Az elmúlt napok-hetek gesztusai, kijelentései és vitái után szükségesnek látjuk reflektálni a közhangulatra, amelyben a magyar színházi szakírás fennmaradni igyekszik. A Nánay István írását illusztráló szófelhők összes szava, megfogalmazása privát levelekből, kritikusoknak küldött alkotói visszajelzésekből származik. A valósággal való minden hasonlóság sajnos nem a véletlen műve. 
A szerk.

A Színházi Kritikusok Céhe kerekasztalbeszélgetés-sorozatot tart a kritikáról. Legutóbb Ön/kritikusan címmel Kovács Natália moderátor, valamint Detre Annamária, Mácsai Pál és Rádai Andrea többek között arról elmélkedett, hogy lehet-e bántalmazó a színházkritika. Egyetértettek abban, hogy a szónak mai, főleg szexuális vonatkozásban használatos értelmében a kritika nem bántalmazó, mivel a kritikusnak és a kritikának nincs mások felett hatalmi pozíciója, nem áll fenn olyan alá- és fölérendeltségi viszony, ami a zaklatás definíciójához elengedhetetlen lenne.

Abban is konszenzus volt, hogy a kritika azonban lehet bántó, sőt sértő – vagy legalábbis az érintettek gyakran tekintik annak a róluk szóló megállapításokat. Mácsai szavai szerint a kritikusnak kötelessége, hogy szakmai meggyőződésének hangot adjon akkor is, ha az egyesek számára kellemetlen. Csak az a kérdés: akarja-e a kritikus, hogy a megbíráltnak fájjon ez a vélemény vagy nem. Ha akarja, akkor az bántó kritika, ami rombol, s nem épít.

Arról távolról sem gondolták ugyanazt a résztvevők, hogy milyennek kéne lennie a jó kritikusnak. Mácsai szerint az ideális kritikus az alkotó felettes énje, akivel nem lehet találkozni, nem ül le beszélgetni az alkotóval, éles szemű, megfellebezhetetlen tudású, ítéletében figyelembe veszi a vizsgált mű apollói és dionüszoszi oldalát és elképesztően jól ír. Diagnózist ad, de nem ajánl terápiát. Aligha lehet meglepő, hogy magam is így gondolkodom a hívatását űző kritikusról, bár látom: egyre kevesebben tesznek eleget e kritériumoknak.

A két kritikus beszélgetőpartner is úgy vélte, ez a fajta ítész kihalóban van, miként a kritika pozíciói is vészesen csökkennek. Szerintük a kinyilatkoztatás helyett a párbeszéd, a többhangú és a részvételi kritika, a kommentlánc s az ehhez hasonló bírálói megnyilatkozások jelenthetik ma és a jövőben a kritikát. Ezek a formák eleve csökkentik vagy kiegyenlítik az élesebb vélemény-megnyilvánulásokat, a szélsőséges minősítéseket, amelyek az egyetlen és megcáfolhatatlannak tűnő, mérvadónak tekintett kritikai véleményekben gyakrabban megfogalmazódhatnak.

Ez utóbbira utalt Mácsai, amikor Molnár Gál Péter híresen vitriolos írásait említette, amelyek nem kevesekben „sok oktalan szenvedést okoztak… s mivel minden alkotóban megbúvik egy Nárcisszusz, aki az ilyen írások olvastakor megvadul, a színész vagy rendező többnyire indulatból reagál”. Hogy ki az, aki magába fojtja dühét vagy a társulat körében dühöng, s ki az, aki tollat ragad vagy felkapja telefonját, és beolvas a kritikusnak, az mindenekelőtt vérmérséklet, frusztráltság és emberi minőség kérdése.

