Nyugtalan természetének köszönhetően sokfelé megfordult az évtizedek során. Hat budapesti színháznak is tagja volt, játszi könnyedséggel lett színészből kultúrdiplomata, majd újra színész. Karakter- és főszerepek hosszú sorát alakította a legkülönbözőbb előadásokban a Két úr szolgájától Az ügynök haláláig, a Bösendorfertől a Kvartettig. Sokfelé rendezett, könyveket írt, fordított, kommunikációs módszert dolgozott ki. Az a típus, aki minden helyzetből kivágja magát, színházi nyelven: megoldja karakterből. Önéletrajzi kötetének címe is híven tükrözi életszemléletét: Karakterből.

Fotók: Szarka Zoltán

– Spiró György Honderű című komédiájában a tudás- és műveltségalapú polgári értékrend egyik lovagias védelmezője. Milyen személyes kapcsolódási pontokat talál Zoltánffy alakjával?

– Mindenekelőtt az édesapámat juttatja eszembe, az úri Magyarországot, az úriemberek világát. Az a beszédmodor, műveltség tökéletesen kiment már a divatból.  Úgy tanulunk az iskolában, mintha egyszercsak eljönne egy pillanat, amikor egy méter nyolcvan magasat kell ugrani, meg kell oldani egy másodfokú kétismeretlenes egyenletet, fel kell mondani a latin idézeteket. Vagyis arra készülünk, hogy az életben lesz egy kulminációs pont, amikor mindazt, amit elsajátítottunk, kamatoztathatjuk. Zoltánffytól megkérdezik a darabban, hogy „mit vettél abból a kétszáz pengőből?” –  „Semmit – válaszolja –, mert behozták a forintot”. Hirtelen minden, amit az ember addig szerzett tudásban, műveltségben, ideológiában, egyszer csak eltűnik. Ennek a fájdalmát írta meg Spiró a Honderűben a történelmünk furcsaságaival együtt. Rengeteg személyes élményem van arról, hogy a családunkat kitelepítették. Polgáremberként egyik napról a másikra egy földes szobában találtuk magunkat falun.

– Ama bizonyos honderűt is hiányolja az országból meg a színházi világból?

– A Vígszínházban kezdtem a pályámat. Ünnepélyes érzés volt felmenni az első emeleti művészbüfébe. Mindenféle kedélyes és kevésbé kedélyes színészek ültek ott Darvas Ivántól Tomanek Nándoron át Szatmári Istvánig, akikkel lehetett jókat beszélgetni. Most, ha bemegyek a büfébe, vagy üres, vagy valaki magában ül egy sarokban és nem éppen szociálisan viselkedik. Elmúlt ennek a szakmának a közös kedélye. Megszűnt ez a színpadon, szereplésen kívüli kellemes háttérélet.

– Ebben az össznépi kedélytelenségben nehezebb öreg játszó színésznek lenni, ahogy önmagát nevezi?

– Azért jó néhány pályatársammal együtt holtunk napjáig visszük magunkkal a szívélyességet, a derűt. Elég nagy tartalék gyűlt fel belőle az évek során. Nagyon sok kedves fiatal kollégám, barátom van a szakmában, akikkel szívesen beszélgetek. Sok független színházi produkcióban játszottam, játszom érdekes, valamit erősen akaró fiatalemberekkel, akiket szeretek. A közös munka során feltámad a kedély.

– Rendkívül sok, eltérő szemléletű és közönségű színházban járt már. Major Tamástól Ádám Ottón át Zsámbéki Gáborig a legkülönbözőbb ízlésű színház csinálókkal sikerült hangot találnia. Mi a titka?

– A pályakezdésemtől fogva bemérhető út állt előttem. A József Attila Színházban például nyolc évig voltam tag, gyönyörűeket játszottam, de kiszámíthatónak tűnt a színészi pályám. Vannak kollégáim, akik az egész életüket egy öltözőben töltötték el. Én inkább elmegyek asztalosnak, főkonzulnak, mikor mi jön. Sokkal jobban érdekel, hogy kalandokban vegyek részt, és a színház rengeteg kalandot rejt. A kőszínház jobban fizet, mint a függetlenek, de az utóbbinál mindig van valami, amiért érdemes csinálni. A bulvárban, a kabarészerű műfajban pedig az a kihívás, hogy lehet- e tisztességgel, viccesen, helyesen csinálni. Semmi más nem érdekelt egész életemben, mint a kísérletek. Könnyen hozzá lehet szokni ahhoz, ha valami stabilizálódik. Nekem viszont egy idő után fel kell állni és azt mondani, köszönöm szépen, ennyi elég volt. Nyugdíjasként jelenleg öt szerepet játszom a Vígszínházban, és mindegyiket nagyon élvezem. Nagyra tartom a Víg társulatát. Le a kalappal Eszenyi Enikő előtt, aki estéről-estére kétezer embert képes becsábítani három játszóhelyre. Nagyon változatos a repertoár, és a maga módján elég szabad koncepció alapján válogatják a darabokat.

