A Goethe Intézetben Színház polarizált időkben címmel 2019. november 5-én, Kristina Kocyba és Imre Zoltán szervezésében német-magyar szakmai pódiumbeszélgetést rendeztek, amelynek itt olvasható a helyszíni hangfelvétel alapján készült szerkesztetlen leirata.

A vita résztvevői:

Wilfried Schulz, 2016 óta a Düsseldorfi Színház igazgatója, ezen belül az Ifjúsági Színházat és a Bühnét is vezeti, korábban a Drezdai Színház igazgatója volt

Falk Richter, a Koppenhágai Előadóművészeti Egyetem professzora, a berlini Maxim Gorkij Színház és a hamburgi Deutschen Schauspielhaus rendezője

Kováts Adél, a Radnóti Miklós Színház igazgatója, színésze

Bagossy László rendező, az SZFE Színházművészeti Intézetének vezetője (akit a beszélgetés előtt pár perccel kértek fel az eredetileg meghívott vendég, Barda Bea betegsége miatt – és aki nem járult hozzá, hogy a megszólalásai ebben a formában megjelenjenek)

Keszég László színész, rendező, a Miskolci Nemzeti Színház művészeti vezetőtestületének tagja, a Magyar Színházi Társaság elnöke

Kristina Kocyba (az ELTE Németnyelvű Irodalmak Tanszékének oktatója, moderátor): Németországban az elmúlt években a polarizáció kifejezés gyakori hívószó lett. Számos olyan diskurzus van, amely mentén szabályos frontvonalak képződtek, ilyen például a klímaválság témája. Vannak csoportok, amelyek ezt kiemelten fontos problémának gondolják, és vannak, amelyek tagadják – a szembenállás csak fokozódik. A közélet is mindinkább polarizálódik, mivel a szélsőjobboldali nézetek egyre kevésbé számítanak tabunak, sőt, vállalható véleményként jelennek meg. Ez olyan mértékben osztja meg a társadalmat, amely már alig értelmezhető demokratikus közegként. Örülnék, ha néhány mondatban a magyarországi helyzetről is hallhatnánk.

Imre Zoltán (az ELTE docense, moderátor): A magyar helyzet egyrészt hasonlít, másrészt különbözik a némettől. 1989-ben, volt egy rendszerváltozásnak nevezett valami, amikor is erőteljes politikai, gazdasági és társadalmi átrendeződés következett be. Megjelentek a demokratikus intézmények és különböző, gyakran radikális és/vagy szélsőséges nézetek, mialatt a régiek is megmaradtak. Ennek következtében a magyar társadalom radikális változások sorozatát élte át – pozitívokat és negatívokat egyaránt. A társadalmi változásokkal párhuzamosan a színház funkciója is megváltozott: a valamikori tömegmédium mára csupán szubkulturális, némiképp elit intézménnyé vált nemcsak Magyarországon, hanem Európában és az amerikai kontinensen is. Igaza lenne Richard Schechnernek, amikor pár éve arról írt, hogy „a színház nagyon limitált műfaj, a 21. század vonósnégyese”? Ezzel párhuzamosan a világ is radikálisan megváltozott körülöttünk: nemcsak a globalizáció mostani fázisáról beszélek, hanem arról, hogy új, digitális médiumok jelentek meg, aminek következtében a színház mediális környezete is teljes mértékben megváltozott. Az alapvető kérdés: hogyan képes a kortárs színház mint médium és mint intézmény reflektálni ezekre a változásokra és kihívásokra?

Kováts Adél: Budapest legkisebb kőszínházának, a Radnóti Színháznak vagyok az igazgatója. Amikor benyújtottam a pályázatomat, már megvoltak azok a paraméterek, amelyeknek meg kellett felelni – amit ez a nagy hagyományokkal rendelkező polgári művészszínház kívánt. Szerencsére a budapesti színházi élet nagy és színes, így nehéz abban újat mondani, mi a színház feladata. A színház feladata az is, hogy hátra dőljünk, nevessünk, és jól szórakozzunk. A Radnóti feladata nem ez, hanem sokkal inkább a kérdésfelvetés, az elgondolkodtatás, az érzékenyítés, és az a fajta a nyitottság, amivel próbáljuk megvalósítani az előadásainkat. Mostanában fogalmazódott meg bennem, hogy mi egy olyan fórum vagyunk, ahol, ha nem is párbeszédet folytatunk, de a felvetések által mégiscsak arra szeretnénk rábírni a nézőt, hogy legalábbis tovább gondolja, amit látott, és feltegye magának azokat a kérdéseket, amiket az előadás előhív. Ami a polarizációt illeti, az igazi feladatunkat akkor teljesítenénk, ha azokat is meg tudnánk szólítani, és behívni az előadásainkra, akik egyébként nem járnak. A három év alatt, amióta vezetem a színházat, nagyon sokat léptünk előre a közönség szempontjából – rengeteg fiatal jár hozzánk, így új szelepek nyíltak meg. Bár hatást gyakorlunk a hozzánk hasonlóan gondolkodókra, de nem tudom, hogyan juttathatnánk el például az érzékenyítést azokhoz, akik másképp gondolkodnak. Nyilván érinteni fogjuk, melyek azok az eszközök, amelyekkel a társadalomra hatást lehet gyakorolni azon kívül, hogy az adott estén a hozzánk beülő 250 emberen túl – szerencsére minden este tele van a nézőtér – keressük, hogyan tudnánk tovább bővülni.