Az itt látható szavakat kritikusoknak írt levelekből gyűjtöttük

Hajdanában, miután a színészet társadalmilag elfogadottá vált, a színész gyakran párbajban vett elégtételt az őt ért sértő kijelentésekért. A múlt század második felében a feljelentés dívott. Volt hol panaszkodniuk a színháziaknak a felügyeletet ellátó tanácsoktól a különböző szintű pártbizottságokon át egészen a rendőrségig, ÁVH-ig. Hány ilyen feljelentést simított el főszerkesztőnk, Boldizsár Iván, és a lapban megjelent írások miatt hányszor kellett különböző felettes szerveknél a szőnyeg szélén állnia vagy igazoló jelentéseket írnia főszerkesztő-helyettesünknek, Csabainé Török Máriának! Csak miattam is hányszor! Hol a különböző amatőr fesztiválokon zsűritagként mondottakért, hol a túlzottan elítélő véleményem vagy csak egy jelző miatt, de azért is, mert nem azt dicsértem egy előadásban, amit a rendező szeretett volna, illetve nem eléggé voltam elragadtatva produkciója egészétől vagy egyes részeitől. És e reakciók nem a feljelentő kritika ellenében születtek, hiszen létezett ilyen is – általában politikai megrendelésre –, hanem az alkotók egyéni sérelmei, félelmei és művészi bizonytalanságai váltották ki a kritika elleni támadásokat.

1990 után úgy tűnt, ennek a feljelentősdinek vége, hiszen egy plurális demokráciában nincs olyan hatalmi központ, amelyhez ilyen témákban fordulni lehetne. Ha a korábbi formában meg is szűnt a jelenség, feléledt másként az ellehetetlenítés újabb, a feljelentésekhez igen hasonlatos formája. Hiszen fenntartók most is vannak, és a politikai fórumok helyét a pénzosztóké foglalta el. Régen sem, mostanában sem elsődlegesen szakmai indokok mozgatják a bejelentőket, informátorokat és jólértesülteket, bár legtöbbször szakmai köntösbe burkolják a politikai, egzisztenciális vagy hiúsági okok motiválta tetteiket. Harminc-negyven évvel ezelőtt ritka kivételektől eltekintve „csak” egzisztenciákat lehetett így tönkre tenni, ma közösségek és intézmények, folyóiratok és társulatok létét lehet megnehezíteni vagy ellehetetleníteni. Mint ahogy történt például a Magyar Kultúra Napja alkalmából a köztévé egyik beszélgető műsorában. A megszólaltatott politikus mondatait szinte szó szerint ismételte a meghívott igazgató és felelős színházi ember, amikor az előadóművészeti törvény átírása elleni tiltakozó megmozdulást csupán három színház politikai akciójának bélyegezte, sőt, ezeket még hálátlannak is nevezte, hiszen igazgatójukat nem mozdították el, költségvetésük pedig még emelkedett is az elmúlt években. Egyúttal szembe állította a színházak rossz oldalon álló ezen elhanyagolható kis százalékát a jó oldalon állók sokaságával, amivel fokozta a kulturális életben is meglévő megosztottságot. S ezt mantrázza az azóta megjelent interjúiban is.

A kritika kritikájának egy másik megnyilvánulási módja is egyre gyakoribb, a személyes sértettségből fakadó beszólás és lejáratás. Évszázados íratlan szabály volt, hogy a kritikára az alkotó nyilvánosan nem reagál. Ez a vitatható gyakorlat az utóbbi évtizedekben egyre inkább fellazult. Kritikusi pályámon néhányszor kaptam bíráló visszajelzést egy-egy pontatlanságomért vagy félreértelmezésemért – legtöbbször Ascher Tamástól, Máté Gábortól és Paál Istvántól –, de mindig személyesen, négyszemközt vagy színházi közegben. Főleg vidéki, határon túli és alternatív színházakban gyakran polemizáltam egy-egy előadás után a társulat tagjaival, a rendezőkkel, amikor én is, ők is megengedhettük magunknak, hogy időnként erősebben is fogalmazzunk, hiszen egymás között voltunk. Szakmáról beszéltünk, adott előadás konkrét megoldásairól. Mindkét fél elkötelezetten próbálta kifejteni véleményét – személyeskedés nélkül. Vitáztunk, érveltünk, és nem a másik legyőzése, pláne nem a megsemmisítése volt a cél.

Ma nem ezt tapasztalom. Szellemesen fogalmazott Mácsai Pál: „Ami kevesebb, mint hódoló rajongás, az már fáj”. De a fájdalmat, az ebből következő indulatot és vadságot kordában illik tartani.

