A Pécsi Balett Budapesten vendégszereplő két repertoárdarabja kicsit olyan, mint a bögrés sütemény. Mindenből van benne egy mérővel, az összetevők ott vannak a spájzban, még finom is tud lenni, de az ember mégsem ezt tenné az ünnepi asztalra.

Rómeó és Júlia. Fotók: Dusa Gábor

Rómeó és Júlia története mindig becsalta, s minden bizonnyal be is fogja csalni a nézőket a színházba, mert Shakespeare változtathatatlanul része a kulturális kánonnak. Mindenki tudja, hogy egy olyan szerelmi történetre vált jegyet, amelyben van két ellenséges család, az ellenséges családoknak van egy-egy nagyon fiatal gyermeke – egy fia, egy lánya –, akik szerelemre lobbannak egymás iránt. A szerzői alapkérdés pedig az, hogy miért kell meghalnia ennek a két fiatalnak ahhoz, hogy véget érjen az oktalan, ősöktől örökölt viszály, hogy leomoljon a bemerevedett rend, hogy kezdetét vehesse valamiféle átalakulás.

Attól függően, hogy mely korban, milyen kontextusban és ki állítja színpadra/filmesíti meg a drámát, az alapkép sokféle módon árnyalódhat, gondoljunk csak az Örkény Színház nemrég bemutatott drogos-füvezős Kertész utcai Shaxpeare-mosójára. A Vincze Balázs-féle Rómeó és Júlia a klasszikus(abb) adaptációk világához áll közel, de nyomokban tartalmazza a Leonardo Di Caprió-s filmváltozat elemeit, és ha jól láttam, a West Side Story is inspirálhatott bizonyos jeleneteket. Sőt, nekem valójában az volt az érzésem, hogy szinte minden eddigi ismertebb feldolgozásból csippentgettek az alkotók, innen egy képet, onnan egy hangulatot, emebből zenét, amabból mikrofonfej-parókát, így aztán nem csoda, hogy a legmerészebb, legegyénibb dramaturgiai újítás annyi csupán, hogy teljesen kiiktatódnak a történetből a családapák, s hogy az ellenséges táborok fejének Vincze Balázs a két anyát teszi meg, akik fehér, illetve fekete fátylukkal, lassított, elvágott, szögletes mozdulataikkal két ellentétes világrend megtestesítőiként léteznek, hol udvartartásuk tagjai közé olvadva, hol fensőbbséges arckifejezéssel metszve át a színpadot. De hogy valójában miben áll ez a két rend, mi az ellenségeskedés oka, arra még csak halvány utalásnyi választ sem kapunk az előadásból. (Igaz, e tekintetben Shakespeare sem ad megoldást.). Van, és kész, egy bögre viszály kipipálva. Pedig a kezdőképen – a kripta falán, vagy a letűnt időkből a jelenbe? – bebocsátásért dörömbölő táncosok képe ennél azért több gondolkodni, töprengeni valót sejtet, még ha láttunk is már hasonló képet máshol, más produkcióban.

A darab külcsínében egyébként nincs hiba. A színpadkép szépnek mondható, letisztult, a jelenetezésben egy sejtelmesen elhatároló, a látásban mégsem akadályozó fehér zsinórfüggöny segít. A két tábor ruhái egymástól finoman elcsúsztatott komplementer-színekben, a kék és a narancs árnyalataiban tündökölnek (ha akarunk, persze tulajdoníthatunk a színválasztásnak többletjelentést…), a fény dolga pedig, hogy dimenziót csempésszen ebbe a majdnem-steril, az átlátszó celofánba csomagolt selyemcukor könnyűségével elegáns környezetbe. A zene számomra kérdésesebb. Charles Gounod klasszikus tételei mellé Riederauer Richárd olyan zenei környezetet komponált, mely ugyan jól tükrözi a mozgásanyag sokszínűségét, de nem cseng a saját identitással rendelkező zenemű eredetiségével. Különcségeiben és eklektikusságában is óvatos és alkalmazkodó.

Maradandó emlék az előadásból a Júliát táncoló Karin Iwata légiesen könnyed, törékeny alakja, klasszikus balett-táncosi bája és pontossága, valamint Szabó Márton szálfaegyenes, hajlíthatatlan Tybaltja. Illetve, emlékezni fogok még sokáig arra a mini-trambulinos jelenetre, mely ötletességével, komplex képével magányosan, társtalanul kioltódik az előadás egészében.