Kristina Kocyba: A színház funkciója megváltozott az évek során. Korábban a szórakoztatás tere volt, majd ahogy Schiller mondta, morális intézményé vált. Hogyan látják ma a színház szerepét?

Wilfried Schulz: A színház a közönséggel való találkozás helye. A közönség pedig a város része. Bármilyen színházban is dolgoztam, tisztában voltam azzal, a munkának vannak történelmi és társadalmi aspektusai vannak, de a legfontosabb, hogy a színház egy közös tér, ahol az emberek egymással egyenrangúként találkozhatnak, mint az antik színházban. A színház a gondolkodás és reflexiók tere, amely mindenki számára nyitott. Azt hangsúlyoznom kell, hogy a színház nem elit, és nem elitista intézmény, ezért megpróbálunk minél több ember számára elérhetővé válni. Mintegy harminc előadást hozunk létre évente, és a közönség határozza meg, mi legyen az a fontos egyéni vagy társadalmi probléma, amerre az adott munkával induljunk. A színház arra jó, hogy a lelket és az empátiát edzésben tartsa – és mivel ez manapság hiánycikk, erősítenünk kell. Bele kell helyezkednünk a problémákba, el kell gondolkodni róluk, ki kell alakítanunk a saját álláspontunkat az adott témákban, különféle megközelítések felől. Az empátiát meg kell tanulni – a színház ugyanis olyan hely, ahol az embernek el kell viselni a különbözőségeket, és kezelni kell tudnia ezek tényszerűségét. Ha van egy nézőterünk, ahol 700 embernek biztosítsunk helyet, akkor az azt is jelenti, hogy a 700 féleképpen fogják érteni azt az előadást, amit látnak. Elvileg mindenki ugyanazt látja, gyakorlatilag pedig el kell tudnunk viselni azt, ha a mellettünk ülő hülyeségnek tartja, amit mi esetleg viccesnek – fel kell tudni dolgoznunk, hogy mások máshogy gondolkodnak, és másban találják meg saját magukat. Mindezt békésen, hangos szóváltás nélkül. Ez ma fontosabb, mint bármikor.

Fotó: Kerekes Zoltán

Kováts Adél: Nem lehet elég korán elkezdeni. Számos színházban van is ifjúsági program, ahogy az Örkényben, a Katonában és nálunk is, a RIM – Radnóti Ifjúsági Műhely. A diákok drámafoglalkozáson vehetnek részt, ugyanakkor ez nem egy színi tanoda. De ők választják ki, mikor milyen témával szeretnének dolgozni. Eddig a szexualitással, az önbizalomhiánnyal, illetve a megfelelési kényszerrel foglalkoztak. Hetente találkoznak, és a témákkal kapcsolatban előadásokat hoznak létra. Ezen kívül vannak előadásokra felkészítő háromlépcsős programjaink: a kollégáim előkészítő programmal mennek az iskolába, az előadás után pedig átbeszélik azt. Minden előadásban találunk valami fókuszpontot, ami ennek a generációnak fontos lehet. Ezzel közönséget nevelünk magunknak, egyszerűen megtanítjuk őket színházba járni, illetve a RIM-esek színházfüggővé válnak. A programjainkkal mintegy háromezer diákot érünk el, és többszáz tanárral vagyunk érdemi kapcsolatban. Így nem behajtják a gyerekeket a színházba, hanem önszántukból jönnek, és valódi, feldolgozott élménnyel távoznak. Továbbá vannak színház utáni beszélgetések – nagyon szeretik a nézők a rendszeres közönségtalálkozókat. És van egy sorozatunk Szóval címmel, amelyre szakértőket hívunk egy-egy témában – ezek izgalmas események, mert ők egymással is ütköznek, és új szempontok szerint világítják meg az előadást. Ma már nem lehet úgy színházat csinálni, mint ahogy tíz évvel ezelőtt lehetett: a közönségnek igénye van arra, hogy helyzetbe kerüljön, és másfajta kapcsolata is legyen a színészekkel. Jó lenne, ha nálunk is több pénz lenne arra, hogy nagy nyitott tereket lehessen létrehozni és működtetni.

