Milyen furcsa, hogy a színházi nevelést hívták a konferenciákon segítségül, amikor a múzeumpedagógia, a vizuális nevelés sok aspektusában sokkal közelebb van ehhez a területhez; talán ha onnan közelítünk, magától értetődőbb, hogy hogyan engedjük el a történetközpontúságot, hogyan adjunk teret és engedélyt az absztrahálásra.

A SVUNG kutatócsoport, melynek a Színház- és Filmművészeti Egyetem által tavalyelőtt elnyert Új Nemzeti Kiválóság Program pályázata segített elindítani a munkáját, 2019 januárjában jött létre azzal a céllal, hogy feltérképezze, milyen különböző testszemléleti módszerekkel lehet felkészítő foglalkozást tervezni egy-egy tánc- vagy fizikai színházi előadáshoz. A csoport kollegiális alapú önképzést folytat, mikrokutatásokat végez, workshopokat és ráhangoló foglalkozásokat tart. „Fiatal pályakezdők vagyunk, nem szakértők – írják magukról. – Érdeklődésünket eddig inkább a csinálni akarás kötötte le, mintsem fogalmak tisztázása és értelmezése. Mégis úgy látszik, hogy a kettő kéz a kézben jár. Fontosak számunkra a referenciák, a múltbéli példák és munkák, melyek a mozgással, közösséggel, játékkal vagy élmény alapú tanulással foglalkoznak. Tudjuk, hogy elődeink nélkül nem tartanánk mi sem ott, ahol tartunk, leghitelesebben mégis a saját tapasztalatainkból tudjuk megfogalmazni meglátásainkat és igényeinket.” A következő beszélgetést a SVUNG kutatócsoport tagjai közül Borsos Luca, Hollósy Réka, Stern Lili és Trömböczky Napsugár készítette, akik nem másokat, hanem önmagukat kérdezték.

SVUNG-os szelfi (balról jobbra): Borsos Luca, Villant Bálint, Stern Lili, Hollósy Réka, Trömböczky Napsugá

– Az Imre Zoltán Program (IZP) „Tánc Színház Nevelés” konferenciasorozatára reagáló előző két cikkben[1]  olyan fogalmak kerültek felszínre, mint a szemiotika és fenomenológia (értelmezés és élmény), valamint a beavató-lépcsőfok és missziós program (jelen esetben a DTIE, azaz dance theater in education). Hol és hogyan lenne érdemes szembeállítani vagy elválasztani egymástól ezeket a fogalmakat?

Hollósy Réka: Én azt gondolom, hogy a Cziboly Ádám által pedzegetett megkülönböztetés ténylegesen és szinte önmagától megvalósul, hisz érezhetően két külön műfajról van szó. Ha egy beavató foglalkozást készítek, természetszerűleg másra használom az akár hasonló eszközöket, mint egy DTIE-nál. Az pedig, hogy ezek a felhasznált eszközök milyen arányban hívják segítségül a szemiotikát és/vagy inkább a fenomenológiát, az az alkotótól és konkrét témától függ.

Trömböczky Napsugár: Szerintem más a munkamódszer. Az közös a két műfajban, hogy egy az alkotók által létrehozott jelenet/előadás és egy a közönség számára interakciót kínáló munka találkozik. Csak az egyiknél (DTIE) sűrűbben történnek a váltások az interakciós és a „színházi” részek között. Szerintem inkább az a lényeg, hogy én a jelenetekre/előadásra inspirációként tekintek a foglalkozás során. Inspiráció alatt értem az előadás vizualitásának és formanyelvének alkotáson keresztüli megtapasztalását. Ott van például a Hodworks Grace című darabjához készült ráhangolónk, amit már élesben is teszteltünk magunk között. Azt éreztem, hogy olyan gyakorlatokon keresztül vagyok bevezetve a folyamatba, hogy abból simán lehetne egy alkotófolyamat, vagy akár előadás. De bejött egy ponton az asszociációs játék, ahol szemiotikailag próbáltunk egy a darabban fontos fogalmat értelmezni, ami a maga érdekessége mellett mégiscsak kilógott a kontextusból. Hisz addig nem kellett megszólalni, kimondani semmit, csak cselekedni és haladni a gyakorlatok mentén, továbbá – tudatosan vagy tudattalanul – reflektálni arra, hogy mi az, amiben benne vagyunk, hogyan érezzük magunkat, miként kapcsolódunk a témához, a többiekhez. Mindez tökéletesen működött szavak nélkül, a néma mozgásban, közös tapasztalásban.