– Nem tartja furcsának a Vígszínház igazgatónőjének a távolmaradását a szakmai szolidaritástüntetésről?

– Sokak szerint szép lett volna, ha Eszenyi Enikő is kardot ránt és kiáll a Katona József Színház mellett, amit oktalanul megtámadtak azzal a céllal, hogy megszüntessék a művészi fészket, ahol olyan sok kiemelkedő, értékes előadás születik. Eszenyi a maga harcát vívja a színházáért. A Marton-ügy idején is tette a dolgát, valami módon túlélte ezt a színház, elszenvedett rajta egy jó ideig. A szerepvállalásról szólva, Molière balettbetéteket írt XIV. Lajosnak a darabjaiba, és nyilván jó pénzeket kapott érte. Ha most Orbán Viktornak írnék egy főszerepet, nyilván én is kapnék rá pénzt. A színház egy kurva, azzal fekszik le, akivel kell.

– Az új színháztörvény, az önkormányzati fenntartású színházak gyámság alá vétele, a függetlenek ellehetetlenítése milyen érzékesekkel tölti el?

– Felháborítónak tartom, hogy a régóta készítgetett kultúrtörvényt a Gothár-ügy kapcsán előrángatták. De, mint tudjuk, a színházat, ha fene fenét eszik sem lehet betiltani, megszüntetni, miként az irodalmat, a költészetet, a zenét sem. A másként gondolkodó színházaknak az teszi a legjobbat, hogy ha meg akarják szüntetni. A független vagy ellenzéki színházak „kínzásából” jönnek a legjobb előadások, a legértékesebb mondanivalók, a legtisztább morális üzenetek. Egyszer Margaret Thatcherrel beszélgettem, aki megkérdezte tőlem, hogy szeretem-e az angol színházat. Rajongok érte, rengetek szerzőt ismerek, feleltem. Mire azt mondta, hogy ön egy elmúlt kor angol színházáról beszél. Mióta mi vagyunk hatalmon, azóta megszűnt a jó színház, mert a társadalomban nincsenek konfliktusok. A magyar társadalomban rengeteg a mesterségesen kreált konfliktus, a gyűlölködés, az acsarkodás, az egymással szembe fordulás. És ez hihetetlen érdekes, erős, komoly előadásokat szül.

– Melyik színházi korszakára gondol vissza szívesen?

– Nagyon érdekes periódus volt, amikor Zsámbékiék a Nemzetibe jöttek a Katona megalakulása előtt. Az volt életem legizgalmasabb színházi, színházpolitikai korszaka. A Nemzeti ellenálló nagy öreg színészeit meg kellett nyerni, közülük Agárdi Gábor, Kállai Ferenc nagyszerűnek tartották, amit Zsámbéki és Székely csináltak. Mit ágálok ez ellen, amikor jó, mondták. A színházon belüli rokonszenv nem verbálisan fejeződött ki, hanem produkcióról produkcióra. Aztán megalakult a Katona, és pár évig nagyon jókat játszottam. Mindig az ellenállás, az ellenzékiség az izgalmas. Engem addig izgat valami, amíg kialakul. Nagyon rossz úgy színházat csinálni, hogy mi vagyunk a világon a legjobbak. A Katonában nem tetszett ez a fajta hozzáállás, hogy ez tartson össze egy társulatot.

– Manapság milyen alkotók, műhelyek motiválják?

– A TÁP Színházzal nagyon jó viszonyban vagyok, néhány évvel ezelőtt sokat játszottam ott. Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy nem tudtam olyan intenzíven részt venni a munkájukban, részben a vígszínházi elfoglaltságaim miatt. Vajdai Vilmos tökéletesen szabad, béklyó nélküli fantáziával kezeli a színházat. Itt nem mondja senki, hogy mi vagyunk a legjobbak. Az eszme tartja össze ezt az állandó társulat nélküli alkotói csapatot.  Magyarországon alig-alig látni olyan előadást, mint a közel hatórás Utas és holdvilág, amelyben mindannyian playbackelünk. Én például Szacsvay László hangján szólalok meg. Zseniális, van valami lenyűgöző a pimaszságában, a bátorságában.