Falk Richter: Meghökkentem, amikor azt hallottam, hogy a színház ma egy elitista szubkultúra, mert én nem így gondolom. A színház az a hely, ahol a társadalom a ma problémáiról tud értekezni. Én szerző és rendező vagyok, és azt látom a feladatomnak, hogy felhasználjam a meglévő anyagokat, illetve új darabokat írjak. Az a dolgom, hogy a mai társadalomnak szóló munkákat hozzak létre. Nem lehet a színház muzeális jellegű akkor sem, ha régi darabokat veszünk elő – élő helyszínnek kell lennie, ahol azzal dolgozunk, ami az embereket foglalkoztatja, amitől félnek, amit nem értenek, amivel kapcsolatban kérdések merülnek fel bennük. A színház egyébként kiválóan alkalmas tér minderre. A hamburgi Schauspielhausban 1300 ülőhely van, így ha minden este nagyjából teltház van, az azt jelenti, sokan látják az előadásokat, sokan értekeznek azokról – a színház ekként lehetőséget ad arra, hogy olyasmivel foglalkozzunk, ami a társadalmat érdekli. Lehet például a migrációról beszélni, arról, hogyan ismerhetjük meg az idegeneket félelmek nélkül. Ha látunk egy színészt, akinek migrációs tapasztalatai vannak, akkor sokkal többet tudunk meg és tanulunk erről, mintha csak a kliséket ismételgetnénk, vagy azt hajtogatnánk, amit az újságban olvastunk. A színház ezért élő és fontos társadalmi tér.

Kristina Kocyba: Miben különbözik a színház a talkshowtól?

Wilfried Schulz: A műfajban. Ezek teljesen eltérő formák. Mintha azt kérdeznénk, mi a különbség egy festmény és egy verekedés között. Hatalmas. A színház művészet, ami az egész embert igénybe veszi, minden érzékszervét mozgósítva: sírunk, nevetünk, empatizálunk. A talkshow politikusok, illetve mások által is használt fórum, ezen keresztül igyekeznek szavazókat megnyerni, vagy a véleményüket terjeszteni. A színház nem véleményekről szól, hanem az ember és a társadalom egészként való értelmezéséről.

Falk Richter: A talkshowban mindenki azt szeretné, hogy igaza legyen, ezzel szemben a színházban nem kell, hogy bárkinek is igaza legyen. Merész állításnak tartom azt, hogy a színház elitista lett. A színház soha nem tud mindenkit elérni, ahogy a foci sem szólít meg mindenkit.

Imre Zoltán: Ha a színházat összehasonlítanánk a filmmel vagy a sporttal, akkor mégiscsak egyfajta szubkultúrát látnék. Ha a magyar statisztikákat nézem, akkor évente 7 millióan vesznek jegyet, ami nagyon jó, lévén 10 millió az ország lakossága. Ez persze nem azt jelenti, hogy 7 millióan mennek el színházba, arról pedig nem készült felmérés, hogy hányan adják össze ezt a nézőszámot. Kérdés, a színház hogyan tud eljutni a közönséghez, melyek azok az eszközök, programok, amelyek által mégiscsak meg tudja szólítani a társadalmat.

Wilfried Schulz: Ahogy a kolléganő is említette: a hatás által szeretnénk tartalmat közölni. Rengeteg módszer és irány áll rendelkezésre, közülük egy például az audience development. Vagy jelentős szerepelt játszik a színházunk működésében a Gyermek- és Ifjúsági Színház, ami által az egész várost megszólítjuk. Ugyanakkor lehet, hogy a mostani fiatalok később majd nem járnak színházba, hiszen a színház nem kötelező, hanem egy olyan szabadon választott szellemi sport, amit vagy csinál az ember, vagy nem. Vagy megalapítottuk a Bürgerbühnét – a Polgárok Színjátszó körét, ahova alkotókat hívunk, és ahol professzionális körülmények közt dolgozhatnak. Így különböző projektek jönnek létre – mozgáskorlátozottakkal, értelmileg akadályozottakkal, és ez mindenkinek fontos. Ezek olyan társadalmi események, amelyek hatással vannak mindenkire – ilyesmi valósan és személyesen szinte csak színházi körülmények közt történhet meg. Sokszor szóba került már, hogy a film, a televízió, az internet miatt tönkre fog menni a színház, de ahogy eddig nem ment tönkre, vélhetően ezután sem fog. Éppen ellenkezőleg: a látógatói számok nőnek. Húsz éve vitatkozunk, hogy a tömegmédia konkurenciája-e a színháznak, miközben ez a dilemma rég megoldódott. Sokkal inkább arról kellene beszélnünk, mit teszünk, és mit tudunk tenni a saját lehetőségeinkkel élve úgy, hogy minél több embert elérjünk. Nem kérdés, hogy nyitni kell. Éppen átépítjük a színházunkat, várjuk, hogy elkészüljön a nyitott fogadótér, amit majd bármilyen csoport használhat: diákok, akik például a Fridays for Future-hez csatlakoztak – már meg is kerestek minket, hogy bejönnének a tiltakozások után ide. De sokszínű a programunk: nemcsak pódiumbeszélgetéseket hallhat a közönség, hanem megnézheti a Don Carlost is. Ám ha mégoly sokféle programot kínálunk is, lesz olyan, akit nem szólít meg – de nem is tartom reális elvárásnak, hogy mindenkit megszólítsunk.