Borsos Luca: Tudatosan kell használnunk a különböző elemeket, figyelve a folyamat ívét és a tapasztalást, melyben épp benne vannak a résztvevők. Szerintem van az a pont, ahol jó behozni a verbalitást, de azt is inkább élménymegosztásnak és asszociációnak, mint konkrét értelmezésnek. Én személy szerint kicsit belefáradtam a sok dumálásba az elmúlt évek alatt, ezért keresem az olyan játékhelyzetek kialakítását, amelyek nem a verbalitásra alapulnak. Ami végül működni látszott az említett foglalkozásnál, az az volt, hogy csak bemutatkozáskor meg elköszönéskor beszéltünk néhány mondatot. A köztes munkát pedig a többi érzékszervre fókuszálva alakítottuk beszéd és értelmezés nélkül, inkább az önvizsgálatnak és tapasztalásnak adva teret.

Stern Lili: Napsugárhoz kapcsolódom. Szerintem a mi munkánkban fontos, hogy a beavató/ráhangoló foglalkozás megalkotásakor az előadásra inspirációként tekintsünk. Az, hogy az inspiráció egyenlő-e az értelmezéssel, abban nem vagyok biztos. De ha igen, akkor az egy nagyon ellentmondásos elgondolás, hiszen pont arra törekszünk, hogy dekódoljuk a saját inspirációinkat/értelmezéseinket valami olyasmire, ami még véletlenül sem értelmez, hanem egyénenként különböző élményeket kínál. Ugyanakkor, ha a mi értelmezésünket ajánljuk fel a résztvevőnek, aki később megnézi és maga is értelmezi az előadást, az már egy dupla dekódolás. Egy ráhangolónak az a feladata szerintem, hogy kohéziót teremtsen az előadás és ráhangoló között, de úgy, hogy az akár önmagában is megálljon. Ezzel szemben a feldolgozó foglalkozás már egyértelműen az előadástól függ, és a néző szándékosan „értelmez” benne.

Fotók: SVUNG Kutatócsoport

B. L.: Mondjuk táncelőadást feldolgozó foglalkozásban még nincs tapasztalatunk, de az se véletlen, hogy miért egy szabad formát választottunk utóeseménynek a Sunday című előadáshoz. A berlini Ufer Studios mintájából inspirálódva gyártottunk egy saját kártyapaklit, amit a színház büféjében helyeztünk el szabad használatra az előadás után. A különféle kártyák beszélgetést indító kérdéseket, állításokat, ajánlatokat tartalmaznak. A játékidő opcionális, a forma inspirációt és kapaszkodó-elrugaszkodó pontokat biztosít a nézőknek.

S. L.: Fontos, hogy a ráhangolókban a nézők egy alkotófolyamatban vegyenek részt, ezért hangsúlyozom annyiszor, hogy ezeket az eseményeket rögzítenünk, dokumentálnunk és értelmeznünk kell. És kéne másoknak is, akik hasonlóval foglalkoznak, hogy együtt tanulhassunk és alakítsuk tovább ezt a műfajt. A másik, ami eszembe jutott, hogy ha el akarjuk kerülni a verbális kommunikációt a ráhangolóknál, akkor miért ne lehetne eleve a némaság a megoldás.

T. N.: Fontos tudatosítani, a feldolgozó is lehet lazán kapcsolódó. Illetve a ráhangolóban is tud hasznos lenni az értelmezés akkor, ha például az adott csoportnak előzetes tudásra van szüksége a témában. Ez valahol ott választódik el, hogy a művészeti nevelésből a művészetre vagy a nevelésre fókuszálok. Mondom ezt úgy, hogyha a nevelést értelmezésként, tanításként definiálom.

H. R.: És ebben talán összekötődik a kétfajta elkülönítés is (fenomenológia-szemiotika; ráhangoló-DTIE). Ha az interaktív részekhez, közös gyakorlatokhoz az előadás, vagy akár a DTIE jelenetei inspirációként szolgálnak, és a célom az, hogy a résztvevők minél több szinten szerezhessenek tudást az adott témáról, jelenségről, akkor sokkal adekvátabbak a megéléses, saját testélményes formák. Ha viszont az a cél, hogy a nézők az előadás megtekintése után annak formanyelvével tudjanak valamit kezdeni, vagy legalábbis merjék úgy értelmezni a látottakat, ahogyan akarják, akkor szükség lehet az értelmezéses gyakorlatokra. Amire persze szintén lehet azt mondani, hogy „de ha kipróbálja, attól is megérheti valaki”, az oktatási rendszerben és a mindennapi életben viszont nagyon erősen jelen van a verbalitás, ami az értelmezés felé visz. Szép ezekben a ,,testes” dolgokban, hogy segít elszakadni ettől, néha mégis szükségünk lehet a visszakapcsolásra, mert a reflexió – még ha ez a saját élményemre vonatkozó reflexió is – értelmezési folyamatokon keresztül történik meg. Más kérdés, hogy ebből mennyit és hogyan kell megosztanom a többi résztvevővel, de ezt már korosztálya válogatja szerintem.

