A főhős, az Öreg színész mintha az egykori Széchenyi parodisztikus alakmása lenne. Csakhogy míg egykor meglehetősen nagyszabású és történelmi léptékű volt a játék és a harc a külső és belső erőkkel, most már csak ennek pitiáner paródiáját látjuk.

A dráma letölthető INNEN

Sántha József irodalmunk éppoly félreismerhetetlen hangú, mint amennyire rejtőzködő alakja. Irodalmi és semmiféle társaságba nem jár, és bár már az 1970-es években publikált verseket az Új Írás hasábjain, és 1991-ben, Elek Judit rendezésében bemutatták egy drámáját is, némi reflektorfény csak akkor esett szerzőnkre, amikor 2015-ben elnyerte a Déry-díjat, melyet a zsűri szerint elsősorban a Talányaink összessége című kritikakötetével érdemelt ki. De ugyanebben az évben jelent meg A télgyűlölő című novelláskötete is, azaz azt látjuk, hogy Sántha József az irodalom minden műfajában publikál.

A télgyűlölő novelláiban halottak a főszereplők, olyan halottak, akik még élnek, vagy meg sem tudtak születni, vagy olyan élők, akik már hullák, vagy meg sem születtek voltaképpen; ezek az „életes holtak” egymás és önmaguk sírját ássák vagy hantolják vissza a történetekben. Fantasztikus, karneválian tarka világ ez, öntörvényű, tökéletesen eredeti látásmóddal berendezve; kérlelhetetlenül groteszk helyzetekkel telezsúfolt, sátáni humorral átszőtt, megalkuvást nem ismerő epika.

És nagyjából ugyanez elmondható A legnagyobb című, szabad versben írt drámájáról, amely Széchenyi döblingi végnapjait vitte színre. Ebben hangzik el a főszereplő szájából: „A népek gyalázatosak, az emberek eszelősek / Az élet hideg sár. / Nagy, merev testű dögök, halott birodalmak / fekszenek ebben a buggyanós sárban. / Mégis az emberek újra és újra / belebújnak és megmozgatják. / Azt hazudják, hogy a dög mozog, / de ők mozgatják. / Elhiszik, hogy él, bár ők mozgatják. / Úgy nézik saját dögbe bújtatott / lényüket, mintha nem ők lennének benne, / nem ők mozgatnák. / Elfelejtik, hogy a hazugság végén / nincs igazság.”

Ezt a hangot folytatja a most publikált darab. A főhős, az Öreg színész mintha az egykori Széchenyi parodisztikus alakmása lenne. Csakhogy míg egykor meglehetősen nagyszabású és történelmi léptékű volt a játék és a harc a külső és belső erőkkel, most már csak ennek pitiáner paródiáját látjuk. Az Öreg színész képviselte színházban már minden hamis, minden műanyagból készült, de úgy, hogy ez a művi jelleg hajlik arra, hogy valósággá változzon:

„A művérnél szennyesebb a műnézők elragadtatása.
A műkönnynél mérgezőbbek azok a szemek,
amelyek pontosan tudják,
hogy itt elsiratni semmit sem lehet.”

Az Öreg színész országa a mai Magyarhon, tökéletesen lerobbant állapotában. Beckett darabja, A játszma vége (eredetileg: Fin de partie/Endgame, azaz sakknyelven szólva: végjáték, és most fontos, hogy a Széchenyi-darabban is nagy szerepe van a sakknak) juthat eszünkbe, és annak főhőse, Hamm, aki ezekkel a szavakkal lép be a partiba: „Jövök. Játszani.” Az Öreg színész szintén a végső szerepeit adja elő, a maga búcsúelőadását játssza, és ebben a felfogásban a dráma egyben darabtemetés is, ám egy olyan darabé, amely voltaképpen még a bemutatóig sem jutott el. E darab címe, melyet az Öreg színész a saját jutalomjátékaként improvizál, ez lehetne: Magyarország. E világállapot bohócos rekviemje a dráma. Ezt a mai magyar apokalipszist valami félreeső helyen összebarkácsolt sufniban adják elő, és az Attila gigantikus szobrának avatásán megjelent „Három lotyoló lányka” (a végletekig lerobbant három magyar grácia vagy nyoszolyólány) éneke a maga borzalmas rímeivel legalább annyira dicshimnusz a hun „ősünknek”, mint operettbe forduló gyászének.

A fináléban az ugyancsak általuk előadott, híres, 1945-ös, Jankovich Ferenc által írt éneknek se más a jelentése ebben a keserű kabaré-kontextusban. Az egykor új világot ígérő refrén szerint: „Holnapra megforgatjuk az egész világot!” Vannak még számunkra fényes szelek? Vagyis lesz vigasz? Minden rémálom ellenére is ezt adja summaként Sántha József műve? Aligha. A dráma inkább Tandori híres bohóc-átköltését sugallja: „Lösz vögösz. Lász vágász”. Satöbbi. „Hogy ki ne jöjjünk a gyakorlatból” – szólt a Tandori-vers címe.

A dráma szerint mára nekünk nagyjából ennyi maradt. Pontosabban, a dráma stílusában: Ennyike.