Bagossy László: Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat. Duis aute irure dolor in reprehenderit in voluptate velit esse cillum dolore eu fugiat nulla pariatur. Excepteur sint occaecat cupidatat non proident, sunt in culpa qui officia deserunt mollit anim id est laborum.

Wilfried Schulz: Itt van egy kis félreértés. A színház megnyitása a publikum előtt nem jelenti azt, hogy az alkotói folyamatok ne igényelnének koncentrációt és zártságot. De a közönség számára azt kell közvetítenünk válaszként a színház emlegetett elitizmusára, hogy vannak arra módszerek, hogy meghívjuk ebbe a térbe a publikumot. És Németországban a megosztott társadalom számára a színház nyitottsága olyan lehetőség, ami által közelebb léphetnek egymáshoz – mivel ez egy kiindulási alapnak számít: ott van egy alkotás, amelyből akár véleményt is lehet kiolvasni, de az mégsem egy ideológia, vagy egy pártprogram. Ez egy demokratikus folyamat. Egy ilyen diskurzusban a művészetről, mint harmadik félről tudunk beszélni. Egy ilyen folyamat során nagyon demokratikus, hogy el kell viselnünk a miénktől eltérő véleményt. Ehhez jó színészek és nagyon jó rendező kellenek, és kreatív, koncentrált gondolkodási tér, amiben lehetséges egymásra figyelni.

A közönségből szót kérő felszólaló: Hogy valami elitista vagy sem, nemcsak az alkotók szándékától függ, hanem attól is, hány embert érünk el vele. Ha nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy színházba menjenek, akkor a színház szükségszerűen elitista lesz. Németország és Magyarország közt jelentős különbség van a színházjegyárak elérhetősége tekintetében.

Falk Richter: Magyarországon 7 millió színházjegyet vásárolnak meg évente – ez meglepett, ez nagyon sok, ehhez szeretnék gratulálni. Nekünk színházcsinálóknak el kell távolodnunk azoktól a teljesen képtelen elképzelésektől, hogy lépést akarunk tartani az olimpiával vagy a foci vébével, mert nem hozzájuk kell mérni magunkat. A mi legitimációnk, hogy élő és fontos társadalmi fórumot biztosítunk arra, hogy az emberek nálunk megtudjanak dolgokat és átbeszéljenek azokat. Az egyik színház, ahol dolgozom, a Maxim Gorkij Teátrum az egyik legkisebb német színház, 400 férőhellyel, egyébként elég kevés támogatást kap. Berlin szívében található, több követség közelében. Az utóbbi években nagyon sok mindent megmozgatott, és annak a jegyében, hogy egy újfajta színházat kell létrehoznunk, 2013-ban létrejött egy társulat, akik úgy dolgoztak, hogy az azt is tükrözte, milyen emberek élnek Berlinben. Nemcsak szőke, kékszemű németek, hanem például olyan németek, akiknek a születi Törökországban nőttek fel, vagy mondjuk, akik szerb vagy olasz migrációs háttérrel rendelkeznek, izraeli fiatalok, akik egy generáció után visszajöttek. Vagy voltak queer művészeink, és sorolhatnám tovább. Olyan szakemberekkel dolgozunk, akik képesek velük együttműködni, illetve például olyanokkal, akik képesek a polarizációt a középpontba állítani, mert Németországban erősödnek és sokasodnak a radikális, gyűlöletszító csoportok, amelyek sértő módon beszélnek másokról, de nem, mint emberekről, hanem mint állatokról és problémákról. Például azt mondják, hogy migráns-özön van – a színpad pedig éppen olyan hely, ahol mindig egyének vannak jelen, személyes összetettségükben, amivel átélhetővé válik a valóság. És ezeket a programokat más színházak is átvették.

