Ez a fajta bűntudat fogságban tart, konzerválja a zsarnokságot akkor is, ha kontúrjai bizonytalanok; alapja, folytonos megújítója a rendszernek. Kétségtelen: az Örkény előadásában ezen a ponton valóban érezni a reminiszcenciát korunkkal.

Sartre filozófiai rendszerének három fejlődési szakasza közül időben a legelső az ateista egzisztencialista – említi hazai monográfusa, Tordai Zádor –, amely A lét és a semmi köré csoportosítható művekben manifesztálódik; ezek egyik záródarabja A legyek. Az 1943-as, a németek által megszállt Franciaországban bemutatott dráma markáns módon hordozta akkor az ellenállás, a rendszerellenzékiség szellemét: nem köznapi értelemben, a maquisard-ok akcióihoz nyújtva aktuális muníciót, hanem jóval áttételesebben.

Fotók: Horváth Judit

Először is alaposan kikezdve a Vichy-rezsim alapkérdését: mit hibáztunk mi, franciák, hogy elvesztettük függetlenségünket. A vádat – a darabban az argoszi népre kényszerített kollektív bűntudatot – Sartre visszafordítja az állam vezetői felé, Elektrán és Oresztészen keresztül őket nevezve legfőbb bűnösnek, hatalombitorlónak, gyilkosnak. Másrészt az erős eszmei-ideológiai alapozottságú szöveg alternatívát is felcsillant: Oresztész (ahogy ő maga meséli) a messzi Korinthoszból jött, ahol „árnyékos sétahelyek vannak”, fiúk a lányokkal sétálnak, „megértik egymást”, „énekelnek, muzsikálnak”, „csinálhatnak azt, amit akarnak, és azután vissza se gondolnak rá”, mert igazán szabadok.

A legyekben felvázolt Korinthosz afféle kommunisztikus földi paradicsom; ami különösen érdekes, hogy Oresztész szavai szinte kottázhatóan, olykor szinte képenként idézik fel József Attila A nagy városokról beszélt a messzi vándor című, a húszas évek derekán született azonos tematikájú versét. Nem túl valószínű, hogy Sartre ismerte volna József Attilát, a meglepő koincidencia mögött a szovjet kísérlethez fűződő közös európai képzetek egybeesését sejthetjük. (Az ideaképet is felhasználva egyébként szinte biztosan a Sartre-mű hatására született Gyurkó László Szerelmem Elektrája, belőle pedig Jancsó Miklós ismert filmje.)

Mindehhez szorosan kötődik a Sartre ateista egzisztencializmusából fakadó gondolat: a cselekvést (jelen esetben leginkább Oresztészét) nem az adott emberi természet határozza meg, hanem a szabadság iránti elkötelezettség, amely hétköznapi cselekedetekből és választásokból épül fel. Akaratunkon múlik, hogy a „bűnnek” (Aigisztosz és Klütaimnesztra meggyilkolásának) van-e következménye, hogy belső páncélzatunk segítségével legyőzzük-e a Erünniszek által keltett legyek alakjában támadó lelkifurdalást vagy behódolunk neki. Felfogásunk dönti el, hogy Jupiter csupán az ember által alkotott kivetülés (Oresztész szerint), amely logikai úton kiiktatható, vagy olyan nem létező szellem, bálvány, amelyet engedünk magunk fölé hatalmasodni (ez Elektra útja), mert gyengék vagyunk. A darab ennek megfelelően használ fel (és üresít ki) vallási szimbólumokat, leglátványosabban a Krisztus feltámadására utaló, barlang elől elgördülő kő motívumát.

Mindezeket a mű alapkonstrukciójába beépített elemeket az Örkénybeli bemutatónak is figyelembe kellett vennie, hiszen ma már egészen más fénytörésben néznek ránk ezek a dolgok, egy ennyire eszmei-filozófiai szöveg esetében nagyon sok minden máshogy érvényes, ha érvényes. Hegymegi Máté rendezése igyekezett is levonni az ebből adódó konklúziókat, áthangolni néhány ponton a darabot. Eredményeként például a kollektivista idea kifakul, és a vallással kapcsolatos utalások szintén erősen tompulnak.

