A szereplők egytől-egyig konfliktushelyzetbe kerülnek: akarnak gyereket vagy nem akarnak gyereket. (…) Egy-egy ember életének a legfontosabb és egyben legintimebb kérdései ezek – még akkor is, ha a politikai és a társadalmi elvárások nem hajlandók erről tudomást venni, hanem egyértelmű és leegyszerűsítő válaszokat erőltetnek.

O. Horváth Sára drámája már a címével is jelzi, hogy kész a kockázatvállalásra. Ha lenne statisztika, hogy a drámatörténet mely sorait idézik a legtöbbet, akkor a Hamletből a to be or not to be alighanem dobogós helyen szerepelne, vagyis ha valaki ezzel a címmel akar egy színpadi művet eladni, akkor arra nyomós oka kell, hogy legyen. O. Horváth darabjában a szereplők egytől-egyig válaszút elé kerülnek: akarnak gyereket vagy nem akarnak. Míg a dán királyfi a saját életének és halálának lehetőségein töprengett, annak minden drámai súlyával és következményével, addig O. Horváth szereplői számára egy másik élet lehetősége jelenik meg húsbavágó, komoly egzisztenciális téttel bíró problémaként. Vagyis számukra sohasem csak és kizárólag önmagukról van szó, az ő létük már eleve másokkal-való-lét, mások által is meghatározottak, és a döntéseiket is ennek tekintetbe vételével kénytelenek meghozni.

Fotók: Gulyás Dóra

A szereplők egytől-egyig konfliktushelyzetbe kerülnek: akarnak gyereket vagy nem akarnak gyereket. Ha akarnak, akkor kivel, hogyan és mikor, ha pedig nem, akkor miért nem. Teljesen mindennapi problémák ezek, melyek minden felnőtt ember életében felbukkannak, és sok ember életében mély egzisztenciális krízist jelentenek. Akár azért, mert akar valaki gyereket, és nem lehet, akár azért, mert nem akar igazán, de akkora nyomás nehezedik rá, hogy nem tud ellenállni, akár a saját belső démonjaival küzd.

Egy-egy ember életének a legfontosabb és egyben legintimebb kérdései ezek – még akkor is, ha a politikai és a társadalmi elvárások nem hajlandók erről tudomást venni, hanem egyértelmű és leegyszerűsítő válaszokat erőltetnek. A darab éppen azt mutatja fel a szereplők belső és egymás közti konfliktusain keresztül, hogy nagyon sok kérdés és nagyon sok válasz lehetséges. Éppen annyi, ahány ember küszködik velük.

A nyitó jelenetben a szereplők egy kivétellel egymás mellett ülnek, szép szabályosan, egyenes vonalban, ahogyan a gyöngyöket fűzik fel egy zsinórra. S mintha valóban fel lennének fűzve egymásra, hiszen előbb-utóbb kiderül, hogy közük van egymáshoz, bele vannak gabalyodva egymás sorsába, életébe. Az egyenes vonal akkor bomlik meg, amikor két nő feláll, kilép, és szóváltásba keveredik egymással. Az anyaszerepet teherként, nyomasztó kötelességként megélő nő ráripakodik a gyermektelen lányra, kiélve rajta frusztrációit, szorongásait, dühét. Egymás után bontják meg a többiek is a rendet, felállnak, arrébb mennek, ide ülnek, oda ülnek, szép lassan belakva a téglalap alakú teret. Az egyenes vonal kaotikusan mozgó pontokra esik szét, ám – mint később kiderül – rendezett ez a káosz.

Nyolc ember – hét nő és egy férfi – története derül ki a monológokból és a dialógusokból. A szereplők egymás után kezdenek bele a saját szólamukba, amit más jelenetek megszakítanak, majd folytatják tovább, és így mozaikszerűen állnak össze a történetek. Vannak, akik régről ismerik egymást, közeli kapcsolatban vannak, mások véletlenül sodródnak egymás mellé, mégis komoly hatást gyakorolnak egymás életére.

A középpontban a férfi: Tamás, a nőgyógyász. Az összes többi nő az ő felesége, szeretője, alkalmi szeretője, régi osztálytársa, a felesége pszichológusa, a páciense, a féltestvére. Vagyis minden nőhöz viszonyul valahogyan, és azok is őhozzá. Tamás ötvenes, jól menő doki, aki nagyon nem szeretné „megint elbaszni”, de persze nem tud kitörni az ismétlési kényszer köréből. Egyrészt a saját apja történetét ismétli, aki minden nőt minden lehetséges alkalommal igyekezett megszerezni – így született a húga, Natasa is, akivel csak felnőtt korukban kerülnek közelebbi kapcsolatba. Másrészt a saját régebbi hibáit is megismétli, akár a szeretőiről, akár a feleségeiről van szó. A Róbert Gábor által hitelesen megformált karakter ugyanakkor nem egy klasszikus donhuán, hanem egy teljesen átlagos, kopaszodó pasi, aki egyszerűen csak nem bír a vérével.