Bagossy László: Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat. Duis aute irure dolor in reprehenderit in voluptate velit esse cillum dolore eu fugiat nulla pariatur. Excepteur sint occaecat cupidatat non proident, sunt in culpa qui officia deserunt mollit anim id est laborum.

Kováts Adél: Egyetértek ezzel. A művészet létjogosultsága, hogy ellenzékben legyen, hiszen az a dolgunk, hogy kérdéseket tegyünk fel. Ha ezt valaki elvitatja, akkor a létezésünk jogosultságát húzza ki abból, hogy beszéljünk az emberekhez. Én színházvezetői szinten nem találkoztam cenzúrával, és úgy gondolom, az öncenzúrától is mentes vagyok. Azt szoktam mondani, nem akarok annyira színházvezető lenni, hogy ez ennyire fontos legyen, bármikor fel tudok állni. Van egy foglalkozásom, amit szeretek. Az öncenzúra azonban a legalattomosabb, ami szerintem az utóbbi időben nagy pusztítást csinált. Harminc éves a rendszerváltás, és ezzel mindenkinek szembesülni kell. Nekünk is, akik akkor fiatalok voltunk, azoknak is, akik akkor középkorúak voltak, tehát mindenkinek, hogy hol tartunk most e téren. Nem lehetünk arra büszkék, ami történt, és ebben mi benne vagyunk. A színház dolga az is, hogy az emberekben mindennap elhintse azt, hogy felelős vagy azért, amit teszel: akár azért, mert felismered magad azokban az embertől emberig való ábrázolásban, akár mert átérzékenyülsz, és hat rád. Tehát a mi dolgunk, hogy hassunk, és az emberekben felismertessük a dolgokat, hogy életben tartsuk a kollektív emlékezetet. Számomra dermesztő, hogy ennyi év távlatában milyen hamar felejtünk, és hogy az emberek nagy része mennyire nem ismeri fel azokat a mechanizmusokat, amin keresztül kialakulnak az egymás közötti viszonyok és a befolyásolások és a torzulások. Ezzel van dolgunk. Pár évvel ezelőtt divatos volt összekacsintani, cinkosan összemosolyogni azokon az anomáliákon, amelyekben élünk – ez teljesen korszerűtlen, ennek elmúlt az ideje. A művészszínháznak az a dolga, hogy megtalálja azt a formát, ami magas művészi színvonalon behúzza az embereket és hatást gyakorol rájuk. De hiszek más próbálkozásokban is, minden érzékenyítésben. Ezek pedig hitviták, hogy nyitottan vagy zártan, vagy milyen műhelymunkával dolgozunk – a lényeg az, hogy eredménye legyen. Ezt nem lehet máshogy csinálni, minthogy az ember végtelenül hisz egy igazságban, amit képvisel. Nekünk, művészeknek az a dolgunk, hogy megpróbáljuk megőrizni magunkat, mert az emberi minőség igenis megjelenik a színházban. Nagyon nehéz ma üzeneteket átadni, mert az ingerküszöb egészen máshol van. Például a német színház testhasználata egészen más, mint a magyar színházé, illetve eltérő eszközöket használnak. Sokszor látom, hogy nehéz megtalálni a megfelelő eszközt.

Imre Zoltán: Lacit, a MSZT vezetőjét kérdezem, hogy neki milyen tapasztalatai vannak a cenzúráról, öncenzúráról, politikai háttérjátszmákról.

Keszég László: Sok rossz tapasztalatom van, de mint rendező, nem találkoztam cenzúrával. Amikor intézményvezetés közelében voltam, nem szóltak semmit… kicsit le vagyok maradva a beszélgetésben. [K. L. egy közlekedési baleset miatt később érkezett.] A Magyar Színházi Társaság valamiféle szakszervezet, kapocs a hatalom és a szakma között, egy tradicionális műhely. A hatalom szempontjából mi vagyunk most a rossz oldal. Bár ez ellen megpróbálunk kapálózni, nem vagyunk a szakmában sem szexik, különösen Budapesten vagyunk lúzerek, teljesen felesleges, amit csinálunk. Sokáig beszéltek rá, hogy legyek ennek a szervezetnek az elnöke, végül éppen az volt a motiváció, hogy ennyire nehéz helyzetbe került ez a Társaság. Ez egy céhekből álló rendszer, ami hősies küzdelmet folytat. A barátaink is sokszor úgy viszonyulnak, hogy mellettük nem kellenek ellenségek. Minden oldalról nehéz helyzetben vagyunk. Nagyon kevés eszköz áll rendelkezésünkre. De nem látok más lehetőséget ezen kívül. Informálisan pillanatnyilag nem lehet elintézni semmit. Ami működik, az a nyilvánosság, ám ha valami nagyot szól, arra drasztikus viszontválasz érkezik. Ezt kell balanszírozni, és nincs más, csak a szürkeállomány. Máshogy pedig nem tudunk hatni, hiszen nincs mögöttünk hatalmas hadsereg, csak az, hogy az igazságot képviseljük. Nem tudom, válaszoltam-e a kérdésedre, ez természetesen egy konstans huzavona, amiben állandóan be kell tartani a táncrendet. Vannak olyan hangok is, ha nem reagálunk azonnal valamilyen felmerülő problémára, akkor már nem érünk semmit. Amikor azonban lépünk valamit, néha visszahőkölés van. Ez ingoványos területe a színházi rendszernek. Én, mint rendező, nem találkoztam cenzúrával.