Hasonló mondható el a Carmina Buranáról azzal a különbséggel, hogy szemben a Rómeó és Júliával, itt több próbálkozást látok valami átfogóbb, a ma emberének szóló üzenet megjelenítésére és átadására, ám a próbálkozás gyenge, erőtlen, bizonyos helyeken erőltetett és elnagyolt. A színpadot egy óriási rámpa uralja, mely a felette fölragyogó Nap-koronggal (?) első pillantásra egy hatalmas szemre emlékeztet, de alakjánál fogva egy hajó vagy bárka képzetét is kelti. Az alját és a szem íriszét a színpadi fényben zavaróan olcsó hatású folpack-szerű anyag borítja.

Carmina Burana. Fotók: Kraszner Nikolett

Ahogy a Rómeó és Júliában, itt is visszaköszön az „áttörős” kezdés, a táncosok a folpack-fal mögött mozognak, tapogatóznak. A táncpadlón mintha műanyag szemét lenne szerteszórva. Az ezüstös díszítésű fekete ruhákba öltözött alakok egyszerre tűnnek a Valhalla isteneinek, futurisztikus Mátrix-lényeknek, és néha a Star Wars-mitológia is beugorhat a nézőnek. (Különösen egy jelenetben, amikor a sötétek hatalmas vezére – a pécsiek nagy termetű, egyébként remek táncosa, Koncz Péter – ledes izzós fejfedőben rázogatja-ingatja a fejét a háttérben, s egészen úgy fest, mint Darth Vader és egy lomha óriáshangya kereszteződése.) Az erőt és hatalmat képviselő sötét csapat erősen jelmezszerű színpadi öltözete mellett az egyszerű földi embereket megtestesítő táncosok ruhái úgy hatnak a fent leírt közegben, mint ágról szakadt koldusokéi. (Pedig fotókról visszanézve a ruhák szépek, részleteikben megmunkáltak.)

Így aztán az összkép nem ad biztos támpontot a pécsi Carmina Burana értelmezéséhez – legalábbis egészen a háborút, bombázást, ember okozta katasztrófákat bemutató videóbejátszásig, a sötét jövő-jóslatig csak találgathatunk. Carl Orff 1937-ben bemutatott zeneművének alapja az a 11.-13. századi versgyűjtemény, melyben a vágáns költők a világi élvezeteket énekelték meg, a nemegyszer vaskos szövegű dalok a tavaszt, az újjászületést, a bort és a szerelmet dicsőítik. Ebben a táncos adaptációban is felbukkannak az életigenlő, finoman humoros, olykor ironizáló részletek, de nem érzem bennük azt a dionüszoszi őserőt, mely az ismétlésekkel élő zenéből magas fokon árad.

A fekete sereg főfeketeségének  „nőcsábítós”, erőszakolós jelenetét pedig nehéz hova tenni. A szomorú nászból gyermek születik, akit a színlap Reményként említ. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Star Wars trilógia 4. része a The new hope – vagyis magyarul az Új remény – címet viseli…) Matola Dávid, a Remény egyébként Dávidként küzd meg Góliáttal, a sötét lovaggal – parittya helyett táncverseny formájában. Ugyanis először Matola Dávid mutat be rövidebb-hosszabb mozgáskombinációkat, majd Koncz Péter óriás, hosszú végtagjai nyújtóznak bele az előtte látott formákba. Egészében véve a Carmina Buranában túl sok a lötyögős, koreográfiailag invenciótlan rész ahhoz, hogy a mozgás, a tánc önmagában is jelentéshordozóvá léphessen elő. Kár, pedig a táncosok mindegyike derekasan végighajtja a hetvenperces előadást.

Nagyon hiányzik ezeknek a táncosoknak egy igazán karakteres, bátor koreográfia és szellemiség. A Pécsi Balettnak is.

Mi? Pécsi Balett: Rómeó és Júlia
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Előadók: a Pécsi Balett táncosai. Zeneszerző: Riederauer Richárd, Charles Gounod. Dramaturg: Böhm György, Uhrik Teodóra. Jelmez: Kiss Julcsi. Díszlet: Cziegler Balázs. Társkoreográfus, asszisztens: Molnár Zsolt. Rendező-koreográfus: Vincze Balázs.

Mi? Pécsi Balett: Carmina Burana
Hol? Müpa, Fesztivál Színház
Kik? Előadók: a Pécsi Balett táncosai. Zeneszerző: Carl Orff. Dramaturg: Vincze Balázs, Uhrik Teodóra. Díszlet: Erdős Júlia Luca. Jelmez: Fekete Katalin. Vetítés: Pázmány Virág. A koreográfus asszisztense: Kovács Zsuzsanna, Vincze Brigitta. Rendező-koreográfus: Vincze Balázs.