Megengedhetetlen például, ha egy ifjú akár a rendezését ért, jogos és megindokolt kritika szerzőjét vagy egy vele készült interjú készítőjét ujjeltöréssel fenyegeti, illetve ha egy facebookon zajló polémiában két kritikus ironikus (sajnálatosan egy készülő produkciót minősítő) bejegyzésére ekként válaszol: „sosem voltak szInhazi emberek. Szinhazat korbenyalogato velemenycikk irók, akiket 40 évvel ezelott azert tűrtek el, mert az írott sajtóNak akkora befolyasolo szerepe volt. De az a vilag mar reg nincs. Es lassan eljon az ido, hogy radobbenjenek sose voltak a szakma resze. Sose kockaztattak, sose volt vízuójuk, sose alkottak semmit. Meg az is meg lett engedve hogy tanitsanak az egyetemen, mindezek ellenere. Sajnos szanalmas ahogy a nyuszika a puskaval hadonaszik annak ellenere hogy se hasznalni nem tudja, se megtoltve nincsen. De rajtuk rohog a fel szakma megint, csak miutan nincs kapcsolatuk a valosaggal ezt nem veszik eszre. Magasrol tesz mindenki arra hogy mit irnak vagy mi a velemenyuk. Had kaparjak a falat (…) En nem haragszom rajuk. Regen a nevukre se fognak emlekezni amikor Mi meg mindig dolgozunk. Keep in touch testverem.”

Kétségtelen, hogy megváltozott a kritika formája, hangja, terjedelme, mélysége, mint ahogy megváltoztak azok a fórumok is, amelyeken a bírálatok megjelennek. A napilapkritika csaknem teljesen megszűnt, a szakkritika visszaszorulóban, viszont mértéktelenül szaporodnak az internetes felületeken olvasható blogok, naplók, kritikának szánt írások. Az olvasási szokások is átalakulóban vannak. Arra hivatkozva, hogy az embereknek nincs idejük és türelmük terjedelmesebb meg alaposabb elemzések olvasására, a kritikát is közlő orgánumok nem szívesen adnak helyet egy bizonyos terjedelemnél hosszabb anyagoknak. S ez még az elvben korlátlan felvevőképességű online felületekre is igaz.

A rövid terjedelem sarkosabb és élesebb fogalmazásra késztet, ebből következően nagyobb a lehetősége kifejtetlen állítások, megindokolatlan minősítések megjelenésének is. Tehát könnyebben megteremtődnek egy konfliktusos helyzet felételei.  És megteremtődik az azonnali reagálás lehetősége is, hiszen bármilyen online-anyaghoz azonnal kommentárok fűzhetők. A vita lehetőségét azonban egyre gyakrabban kizárja az, hogy ha valakinek nem teszik egy komment, egyszerűen letiltja az íróját, azaz negligálja.

Ismerve a kommentkultúra minősíthetetlen színvonalát, mocskolódó, becsületsértésig elmenő, személyeskedő hangvételét, nem csodálható, ha ez a beszédmód beszüremkedik, sőt áthatja a kritikus és alkotó közötti párbeszédet is. Mindkét oldalon találkozhatunk olyan megnyilatkozásokkal, amelyek nem az alkotásról szólnak, tehát nem esztétikai tárgyúak, hanem akár a mű létrehozóit, akár annak bírálóit azok politikai irányultságával, vitatható emberi kvalitásaival, szakmai felkészületlenségével vagy pályaalkalmatlanságával minősítenek.

Az ilyen megszólalások méltatlanok azokhoz, akik ezzel élnek. Igen rossz, nem egyszer kóros képet mutatnak az illetőről. Megalázók, az érintettek és/vagy kisebb vagy nagyobb közösségek önbecsülését, önértékelését mélyen aláásók, és végső esetben kontraproduktívak, hiszen a sárdobálás csak árt a közös ügynek, a színháznak.

Mivel oly sok más szakmához hasonlóan a kritikusi is elnőiesedett, a főleg férfi rendezőktől, színészektől és egyéb alkotóktól eredő, gyakran gyalázkodó, a kritikust női mivoltában sértő, lekicsinylő minősítések, kétes múltú elődökhöz való hasonlítgatások és rosszindulatú feltételezgetések nemcsak hímsovinizmus megnyilvánulásai, de kimeríthetik a pszichológiai bántalmazás kritériumait is. Mint ahogy tapasztalható példának okáért a kolozsvári színház igazgatójának több megnyilatkozásában is, így a Színház lap februári számában megjelent interjújában, vagy amikor manikűröslánynak minősít valakit és így tovább.

Úgy tűnik: mégis csak van bántalmazó kritika és még inkább bántalmazó kritikusminősítés.

[1] Svábis Bence: „Ne kritikát olvasson!”