Különleges szereplője a független szcénának a Trojka Színházi Társulás. Az előadásaikon nincs díszlet, nincs színpad, hiányzik minden, ami „eltávolíthatná” a nézőt a játszóktól. Soós Attilával, a csapat alapítójával beszélgettünk.

– Hogyan keveredtél a színház közelébe?

– Szamosvári Ágnes tanárnőnek köszönhetek mindent, aki magyar irodalmat és nyelvtant tanított az ajkai Bródy Imre Gimnáziumban. Hozzá jártam irodalmi fakultációra is, harmadévtől pedig a magántanítványa lettem. Ő vezetett be a drámairodalomba, és ő készített fel a felvételire 2000-ben a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar irodalom és nyelvészet szakára. Azt hiszem, hogy a szorgalmam mindig is velem volt, a kíváncsiságom is, de tőle tanultam meg tanulni.

Fotók: Balázs István Balázs

–  Emlékszel, mi volt az első könyv, ami igazán fontos lett?

– Heinrich Lützeler: Absztrakt festészet című könyve. Ez egy sajátos történet. A gimnázium és a város könyvtárában töltöttem a délutánjaim jelentős részét. Gyerekkoromban és a kamaszéveimben is sokat voltam egyedül, zárkózott voltam, nem igazán sikerült barátokra találnom. Abban a kisvárosban, ahol felnőttem, a könyvtár bizonyult az egyetlen olyan helynek, ahol el tudtam engedni magam.

–  Később ez változott?

– Tulajdonképpen mindig is a képzeletvilágomban éltem, az olvasás adott lehetőséget elengedni magam. Azt hiszem, hogy innen eredhet a projekcióra és a manipulációra való hajlamom – bár ezek erős kifejezések –, és az a késztetés, hogy történeteket mondjak el. Azt érzem, hogy az interpretációba rejtett személyesség tudja visszaigazolni, hogy „élek”. A magányosság jó értelemben véve bennem van a mai napig, de nagyon figyelek arra, hogy ne csapjon önsajnálatba.

– De közben létrehoztad  a Trojka Színházi Társulást, ami azóta is működik…

– Idén sok minden megváltozott: az elmúlt kilenc-tíz év megállás nélküli, fennmaradásért küzdő csapatmunkája mostantól új ritmust követel: elmélyültebb próbafolyamatokat, melyeknek kristálytisztán kell visszatükrözniük működésünk alapját, a „trojkásított” történetmesélést.

A munkámban viszonylag szabadon működöm, és ezért nagyon hálás vagyok. Olyan társulatban dolgozom, amely a maga módján önfenntartó: ez a jelenlegi állapot hosszú évek munkájának eredménye, és sok veszteséggel járt az első két évben. Az áldozatok, amelyeket a működés folyamatos fenntartása érdekében hoztunk, gyakran az érzelmi kapcsolataink megromlásával, esetenként a teljes elvesztésével jártak. Ezekkel utólag nagyon nehéz elszámolni. Amikor van egy kis megállás, a fellélegzéssel együtt felidéződnek bennem azok a helyzetek, ahol hibáztam. A fájdalmakat nem teszem félre, nem hazudok magamnak. Próbálom a munkámban rejlő szabadságot kiterjeszteni, de előfordul, hogy kétségeim vannak az irányítás struktúrájában. Azt hiszem, hogy szükségem van egyfajta felügyeletre abban az értelemben, hogy folyamatosan inspiratív helyzeteket találjak, nehogy elveszítsem az önbizalmamat, amikor egyedül érzem magam. Egyszerre lebilincselő élmény elmélyülni egy színpadi adaptációra szánt irodalmi anyagban, ugyanakkor ezzel elzárom a lehetőséget magamtól, hogy nyissak az emberek felé.

– A repertoárt a véletlen is alakítja? Egy interjúban azt mondtad, hogy egyik darab szüli a másikat…

– Gyakran elfog a vágy olyan dolgok után, amelyek nem részei az életemnek. Ezektől a vágyaktól nehezen tudok megszabadulni, sok időmet és energiámat elveszik. Eléggé paradox helyzet, hogy sokszor ezek a vágyak lesznek a személyes motivációm egy új előadás előkészítésében.

– Mennyire fontos a külvilág reakciója?

– A munkám tökéletesítéséhez elengedhetetlen a szakmai és nézői visszajelzés. Ha elégedetlen vagyok magammal, az generál egyfajta nyughatatlanságot is. Ezek fárasztó és romboló állapotok tudnak lenni, és a kölcsönös kommunikáció az egyik feltétele annak, hogy megváltozzanak. De a legfontosabb a teljes őszinteség munka közben. A visszajelzések tükrében tudom fejleszteni, alakítani a magamról és a társulatról alkotott képet.

– A Cseresznyéskert kapcsán egy nézői Facebook-bejegyzésben olvastam egy telitalálat mondatot, ami a többi előadásotokra is igaz: „Olyan, mintha hazamennék a saját életembe”. Sokat gondolkodtam azon, hogy mitől tudnak ilyen intenzíven hatni az előadásaitok…

– Az egyik oka az lehet, hogy a Trojka egy kialakult társulati közösséggé vált mára. Csak remélni tudom, hogy kiérdemlem a társulat és a közönség további bizalmát. A lényeg, hogy nem félek a jövőnktől. Nincs olyan, hogy sehogy nincs.

– A darabjaitok különlegességéhez hozzájárulnak a speciális helyszínek is. Ez egyrészt mintha divat is lenne mostanában, másrészt persze lehet kényszermegoldás is.

– Az utánzás természetes, de itt nem divatról van szó. Találnunk kellett egy olyan strukturális megoldást, hogy a bemutatókat követően az előadásokat havonta minimum kétszer legyen lehetőségünk játszani. Ha a repertoáron négy futó előadás van, akkor ez havonta minimum nyolc játszási alkalmat jelent négy helyszínen. Egyértelművé vált, hogy csak úgy lehet fenntartani a fentebbi struktúrát, ha 50-80 fős kamaraterekben gondolkodunk. A másik szempontunk az volt, hogy olyan helyszíneket keressünk, ahova „bele tudjuk látni” a színdarabokat. Az első ilyen előadásunk, amely a tér sajátosságaira adaptálódott, a 2018-ban bemutatott Anna Karenina volt a KuglerArt Szalonban, amely immáron több mint egy éve van repertoáron.

– Az OSZMI (Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet) a Cseresznyéskert kapcsán „került képbe”?

– Egy klasszicista jellegű épületet kerestem, ahol a hely megszentségtelenítéseként hangozhat el Lopahin mondata, hogy ki kell vágni a fákat, és üdülőtelekként bérbe kell adni az épületet. Az OSZMI körterme teltalálat.

– És a HPS Kultszalon hogy jött? A Hold utcai épületben mutattátok be a társulat legújabb darabját, a Silence Bookot.

– Egészen pontosan az épület negyedik emeleti rusztikus báltermében. A fekete humorú családi történetben egyszerre van jelen a prózai színház dialóg-centrikus történetvezetése és a fizikai színház: a szereplők gesztusai és mozdulatai árulják el a valódi feszültségeket és elfojtásokat a család érzelmi életében.