Kristina Kocyba: A színház nem kell, hogy mindenkit elérjen, de egy olyan tér, ami nem passzív fogyasztásra késztet, hanem részvételre hív. Milyen stratégiák léteznek, hogy a releváns kérdéseket színpadra állítsuk akár Magyarországon, akár Németországban? Hogyan lehet ezeket közelebb vinni a nézőhöz?

Wilfried Schulz: Vessük fel újra a kérdést az esztétikai stratégiákat illetően? Bizonyára különböző kategóriákban gondolkozhatunk, Falk alkotóként bizonyára egészen másképp közelíti meg ezt a kérdést, mint én színházvezetőként. Ugyanakkor vannak közös pontok. Én esztétikai kritériumokról nem gondolkodom, sokkal inkább arra figyelek, mit szeretnénk elmesélni, milyen problémára igyekszünk rámutatni. Amit Falk nagyon pontosan leírt, és amit más formában, más városokban is megpróbálunk elérni, az az, hogy a jelennel foglalkozunk. Minden egyes rendezés esetén feltesszük magunknak a kérdést, miért hozzuk ezt létre, miért pont most, és kinek akarjuk elmesélni, és mit szeretnénk mondani. Mindez meghatároz bizonyos formákat, és különböző lehetőségeket kínál. A németnyelvű színházban jellemző, hogy a történeteket sokszor megszakítjuk, és biografikus, vagy személyes megjegyzésekkel egészítjük ki. A szerepek és a személyek összekavarodnak. Ez egy esztétikai megközelítés, ami rendszeresen előfordul. Ma már jellemzően nem várjuk el a színésztől, hogy átváltozzon, hanem azt szeretnénk, hogy önmagát adja, ami egy újfajta játékmódot is megkövetel. Nemekre vonatkozó vitatémák is felmerülnek. Az utóbbi években nem feltétlenül megegyező neműek töltik be a szerepeket, amivel gerder-témákra és a diverzitásra reflektálnak. Nincs olyan színházrendező, akinek az lenne eltökélt szándéka, hogy létrehozzon valamilyen esztétikát, hanem dolgozik egy jelenidejű színházi térben – mint ahogy az antikszínház, vagy Shakespeare korában is a jelennel foglalkoztak. Nem pedig klasszikusokkal. Az aktív színházban akkoriban a saját háborújukat és békéjüket vitatták, gyakran ellentmondásosan, az akkori hatalommal foglalkozva. Ez nem szent tér, hanem a jelen feldolgozásának egy formája. Gyakorlatilag ezt tesszük mi is, mint a klasszikusok annakidején, de más eszközeink vannak, hiszen más a mai színházi nyelv. A jelenre reflektálunk, és folyamatosan arról vitatkozunk, hogyan szeretnénk egyénként, illetve társadalomként élni.

Falk Richter: Fontos minta – kifejezetten a német színháztörténetből: Schiller, Büchner, Brecht, Heiner Müller –, hogy az érdekes színház mindig a hatalommal és a hatalmassal foglalkozott; azzal, hogy a hatalom milyen hatással van az egyénre, és mit akadályoz meg egy diktatúra, hogyan semmisíti meg az embereket, az individuumot. Ezek a szerzők mindig a totalitárius gondolatot és struktúrákat vizsgálták, hogy azok miként hatnak az egyénre. Mindig téma volt a szegény és gazdag közötti ellentét. A német színháznak mindig lényege volt, hogy olyan esztétikát alkosson, amely lázad, amely kritikát gyakorol. A német színház a hatalommal foglalkozik, azt is kockáztatva, hogy ezért büntetik. Ezeknek a szerzőknek mindig konfliktusuk volt a hatalommal, annyira, hogy többüknek el kellett hagyniuk az otthonukat. Ha visszatekintek a német színház történetére, akkor a valamirevaló rendezők mind kockáztatták az életüket, vagy az egzisztenciájukat. Nem szórakoztatni akartak, nem az volt a céljuk, hogy tessen a közönségnek, amit csinálnak, hanem nekimentek a hatalomnak, és kimondták, hogy nincs rendben, nem igazságos. Éppen ezért a színház történetileg is olyan tér, ahol politikai vitákra adunk lehetőséget, arra, hogy kifogásolja, kritizálja a meglévő aktuális hatalmat.