– Néhány éve Orlai Produkciókban is játszott karakterszerepeket, például a Mindent Éváról és a Római vakáció című előadásokban.

– Az Orlai Produkció egy nagyon profi, alapos, tisztességes színházi gyár, produkciós bázis, de nem szellemi műhely. Főleg azért szerettem, mert Pelsőczy Rékával dolgoztam, aki nagy felfedezés volt számomra rendezőként. Hallatlanul érdekes, vibráló, merész szellemnek tartom Rékát. Örülök annak, hogy sikerült felhívnom a figyelmét a neves amerikai színészpedagógus, Robert Cohen színészpedagógiai módszerre, amit magam is tanítottam a kaliforniai Irvine-ban és a budapesti Színművészeti Egyetemen is. Cohen A színészmesterség alapjai és A játék hatalma című könyveit fordítottam, több darabját rendeztem.

– Milyen lényegi eltérés van az itthoni színészképzés és Robert Cohen módszere között?

– Magyarországon szeretik a színpadi időt moralizálásra, önsajnálatra, el- elmélyedésre használni. Cohen módszere szerint csak a cél a fontos, vagyis hogy az adott karakter mit akar elérni. Ha a színész a teljes személyét, kultúráját, taktikai elképzeléseit erre a célra fókuszálva játszik, akkor győz, az összes többi lényegtelen. A Színművészetin ösztönös tanítás folyik, hagyományosan színházrendezők tanítanak színészeket. Keveseknek van módszere arra, hogy egy színésznek mire kell gondolnia, egy karaktert hogyan kell elemezni. Nem a színészmesterséget tanítják meg a növendékeknek, hanem azt, hogy mint rendező milyen színészt szeretnének látni. És ez óriási különbség.

– Okozott a pályáján konfliktusokat a rendezőkkel, hogy mindenről markáns, határozott véleménye van?

– Nem találtam meg a magam szövetségesét sem független, sem magán, sem kőszínházban. Kétszer fordult elő, hogy egy szerepet visszaadtam, mert nem tudtam együtt dolgozni a rendezővel. Ez abból fakadt, hogy nem figyeltünk egymásra eléggé. Egyikük Taub János volt. Azzal együtt, hogy nagyszerű rendező, mulatságos és mély előadásokat jegyzett, nem a színészből indult ki, szinte mindent „lediktált”. A színészetben az a jó, amikor alá tudod vetni magad a közös munkában a megértésnek, és egyszer csak kitárul előtted egy új világ, amiből nagyszerű alakítás, csodálatos esték sorozata következik. Számos ilyen élményem volt stimuláló rendezőkkel. Inkább erre emlékszem vissza. Tehetség, elmélyültség, koncepció szempontjából Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás az a két rendező, aki ha hívna, ma is örömmel mennék. Ádám Ottó, Vámos László szintén meghatározó nevek a pályámon, Vámosnál kedvesebb, magával ragadóbb rendezőt nem ismertem.

– A külföldi kitekintést a Merlin Színházzal kezdte, ahol nemzetközi színházi központot szeretett volna létrehozni. Nézeteltérésen múlott Jordán Tamással, hogy nem valósult meg?

– Tamással nem igazán értettünk szót. Ő egy nagyszerű, csodálatos színházi ember, társulatteremtő, de hiányzott belőle a nemzetközi kitekintés, a szélesebb látókör. Más érdekelt minket a színházban. Amikor külföldre mentem, átvette a Merlint, és a nemzetközi részét ledobta a válláról.

– Kakukktojásnak számít a magyar színészek sorában kultúrdiplomata karrierje miatt. Az Antall-kormány idején milyen hiányérzet vitte a  „pályamódosítás” felé?

– A rendszerváltáskor megvalósíthatónak tűnt  az „álljunk már meg, keressük meg az egyensúlyi helyzetünket, ne orra bukva menjünk előre, hanem nézzünk körül” magatartás. Természetesen hamar kiderült, hogy nem így van. Előjöttek a szociális igazságtalanságok, a privatizáció rossz volt, egy csomó nem hozzáértő ember csapódott a polgári kormányhoz. Amikor kimentem Los Angelesbe főkonzulnak, úgy gondoltam, hogy a helyemen vagyok. Elég jól beszéltem már akkor is angolul. Később a New York-i kulturális központot is szívesen vezettem annak ellenére, hogy reggeltől estig „fűrészeltek”, keresztbe tettek.

– A főkonzulságnak vagy a kulturális intézet vezetésének volt nagyobb hozama a   magyar–amerikai  kapcsolatok szintjén?