Még csak annyi: milyen furcsa, hogy a színházi nevelést hívták a konferenciákon segítségül, amikor a múzeumpedagógia, a vizuális nevelés sok aspektusában sokkal közelebb van ehhez a területhez; talán ha onnan közelítünk, magától értetődőbb, hogy hogyan engedjük el a történetközpontúságot, hogyan adjunk teret és engedélyt az absztrahálásra.

B. L.: Szerintem a mi ráhangolóinknál, „bemelegítőinknél” azt fontos még kiemelni, hogy egyelőre nem azzal a céllal készülnek, hogy osztályokhoz kimenjünk előzetesen. Ezek az előadás helyszínén és estéjén megtartott, hatvan perces alkalmak célja, hogy a nézők saját testélménnyel gyarapodjanak, mielőtt elfoglalják a helyüket a nézőtéren. Résztvevőink javarészt olyan felnőtt és fiatal felnőtt érdeklődők, akik önként és kíváncsian érkeznek. A nevelésre tehát nem törekszünk, inkább a saját alkotóélményüket szeretnénk erősíteni, hogy ezzel az élménnyel tudjanak jelen lenni, befogadni és rezonálni a látottakra. Elvárások nélkül. Hányszor van, hogy fogalmam sincs, mit láttam egy táncelőadáson, csak azt tudom, hogy máshogy vagyok, mint előtte voltam.

S. L.: Itt talán érdemes megállnunk és kicsit kifejteni, hogy miért gondoljuk azt, hogy a saját testélmény segíti a befogadást. Mert lehet, hogy nekünk ez valahol teljesen egyértelmű, de valószínűleg nem mindenkinek. Ha egy nézőnek abban az egy órában van lehetősége a saját testén keresztül megélnie a mozdulatok születését, akkor talán joggal hihetjük, hogy ez egy táncost nézve is eszébe jut, hogy a táncos ugyanolyan szabadon, a saját közlendőjét keresve mozog, mint ahogy ő mozdult korábban. Nem feltétlenül konkrét üzenetet akar átadni, hanem esetleg egy érzetet, érzelmet, állapotot megosztani.

H. R.: Igen, de ez sajnos szerintem nem magától értetődő. Nálam nagyon kevésszer valósult az meg, hogy attól, hogy nekem volt egy testélményem, teljesen máshogy néztem az előadást. Erre példaként most a Tünet Együttes Sóvirágja jut eszembe, ahol a ráhangoló foglalkozáson meg kellett próbálnom ráhajolni a lábamra, és hát… nem igazán sikerült. Utána pedig láttam a kilencvennégy éves Fahidi Évát, aki az előadás egy pillanatában játszi könnyedséggel érintette a mellkasát a lábához. Na, az például olyan élmény volt, amelynél egészen mást jelentett a „kipróbálás”. Ez persze egy nagyon specifikus helyzet volt, ahol az előadás kifejezetten dolgozik a fiatal és idős test közti különbséggel. Ugyanakkor az esetek nagy részében ahhoz, hogy a saját testélményem által igazán megismerjek valamit, nem elég egy másfél órás ráhangoló vagy egy 3 órás beavató program.

T. N.: Én amúgy azzal vitatkoznék, hogy ez kevésszer valósul meg. Mert igenis meg tud valósulni. Akár olyan egyszerű fizikai akciókat generálva, amelyekben a néző rekreál olyan helyzeteket, amik aztán az előadásban megjelennek. Pont a Sunday-jel kapcsolatban volt az az élményem, hogy az előadást nézve kábé csak hüledeztem, hogy a táncosok egymás lába közé rakják a fejüket, és fúj, de undorító az az emberi százlábú, amit látok. Aztán a magunk között zajló játék során a legkisebb zavarérzet nélkül meg tudtuk csinálni ugyanazt. Akkor jöttem rá, hogy nem is olyan durva vagy komfortérzeten túli helyzet ez. Ha kívülről nézek rá valamire, akkor távolabb vagyok tőle, máshogy ítélem meg, mintha én is megtapasztalom, és utólag rájövök, hogy ja, hát ilyet én is csináltam, tök oké.

– Milyen elképzeléseink, ajánlataink vannak a szakma további fejlődéséhez?