Kristina Kochyba: Maradhat-e az Németországban a jövőben is, hogy politikai térként értelmezzük a színházat?

Falk Richter: Németországnak komoly tapasztalatai vannak, ami a diktatúrákat illeti. Olyan országban éltünk, ahol a szerzőket folyton üldözték és gyakran meggyilkolták – most azt a rövid szakaszát éljük a történelemnek, amikor szabad az ország, és nem történnek hasonló esetek, mint korábban. ’89-ig keleten, ’55-ig nyugaton sem volt szabad a kultúra – a művészeti szabadság jellemzően kockázat, sőt, harc volt, mint ahogy ez számos országban ma is így van. Az alkotók most is kockázatot vállalnak, mert szélsőjobboldali támadás bármikor jöhet. És vannak módszereik: a sitcomtól a hamis információ terjesztésén át a közösségi médiában való megtámadásig. Törvényesen persze nincs erre mód, de küzdeni kell, hogy ez maradjon is így. Vannak olyan német pártok, akik cenzúrát szeretnének, és a büszkeség-kultúrájának felépítését. Szeretnék a fasizmusról a feketeséget eltüntetni, hogy nagy-német időkről beszélhessenek. Ez egy élő és folyamatos vita. A demokrácia mindig veszélyben van, és vele együtt a művészeti szabadág is. Az USA vitán felüli stabil demokráciának tűnt, és most van egy nem demokratikusan viselkedő vezetője, ami által az ottani rendszer sérülékennyé vált.

Wilfried Schulz: Nekem az jutott most, hogy mindezt pozitív módon egészítsem ki: tanultunk a fasizmusból, a tanulságot a német alkotmányban láthatjuk, amelyben fontos helyen szerepel a művészi szabadság sérthetetlensége is. Intendánsként nagyobb színházakban soha nem tapasztaltam olyat, hogy egy felügyelő tanács, amely politikusokból áll, megpróbált volna beleszólni az évadtervbe. Egyetlen egy esetről sem tudok. Egy pártról tudnám ezt elképzelni, de ők remélhetőleg soha nem kerülnek be felügyelő tanácsba. Ez összefüggésben áll a fasizmus tapasztalatával, és a művészi szabadság értékével. A művészi szabadság persze nem mindenkinek tetszik, de ha jól végezzük a feladatunkat, és bírálunk, akkor csak a dolgunkat tesszük: ezért fizet a közönség a művészeknek. Ez az állam és a művészet közti viszony, ami az előző évtizedekben jól működött és nem voltak olyan jellegű támadások, amelyek ezt veszélyeztetnék. Soha életemben nem hívott fel politikus, hogy azt kérje, változtassunk a terveken vagy a résztvevőkön. Öt év múlva, amikor lejár a szerződésem, kirúghatnak, az rendben van, de amíg a megbízatásom szerint tevékenykedem, ilyesmi nem fordulhat elő. Kizárólag bíróság dönthet, ha alkalomadtán kétséges helyzet állna elő, de politikus semmilyen módon nem avatkozhat bele, nem fogalmazhat meg elvárást. Ez óriási előny, amikor van egy olyan párt Németországban, amely korábban más nevet hordott, ma AfD, és ez a párt megpróbálja az összes párt által tiszteltben tartott politikai konszenzust megtörni. Ők el is mondják, nemzeti darabokat szeretnének látni, és nem adnának támogatást azoknak, akik nem ezt preferálják. Ez ma egy fenyegető kisebbség, muszáj velük foglalkozni.

