A sorozat első estéjén látott Cuckoo egyszemélyes produkció. Saját koncepciója alapján Jaha Koo maga rendezte, a szöveget és a zenét is ő írta, illetve a videóanyagot is ő szerkesztette. Az ő gondolat- és érzelemvilágán keresztül nézhetünk és fülelhetünk bele egy olyan összetett társadalmi problémába, ami nemcsak Dél-Koreában teljesedett ki egy gazdasági válság után, hanem a világ sok országában.

Fotó: Csányi Kriszta

A dél-korai történet nekünk talán azért megrázó, mert a mi meglehetősen zárt közegünkben ezt az országot leginkább mintaként hallottuk emlegetni: hasít a gazdaság, az iskolákban hatékony és komoly munka folyik, a fiatalok képzetten lépnek a munkaerőpiacra – ami a mutatók és adatok szerint meg is felel a valóságnak. Az este különlegessége viszont éppen az a szomorú felismerés volt, hogy ténylegesen mi van az adatok mögött. Jaha Koo személyessége által sokkal árnyaltabb képet kapunk arról, hogy az egyes ember, jelen esetben ő hogyan éli meg azt a rendszert, amely szerint a világ egyik fele működik – és amelyhez a másik fele (már amennyire) igyekszik csatlakozni. Az előadás, ahogy gyaníthatóan az autobiografikus műfaj ereje is abból fakad, hogy az, aki kiáll elénk, az életéből neki fontos dolgokat oszt meg velünk, ismeretlenekkel. Elemi erejű, hogy önmagát képviseli, és átgondoltan felépített mondanivalóját úgy adja át nekünk, hogy érezzük annak koncentráltságát, a helyzet ünnepi különlegességét. Fegyelmezetten és bátran lépi át azt a határt, amellyel az ember általában védi magát, nemhogy nyilvánosan ilyen mélységben beszélne az életéről. Jaha Koo ráadásul egy olyan kultúrában nőtt fel, amelyben ez a határ még sokkal szűkebbre zárja az egyén személyes terét. És ez ki is derül az előadásból. Lehet, hogy tévedek, és egyszerű technikai oka van annak, hogy a nagyszínpadon olyan mélyen helyezkedik el egy asztal mögött – ezt mégis olyan biztonsági távolságnak értelmeztem, amelynek menedékéből kilép. A díszlet tehát egy asztal, amelyen rizsfőzők várnak türelemmel: mint három Mars-szonda. Izgalmas, és jelentéses, hogy Jaha Koo egyszer csak átül a székről az asztalra, vagy előre jön, közel hozzánk, a hallgatóságához. Sajátos módon teszi köztes műfajjá az előadást az, ahogyan beszél: nem technikásan, színpadiasan, hanem személyesen szólal meg, aminek köszönhetően könnyen asszociálok, mert hiába nem vagyok fiatal ázsiai férfi, azonosulok az élményeivel és preferenciáival. És erre már közben is rácsodálkozom, ugyanakkor érteni vélem, mert a lemondó öniróniához, a kesernyés humorhoz azonnal tudok kapcsolódni, akkor is, ha mögüle olyan kultúra sejlik fel, amelyet nem ismerek. Dél-Koreából sokan kivándorolnak, ahogy Jaha Koo is megtette. Ismerjük, milyen, amikor a rendszer szabályai, illetve egy menetrendszerű gazdasági válság miatt tovább kell állni, és a személyes veszteséget nincs hova felírni. Amikor azt mondja az anyja: „Vissza ne gyere Koreába, ilyen nehéz körülmények közé, itt hamar vége a fiatalságnak”, akkor már pontosan értjük a helyzetet, hiszen elmesélte: „Korea aláírta a szerződést, és még meg is köszönte az IMF-nek. És a koreai piacot felzabálták az amerikai tőzsdehiénák. Tőke. Birodalom. Gyarmat. Katasztrófa. Robert Rubin. Ebben a totális válságban a koreaiak önként beszolgáltatták saját aranyukat és dollárjaikat, hogy kifizessék a nemzeti adósságot. A valóságban nem maradt más hátra, mint tömeges elbocsátások és a gazdagok és szegények között tátongó szakadék.” Aki ebben a rendszerben igyekszik talpon maradni, az folyamatosan dolgozik – embertelen mennyiséget, és ennek következtében szükségszerűen embertelen az oktatás is. El lehet képzelni, hogy a kizsigerelt munkavállalók milyen érzelmi támogatást tudnak adni a gyerekeiknek, akikkel alig találkoznak, de jobb híján kénytelenek arra késztetni őket, hogy teljesítsenek az iskolában. Egy ilyen társadalomban törvényszerű, hogy brutálisan magas az öngyilkosságok aránya. „Hogyan lehet valaki boldog ma, ebben a világban?” – teszi fel a kérdést Jaha Koo, és megosztja velünk az egyik barátja halálának történetét. Rettenetes, de nem menekülhetünk el előle, muszáj belehelyezkednünk abba a csak utólag összeállt történetbe, amelyben egy elmaradt hívás, egy végeláthatatlan eső végzetes következményekkel járt.

A rizsfőzők (s ha már itt tartunk: a rizsfőző úgy viszonyul a fedős lábashoz, mint a négy kerék meghajtású sportkocsi a négyökrös szekérhez) színészként vannak jelen a színpadon, hosszas hallgatás után életre kelnek, sőt össze is kapnak egymással, továbbá beszólnak a főszereplőnek. Mindennek van egy bábszínházas hangulata – és gyanítom, nekünk gyerekesebbnek tűnik, mint egy, az animációhoz általában másképp viszonyuló kultúrában felnőtt ázsiainak. Persze amennyiben olyan formalista színházfelfogással nézzük ezt az animációt, amelyben a színészek élő emberek, akik ugyanakkor alávetik magukat egy rendezői víziónak és akaratnak, már nem is tűnik az gyerekesnek, hogy a rizsfőzők beszélnek – pláne, hogy a csúcsmodellek tényleg „beszélnek”. „Egy társadalom nyomás alatt” – mondja Jaha Koo, és közben a Cuckooban készülő rizs is megfő a nyomás alatt az előadás egy előre rögzített pillanatára. A jelentés egyértelműségének megbontása, hogy perc-másodperc pontossággal van összerakva az este, amelynek végén a rizst gyakorlott mozdulatokkal tömöríti, s a tömbökből kicsi síremlékekre emlékeztető oszlopokat rak. Mi meg rágódhatunk a kapitalizmus tapasztalati értelmezésén: „A világ algoritmusokkal van tele. A céljuk, hogy elkábítsanak minket, zombivá tegyenek, könnyű célponttá a piacon.”