B. L.: A szakma formálódásához szükséges, hogy ne magányos harcosként dolgozzunk egymás mellett. Kíváncsi vagyok másokra, magunkra és a találkozásokra. Sok olyan helyzetet kéne teremtenünk, ahol egymás munkáival és munkamódszereivel találkozhatunk. És nem csak vitatkozunk a különböző módszerekről, hanem kipróbáljuk őket, workshopokat tartunk egymásnak, tovább kutatjuk a műfaj adta lehetőségeket. Ennél az alakuló és szerteágazó műfajnál fontos, hogy elsősorban a kísérletezéssel/kutatással és a programok kidolgozásával, másodsorban a különböző/hasonló munkák gyűjtésével, majd klasszifikálásával is foglalkozzunk. Más sorrendben szerintem ez nem megy. Az általam ismert TIE és DTIE biztonsággal működő formák, engem viszont érdekelne a további kísérletezés. Milyen más határai lehetnek egy közös alkotásnak? Kíváncsi vagyok a szabad játéktér kialakítására és a résztvevők csoportos autonómiájára, reakcióikra és akcióikra. Nagyobb összefogást szeretnék a szakmabeliek között, gondolok itt főleg a fiatalokra. Valamint kíváncsian várom a „Tánc Színház Nevelés” konferenciasorozat folytatását, és remélem egyre többen, egyre nagyobb beleszólással tudunk majd jelen lenni ezeken eseményeken.

T. N.: Több gyakorlati tapasztalat kellene arról, különböző korosztályoknál, társadalmi közegekben, hogyan működnek az élmény- és értelmezés alapú megközelítések. Bevállalni azt a rizikót, hogy a kevésbé tudatosító és kevésbé verbális gyakorlatokkal egyelőre kevésbé tudjuk felmérni, hogyan is hatunk, mi történik a résztvevőben. Keresni a nem verbális visszajelzések értelmezésének lehetőségeit például a művészetpszichológián keresztül. Új utak kitaposásához bizonyos fokig fel kell adnunk a biztonságérzetünket.

Egy a nemzetközi terepre való kitekintés is hasznos lenne, illetve az elmúlt száz év hazai gyakorlatait feltérképező kutatás. Egy olyan társadalomban, ahol a saját érzéseink megélése komoly problémákat okoz, és az iskoláskorúak között is soha nem látott nagyságrendben vannak szorongó és depressziós gyerekek, óriási szükség lenne arra, hogy a nevelésben/oktatásban teret kapjanak az érzések – amelyek mint absztrakt fogalom talán absztrakt formákban tudnának leginkább kiteljesedni.

H. R.: Szerintem jó úton haladnak a dolgok. Egyre többen érdeklődnek az ilyen fajta programok iránt. Minket a SVUNG-gal mindig nagyon pozitív élmény ért, voltak szakmai érdeklődők a programjainkon: táncosok, színházasok, tanárok és civilek egyaránt.
Én nagyon élvezem ezt a munkát, amibe belefogtunk. Ha eljárunk egymás programjaira, majd amennyit csak tudunk, megpróbálunk dokumentálni belőle, az csak jól sülhet el. Talán csak el kell engedni, hogy azon szorong mindenki, hogy ez egy fiatal terület, miközben csomó mindenki csinálja. Eljárunk bulikba és táncházakba is, ott is közelebb kerülünk egymáshoz, kipróbáljuk magunkat, ismerkedünk… Mi ez, ha nem fenomenológia?!

S. L.: Szerintem is szuper, hogy létrejöttünk és aktívak vagyunk. Bennem több igény is megfogalmazódott, leginkább a táncszakma felé. Alkotóként, koreográfusként is mondom, hogy nagyon hasznos lenne egyes próbafolyamatokba – előadóktól függetlenül – akár a civilek bevonása is. Ezáltal nem csak esztétikai formákkal foglalkoznánk, hanem az egyszerű emberi testtel, gondolkodással, értelmezéssel is. Egy olyan elitművészetnek, mint a táncnak, igenis feladata megszüntetni a szakadékot előadó és néző között, és „a tánc mindenkié”-elvet terjeszteni. Különben hogyan akarunk úgy közönséget magunknak, hogy az, aki nézi, nem érti azt, amit lát? Az emberek általában olyan a műfajokat kedvelnek, amelyeket értenek. Adódik a kérdés: mi valójában érthető előadásokat akarunk vagy értő közönséget?  És melyikben segít az, amit mi csinálunk? Igényem lenne arra, hogy ezt tudjam.

[1] Péter Petra­–Szemessy Kinga: Szavakkal megközelíthetetlen helyek. Színház. 2019. február, és Cziboly Ádám: Nincsenek szavaink (?). Színház.NET, 2019. szeptember 18.