Falk Richter: A konszenzus szerint, hogy mindenki a saját országáról beszél: Németországban az elmúlt évtizedekben nekem nem volt problémám az öncenzúrával, és nem is ismerek olyan kollégát, akinek ezzel kellett szembesülnie. Van olyan, hogy egy bátor rendezés rosszul sikerül, akkor szégyelljük magunkat, hiába volt a kiindulási alapanyag olyan jó, ha nem tudtuk megfelelő színvonalú művészi minőségben megvalósítani. Ilyen megesik. De soha nem gondolkodom azon, mi az, amit bevállalok, és mi az, amit nem – ez egy szerencsés helyzet. Voltak nagyon burkolt beavatkozások az állam részéről, a finanszírozás által – olyan persze nem volt, hogy a támogatásunk felét elvették volna, mert nem viselkedtünk megfelelően, hanem azt mondták, komoly gazdasági problémánk van, mert fel kell építenünk egy uszodát, vagy fel kell újítanunk az iskolát, ezért 2%-kal kevesebbet tudunk jövőre fizetni. Ezekben a beavatkozásokban lehetnek burkolt vélemények és politikai ellenszenvek is, mert Németország sem egy paradicsom, de ezek nem szélsőségesek. A korábban emlegetett párt mozgósít persze, politikai beavatkozás szándékával, sőt, addig is elmennek, hogy transzparensekkel megzavarják a közönség nyugalmát. De maga az állam a szabad művészet mögött áll akkor is, ha nem tetszik nekik minden, amit csinálunk, mert abban a tekintetben konszenzus van, hogy bennünket azért fizetnek, hogy kellemetlenkedjünk.

Balogh Gyula, Népszava: Szeretnék a kérdésemmel Keszég László gondolatmenetéhez csatlakozni – aki említette, mindig gond, hogyan reagáljanak a MSZT nevében –, ha jól láttam, ma három budapesti színház is csatlakozott az Auróra petíciójához, amelynek az a lényege, hogy tiltakoznak a homofób támadás, a zászlóégetés ellen; az egyik színház éppen a Radnóti. Mit gondolnak, ilyen ügyben meg kell nyilvánulni, vagy sem? Szeretném, ha mind a magyar, mind a német vendégek ismertetnék az álláspontjukat.

Kováts Adél: Az itt jelenlevők nyilván tudják, miről van szó. Jött egy megkeresés a Pride szervezőitől, illetve elindult egy olyan akció, hogy a színházak helyezzenek ki szivárványszínű zászlót. Konzultáltunk a kollégákkal, és bár nem feltétlenül fontos, hogy ebben egyetértsünk, de ez történt, mint ahogy együtt csatlakoztunk. Én úgy gondoltam, a színházra nem szeretnék semmilyen zászlót kirakni, mi mindenkihez szólunk. Sajnos, egy olyan országban élünk, ahol zászlókat égetnek – semmiféle zászlóégetéssel és könyvégetéssel nem tudok egyetérteni, de nem szeretném, hogy ebben a megosztott országban még a saját közönségemet is megosszam. Nem gondolom, hogy ez lett volna a helyes, ezért javasoltuk azt, hogy készüljön egy petíció, amelyhez csatlakozunk. Az embernek a saját hitvallása és jóérzése szerint kell dönteni, természetesen egy színház igazgatójaként mérlegelni kell azt, hogy mi mit indít el. Nem szerettem volna, ha bármit letépnek a színházról, azt hiszem, ez érthető. Hogy meg kell-e nyilvánulni? A csatlakozás egyéni volt, tehát a petíciót körbe küldtük a társulatban, semmiféle nyomásgyakorlás nem volt, mindenki szabadon döntött.

Falk Richter: Az lenne a kérdésem önhöz, hogy vannak-e olyan határok, hogy ha mondjuk, izraeli zászlókat égetnének, akkor arra máshogy reagálnának, máshogy döntene?

Kováts Adél: Nem, de hangsúlyozom, nem értek egyet semmilyen égetéssel.

Falk Richter: Elég sok izgalmas állítást hallottunk, mi a színház feladata – és az a benyomásom, hogy a német színház közelebb megy a közönséghez, valóságos élethelyzetekkel foglalkozik és reprezentativitásra is törekszik. Ön viszont azt mondta, a színháznak nem feladata, hogy ennyire közel menjen a nézőhöz, és aktuálpolitikai kérdésekbe bonyolódjon. Mit gondol akkor, mi a színház feladata?

Keszég László: Én azt tudom mondani, hogy személy szerint barikádra mennék, hogy ilyenek ne történjenek, de a Színházi Társaságnak erre nem kell reagálni – nem erre van. A Magyar Színházi Társaság egy lokális szervezet, nem tudom, hogy a magyar színházi rendszeren kívül lehet-e ezt értelmezni. A színházaknak lehet feladata, az MSZT-nek szerintem nem.

Wilfried Schulz: Én ennél tovább mennék, és azt mondanám, hogy igazából minden színház politikai intézmény. Amikor intendánsként arról döntök, hogy mondjuk, senkit nem akarok migrációs háttérrel beengedni a társulatomban, mert azt akarom, hogy csak fehérek legyenek benne – az is egy politikai döntés. Vagy ha azt mondanám, hogy csak klasszikusokat akarok, aktuális közéleti vonatkozások nélkül – az is politikai döntés lenne. A színház igenis kortárs politikai tér. A kérdés csak az, hogy milyen politika veszi be ezt a színházi teret.