S hozzá hasonlóan a nőknek is megvan a maguk kattanása. Tamás felesége gyereket szül, mert gyereket kell szülni. Mindenki ezt várja, kérdezgeti, egyszer ki is fakad: „Kell az a kurva gyerek, hogy lássák, hogy normális vagyok!”. Csakhogy a szülés után nem sokkal rádöbben, hogy hiába látják rajta, hogy normális, ő már nem érzi magát annak. Kétségbeesetten fuldoklik a tehernek megélt anyaszerepben. Száger Zsuzsannának nem volt könnyű dolga, hiszen az öntudatos, kemény üzletasszony, a neurotikus anya és a mindent eltűrő feleség hármasságában kellett mozognia –  a bemutatóra nem is érett még össze a szerep.

Hasonlóképpen picit disszonáns maradt a Tarr Judit által alakított szerető, Andrea figurája is, aki illúzióvilágban él, hiszen elhiszi, hogy Tamás ott fogja hagyni a feleségét érte. Már-már bohózatszerű, ahogyan beleéli magát az álmaiba; abba, hogy ők boldog család lesznek sok-sok gyerekkel. Amikor terhes lesz, majd elvetél, akkor döbben rá a valóságra.

Tamás körének harmadik tagja a daganatos Juli, akinek a műtét után semmi reménye saját gyerekre. Először pszichológus barátnőjét próbálja rábeszélni a béranyaságra, majd az örökbefogadáson gondolkodik. Herman Flóra alakítása talán azért is volt annyira hiteles, mert olyan volt, mint a lány a szomszédból. A barátnője, Nóra is traumával küzd: az édesanyja meghalt, amikor ő született, és azt akarta, hogy ő éljen. Ám ő éppen ezért nem tud élni igazán, bűntudat gyötri, és elutasítja az anyaságot. A darab végére eljut odáig, hogy képes megszabadulni ettől a béklyótól, és elképzelni, hogy akár neki is lehetnek gyerekei. Dobra Mara jól hozta a vagány, öntudatos, de érzékeny és sebezhető nő figuráját.

A szerző, O. Horváth Sára zseniális ötlete volt a leszbikus pár szerepeltetése. Ez egyrészt önmagában is külön színfoltot, új perspektívát, más típusú problémákat jelent, másrészt a két nő alakja volt a legviccesebb, ami feloldotta valamelyest az egyre jobban egymásra halmozódó drámai jelenetek okozta feszültséget. Anna (Urbanovits Krisztina) és Orsi (Sárközi-Nagy Ilona) együtt élnek, és Anna mindenáron gyereket akar, de mivel ő már túl idős, ezért rábeszéli Orsit, hogy legyen ő az, aki kihordja a gyereket – akihez Tamás dokitól szeretnének „hozzájárulást” kérni. Ő ezt boldogan meg is ígéri, aztán a dolgok vesznek néhány váratlan fordulatot a komikumból az abszurdon át a drámába, de Urbanovits és Sárközi-Nagy mindvégig jól tudták érzékeltetni az általuk életre keltett figurákban végbemenő változásokat.

Tamás féltestvére, Natasa Szegedről költözött Budapestre. Azzal a gyerekkel, aki az őt 16 éves korában megerőszakoló tanárától fogant. Nagyon sok időnek kellett eltelnie, mire a lány úgy-ahogy feldolgozta a traumát, és azt, hogy míg neki derékba tört az élete, addig a tanárnak a haja szála sem görbült. Szirmai Melindának először egy összetört, felháborodott, majd egyre keményebb, bölcsebb és érettebb nőt kellett megformálnia – aki olykor még a szertelen tesóját is pátyolgatja –, amit sikerrel oldott meg.

Egy kicsit nehézkesen kezdődik a darab, de csakhamar beindul, és beszippantja a nézőt. Widder Kristóf rendezőnek sikerült eltalálni a drámai és komikus jelenetek megfelelő arányát és mindvégig fenntartani a nézők figyelmét, valamint belakni a rendelkezésre álló teret, mely afféle laboratóriumként funkcionál. A látványról Jeli Sára Luca gondoskodott, aki nagyon kevés eszközzel is sűrű atmoszférát tudott teremteni. S mire véget ér ez a szűk két óra, addigra a néző belátja, hogy jelen esetben nem túlzás és nem közhely a milliószor idézett mondat: lenni vagy nem lenni.

Hol? Jurányi Ház
Mi? O. Horváth Sára: Lenni vagy nem
Kik? Szereplők: Dobra Mara, Herman Flóra, Róbert Gábor, Sárközi-Nagy Ilona, Száger Zsuzsanna, Szirmai Melinda, Tarr Judit, Urbanovits Krisztina
Látvány: Jeli Sára Luca. Technikus: Major Mátyás. Produkciós asszisztens: Balogh Zsuzsa. Rendező: Widder Kristóf