kétségtelenül sok benne a cherkaouis stílusjegy: most is egy közösség, ezúttal egy nomád törzs életébe pillanthatunk bele. Ennek megfelelően a jelmezeket és a színpadi fényeket a sivatag színei: barna, narancs, vörös és okkersárga uralják. A sivatag pedig ennél konkrétabb formában is megjelenik: egy folyamatosan változó, élő, vetített háttér formájában. Ugyanakkor a sivatag nagyon gyakran giccses Windows-háttérképek és Instagram-fotók témája, és itt sem sikerül elkerülni, hogy pusztán dekoratív látványelemmé váljon; a dramaturgiai funkció nélkül alkalmazott mennydörgős vihar vagy épp csillagos ég kifejezetten hatásvadásznak hatnak.

A koreográfia Cherkaoui számos tipikus megoldását tartalmazza: rögtön a nyitójelenetben látunk például egy olyan duettet, amelyben a két férfi táncos szinte összeragadva, egy testként mozog – Sanjoy Roy fent említett cikkében „összetett testekként” (compound bodies) hivatkozik erre a visszatérő stíluselemre. Cherkaouira jellemző, hogy bár minden táncosa magasan képzett és univerzálisan „bevethető”, a legtöbbjük egy-egy stílusban különösen jártas, amit a koreográfus rendszerint ki is használ. Ezúttal láthatunk néhány street dance-szólót, és az est „sztárjává” avanzsál egy ázsiai táncos, aki magas szintű testtudatról tesz tanúbizonyságot harcművészeti elemekkel tűzdelt jeleneteiben, és egyszer még énekel is (itt megint csak feltűnik az „összetett test” jelensége, hiszen az említett táncos egy hatalmas köpeny és más táncosok segítségével óriás-emberré válik). Ám míg ez a kulturális kavalkád Cherkaoui legjobb darabjaiban valamilyen mélyebb mondanivaló közvetítésének az eszköze, addig itt teljesen öncélú marad.

Ezen a pár jeleneten kívül a koreográfia is meglehetősen egysíkú: jórészt talajon gördülések, vállon átfordulások, csúszások és mászások mintázzák a nomád törzs tagjainak mozgását. Egy ponton két táncos botokkal meghosszabbított végtagok segítségével lóvá válik, hátukra pedig felül két női táncos – ismét csak egy látványos, jól induló, de végül kibontakozni nem tudó jelenet. Mit jelent tulajdonképpen nomádnak lenni? Ez az, ami nem derül ki az előadásból, mert megragad az illusztráció és a külsőségek szintjén.

Cherkaoui gyakran tesz egy-egy természetben fellelhető anyagot vagy elemet a darabjai középpontjává, ezúttal – témához illeszkedően – a homok lesz az, ami az előadás utolsó harmadát meghatározza. A táncosok beszórják vele a színpadot, majd miután levetkőznek és bevizezik magukat, jól meghempergőznek benne. A test ilyen-olyan anyagokkal való bekenése gyakori eleme a kortárstánc-előadásoknak, de ritkán van több funkciója a gátlástalan hatáskeltésnél. Az előadás ezen a ponton már andalító lassúsággal csordogál, ám még utoljára felráz – és megdöbbent –, hogy a vetített háttéren megjelenik az atomrobbanás jól ismert gomba-felhője – a darab többi részéhez hasonlóan teljesen reflektálatlanul.

A Nomad olyan, mintha egy viszonylag jó megfigyelő lemásolta volna Sidi Larbi Cherkaoui néhány visszatérő stíluselemét, ám ahhoz már nem lett volna elég tehetsége, ízlése és mondanivalója, hogy egy „valódi” Cherkaoui-darabot rakjon belőlük össze. Pedig ez bizony az, de csak önmaga árnyéka – és csak reménykedhetünk benne, hogy lehetünk még tanúi annak, milyen az, amikor igazán elemében van a „kortárs tánc kaméleonja”.

Hol? Trafó
Mi? Eastman – Sidi Larbi Cherkaoui: Nomad
Kik? Koreográfus: Sidi Larbi Cherkaoui. Zene: Sidi Larbi Cherkaoui, Felix Buxton, Kaspy N’dia. Táncosok: Pol Van den Broek, Nemo Oeghoede, Oscar Ramos, Shawn Fitzgerald Ahern, Verdiano Cassone, Stephanie Amurao, Nick Coutsier, Mohamed Toukabri, Kazutomi ‘Tsuki’ Kozuki, Wang Qing, Mabrouk Gouicem. Jelmez: Jan-Jan Van Essche. Díszlet: Willy Cessa, Adam Carrée. Fény: Willy Cessa, Sam Mary.

^[1] body:language #1 The Mythic Body: Guy Cools with Sidi Larbi Cherkaoui, Sadler’s Wells, 2012, 12.o.

^[2] https://springbackmagazine.com/read/sidi-larbi-cherkoui-europe-theatre-prize-2018/