Aki pedig egyszerre próbál együttműködni e hatalommal, ugyanakkor megőrizni elveit és függetlenségét – legyen az Izabella, bátyja megmentése érdekében, vagy Jan Klata az egyik legnagyobb lengyel állami színház élén –, nagy eséllyel vesztesen kerül ki a helyzetből.

„Rögtön a választások után is kirúghattak volna, de nem tették, mert nem akartak mártírt csinálni belőlem. Helyette kiírtak egy pályázatot, amire rosszabbnál rosszabb jelentkezések érkeztek, majd utat engedtek a totális szétesésnek, a hatalom által támogatott tehetségtelen jelöltek parádéjának.” – nyilatkozta Jan Klata nem sokkal a krakkói Stary Teatr éléről való kényszerű távozása után, és a prágai Szeget szeggel előadás próbáinak kezdetekor.

Fotók: Martin Špelda

Klata 2013-2017 között töltötte be Krakkó legrégibb, legendás színházának művészeti vezetői posztját, ahol a tradícióra támaszkodva újító szellemű, a fiatal és kísérletező alkotóknak is teret adó műhelyt hozott létre. 2017 szeptemberétől Piotr Gliński kulturális miniszter Marek Mikos rendszerhű színházkritikust nevezte ki igazgatónak, bár a Stary Teatr társulata és a színházi szakma jelentős része tiltakozását fejezte ki az ellen, hogy a döntés a színház vezetőségének háta mögött történt egy rendkívül rövid határidővel kiírt pályázaton, amelyet aránytalan összetételű, 6 miniszteri és 2 szakmai delegáltból álló bizottság bírált el. (Számunkra is ismerős, a lojalitást a szakmaiság elé helyező és a kritikai hangokat elhallgattató döntés született ugyanabban az időszakban a wrocławi Teatr Polski igazgatóválasztása során is.)

Nem véletlen, hogy Klata ezek után, amikor a prágai Divadlo pod Palmovkou 2018 elején vendégrendezésre kérte fel, Shakespeare Szeget szeggel c. darabját vette elő. A rendező, aki mindig is élénken és élesen reagált az aktuális politikai eseményekre, ez esetben a hatalom mechanizmusát állítja előadása középpontjába, világos párhuzamot vonva a bécsi udvar és a lengyel politikai vezetés között. Shakespeare-nél a herceg Angelóra ruházza hivatalát (ahogy Jarosław Kaczyński is formálisan „csak” a Szejm tagja), ő azonban mindvégig a háttérből mozgatja a szálakat, ugyanakkor az új hatalom sem bizonyul másnak, mint a régi. Aki pedig egyszerre próbál együttműködni e hatalommal, ugyanakkor megőrizni elveit és függetlenségét – legyen az Izabella, bátyja megmentése érdekében, vagy Jan Klata az egyik legnagyobb lengyel állami színház élén –, nagy eséllyel vesztesen kerül ki a helyzetből.

A főbb szereplők első megjelenése furán vetíti előre későbbi jellemüket: a herceg hivatalos iratokat éget el, mielőtt hatalmát átmenetileg Angelóra ruházná, Angelo gyerekes, szinte beteges húzódozással járul Vincentio elé, ám kinevezése után már ő maga is úgy pózol a rivaldafényben, ahogy korábban a herceg, Izabella pedig „ördögűzős” filmekből ismert rángatózással vonaglik a földön az ismeretlen eredetű megkísértéstől.

Klata előadásaiban rendkívül fontosak a tömegkultúrára való utalások: Lucio a Baywatch életmentőjeként fut Izabellához, hogy Claudio-nak segítséget kérjen, Pompeius banánkosztümje utalhat a szexualitásra vagy a szereplő butaságára, de akár az Antifa mozgalom Banana Bloc Dance Party-jára is. Tekeriné Klatánál harcos transznemű, aki többszörösen kikéri magának, amikor „uramnak” szólítják „hölgyem” helyett. E szereplők (a „nép”) színes-csillogó ruháival szemben a politikusok és az egyház emberi szigorúan fekete-fehér öltözékben jelennek meg – bár hatalomra jutását követően Angelo fekete öltönyét már szabályos rendben felvarrt fehér gyöngyök díszítik.

A klipszerűség szintén Klata rendezéseinek egyik legfőbb jellemzője, ami ebben az előadásban is erőteljesen megjelenik – vegyítve egyfajta showszerűséggel. A képek gyors egymásutánban váltakoznak, a nagyrészt eredeti shakespeare-i, kisebb részben az alkotók által „hozzáírt” dialógusok szinte követhetetlenül gyorsak – e párbeszédes részeket pedig hangos zene által kísért szöveg nélküli, film- vagy showszerű részek tagolják – ilyenkor még a világítás is catwalkot vagy vörös szőnyeget idéz: hol a színpadra vetülő hosszú fénypászmában vonulnak végig a szereplők, hol a két oldalról érkező élesen kerek reflektorfényben pózolnak.

A zenei válogatást – mint minden előadásában – maga Klata végezte (aki egyébként a rendező munkáját előszeretettel hasonlítja a dj munkájához), és az előadásban elhangzó számok nem csupán a zenei aláfestést szolgálják, a dalszövegek is szervesen kiegészítik a drámát. Egy REM-dal mellett ilyen Madonna Justify my love c. száma is, amely Angelo és Izabella találkozásait kíséri, eleinte zenei sample-ként, majd egészében is elhangzik (egyébként a dal szexuálisan túlfűtött klipjében is nem egyszer felbukkan a feszület), Angelo pedig a Massive Attack Angel c. számának egyre hangosabban dübörgő dallamára erőszakolja meg Mariannát.

Három szöveg nélküli, hangos zenével kísért, rendkívül hosszan kitartott jelenet tekinthető a történet három lényeges fordulópontjának, amelyekkel Klata még egy plusz értelmezési réteget visz az előadásba. Amikor Angelo Izabella helyett Mariannával hál, a meghitt együttlét helyett hosszú megerőszakolást látunk, amikor pedig a szerzetesi álruhába öltözött herceg felveti Izabellának a szerepcsere ötletét (ami a shakespeare-i műben – legalábbis Jan Kott ismert értelmezése szerint – fordulópontot jelent a tragikus első résztől a vígjátéki befejezés felé), az REM Losing my religion c. számának gregorián stílusú feldolgozására „kísérti meg” a lányt, előrevetítve a zárójelenetet, amiben Vincentio szexuálisan zaklatja Izabellát. Az előadás egyetlen igaz szerelme Claudio és Júlia „törvényen kívüli” kapcsolata, a többi mind csak szexuális visszaélés – aminek egyértelműen a #metoo mozgalom ad aktualitást.