Amikor az éves nagy bűnbánat és halottjárás – Agamemnón meggyilkolásának évfordulós – napján Elektra megpróbálja meghiúsítani a szertartást és jelet kér, az eredeti változatban a (már említett szimbolikussá tett) barlang elől elgördül a kő, nekigurul a templom lépcsőjének, amely egyszerre emlékezteti az argosziakat a legbűnösebb blaszfémiára, a közönséget (némi didaktikussággal) pedig – a befejezést megismerve – a „szent jel” semmiségére, nevetségességére. Az Örkényben ehelyett az egyik hangsúlyos térelem emelkedik meg, és válik – az isteni demonstráción (itt vagyok) túl különösebben nem lépve – még hangsúlyosabbá. A szavak ugyanazok, ám a látvány radikális mássága semlegesíti, kiismerhetetlen tartalmúvá teszi a „jelet”. Az istenség nem üzen egyértelműen, valamit mond, de hogy mit, az immár csupán a színpadon tűnik legfeljebb kódolható (és negatív) üzenetnek.

A részben vallási, részben ideológiai allúziók helyére politikaiak-társadalmiak lépnek, ami nyilvánvalóan napjaink felé közelíti a Sartre-művet. Maga a kiegyenlítetlen, folyton változó, változtatható játéktér domináns színe a fekete; ettől Oresztész és Elektra idővel a vértől vörössé váló fehér öltözéke üt el. A szikár képekhez illeszkedik az oratorikus jelleg (ehhez igazodik a zene is), ami szinte végig – jó értelemben vett – emelkedettséget ad az előadásnak.

Jéger Zsombor Oresztésze kamaszosan harcias és esetlen, látványos viszont az érési folyamat, amelyet a gyilkosságok váltanak ki benne; átalakulásával párhuzamosan fordul át Elektra (Zsigmond Emőke) hasonló hitelességgel reflektálatlan családi ellenállóból bűnbánó felnőtté. Külső uralkodói páncélja alatt súlyosan sebzett nő Für Anikó Klütaimnesztrája.

Az egyik kulcsjelenetben, Aigiszthosz megölésekor és közvetlenül előtte a napjaink felé fordulás jeleként még fontosabbá válik a király eredetileg is meglévő, Znamenák István játékában felerősödő életuntsággal vegyes cinizmusa. A király nemcsak hagyja magát megölni, de kifejezetten segít is (Hegymeginél Oresztész megfojtja), szinte perverz tanítvány-mester alakul ki a tapasztalatlan gyilkos és a gyilkolandó (egyben a tapasztalt mészáros) között, különösen amikor Aigiszthosz szakszerűen megigazítja a fiú karját. Nemcsak cinizmusa, de halálának közönséges körülményei, a kettejük között felvillanó „furcsa viszony” Aigiszthosz pusztulásának látványában is felidézi Agamemnón meggyilkolását, erősebben kiemelve egyúttal az abból következő társadalmi szintű vezeklés, szégyenérzet jelenségét, a bűntudatot szülő irracionális folyamatot, annak első pillanatát, amikor a (tett végrehajtásában ártatlan, sokkal inkább áldozatnak tekinthető) tömeg Aigiszthosszal való néma cinkosságába öröm vegyült. Az igazi vétek, hogy a nép hallgatott, „pedig abban a szentséges pillanatban elég lett volna egyetlen szó, egy mukkanás…”

Ez a fajta bűntudat fogságban tart, konzerválja a zsarnokságot akkor is, ha kontúrjai bizonytalanok; alapja, folytonos megújítója a rendszernek. Kétségtelen: az Örkény előadásában ezen a ponton valóban érezni a reminiszcenciát korunkkal. Igaz, olyan légiesen és tünékenyen, hogy mindez alig meghatározója az előadásnak. Sartre rendszerbírálata elenyészik ugyan, a helyét átvevő aktuális áthallások azonban – noha természetesen nem várnánk „politikus előadást” – részlegesek és esetlegesek, amelyet számtalan a darab lényegéhez tartozó fontos momentum (leginkább a kettős gyilkosság ténye) is meggyengít. Ahogy közelít hozzánk, szinte úgy is távolodik el napjainktól – tanácstalanságot és zavart okozva bennünk – az Örkénybeli A legyek.

Hol? Örkény István Színház, Stúdió
Mi? Jean-Paul Sartre: A legyek
Kik? Fordító: Hubay Miklós. Dramaturg: Garai Judit. Díszlet: Fekete Anna. Jelmeztervező: Kálmán Eszter. Szereplők: Nagy Zsolt, Jéger Zsombor, Zsigmond Emőke, Znamenák István, Für Anikó, Fodor Tamás m.v., Murányi Márta m.v., Szathmáry Judit m.v. Zene: Tarr Bernadett. Világítás: Jankó Mátyás. Súgó: Mészáros Csilla. Ügyelő, a rendező munkatársa: Dávid Áron. Rendező: Hegymegi Máté.