– A Los Angeles-i kiküldetésem idején Budapest az Expo megrendezésére készült, és az volt a feladatunk, hogy befektetőket gyűjtsünk. Rendkívül aktív munkát végeztünk, a 170 magyar misszió közül mi voltunk a harmadik legjobb. Aztán jött a Horn-kormány, és lefújták az Expót. Ilyen értelemben a kint töltött négy év nem számít trófeának. New Yorkban a semmiből kellett felépíteni a kulturális központot. Kidolgoztam egy koncepciót arra nézve, hogy mi tesz minket láthatóvá. Koncerteket rendeztünk a Carnegie Hall egyik termében fiatal hegedű- és zongoraművészeknek, meghívtunk menedzsereket a Columbia Artiststól, akik elkezdték őket menedzselni. A misszióm egyik része az volt, hogy az ottani magyar közösséget megismertessük a hazai színházi élettel. Az én ötletem alapján vittük ki Spiró György Kvartett című előadását. Körbejártuk vele Amerikát, 10-15 helyen léptünk fel. Éles vitákat gerjesztett az előadás az otthoni viszonyokról, az amerikás magyarokról. Úgy éreztem, nem múlhat el nyomtalanul mindaz, amit a rendszerváltáskor hittünk. Megéltük, amiről nem is álmodtunk, hogy végre egy szabad világ következik. És csak rajtunk múlik, hogy ezt jobbá tegyük. Nem hittem el, hogy gyűlölködéssel, ellenségeskedéssel tönkre tudjuk tenni. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor most valamelyik amerikai vagy angol színházban beszélgetnénk.

– Éles váltással Los Angelesből Pécsre szerződött színésznek, a helyi politikában is „megmártózott”.

– Balikó Tamás hívott Pécsre Willy Loman szerepére, és szerződést kínált. Nagyon jólesett nekem a vidéki lét. Budapesthez képest az akkor még dekadens és málladozó Pécs őrületesen klassz volt. Aztán megválasztottak önkormányzati képviselőnek. Ma már tudom, nem kellett volna elvállalnom. A színházi hierarchiában nem szerencsés, ha egy színész képviselő, ráadásul egy ilyen nyüzsgő alak, mint amilyen én vagyok. Milyen jó dolgokat lehetne csinálni, gondoltam, aztán rájöttem, hogy ez nem megy egy olyan közegben, amely arra van berendezkedve, hogy minden a lehető leglassúbb, legkonzervatívabb, legvisszatartóbb legyen. Itt nincs helye egy garabonciás diáknak.

– A színházigazgatást kétszer is megpróbálta. Bánja, hogy nem jött össze?

– A szakmai értékelésben én kaptam a legtöbb pontot,  politikai döntésen múlott, hogy nem választottak meg sem Pécsre, sem Székesfehérvárra. Tökéletesen belenyugodtam. Nem biztos, hogy ez olyan jó pozíció.

– A nyughatatlansága most éppen milyen irányba viszi?

– Sóskúton, ahol lakom, nyári tábort tervezek diákoknak. A fiatalok nehezen tudják artikulálni amit szeretnének, nehezen fejezik ki magukat szabatosan. Mindig ugyanabba a tíz mondatba, tíz gesztusba futnak bele. Évekkel ezelőtt kidolgoztam egy kommunikációs rendszert, könyvet is írtam róla, amit esetleg állásinterjúnál is tudnak kamatoztatni.

– Karakterből címmel néhány éve megírta kalandos élettörténetét. Mindent karakterből old meg?

– Színésznek lenni karakterszerep. Kulturális központot igazgatni, főkonzulnak lenni hősszerep. Az apaság is valószínűleg hősszerep. Sokszor túlságosan komolyan vesszük a dolgokat, ahelyett, hogy picit eltartanánk magunktól. Sok mindent meg lehet oldani, ha az ember egy adott szituációt karakterszerepként fog fel, nem hősszerepként. Egyszer Los Angelesben egy japán befektetővel tárgyaltam egy előkelő étterem kerthelyiségében. Jött a pincér egy kancsó jeges vízzel, megbotlott, és leöntött. A szép vászon ruhám elázott a jeges víztől. Más ember ilyenkor felpofozza a pincért vagy hívatja az igazgatót. Én meg azt mondtam a pincérnek, hogy uram, köszönöm szépen, irtó jólesett ebben a hőségben a jeges víz. Mire az üzletember tátott szájjal megjegyezte: „egy olyan országba, amelyiknek ilyen diplomatája van, oda elmegyek”!