Az egyik legjobb mozgású és legszebben beszélő hazai színész. Versenyszerűen tornázott, versmondó versenyeken szerepelt, mielőtt a színjátszás felé vette az irányt. Huszonkilenc éve a Katona társulatának oszlopos tagja. Többnyire hangsúlyos epizódszerepek találják meg, de időnként nagy feladatokat is kap – az idei évadban kettőt is: ő alakítja a Tanítót A fehér szalag, illetve Nérót a Poppea megkoronázása című előadásokban.

Fotók: Szarka Zoltán

– Meglepett egy korábbi kijelentésed, miszerint nem tudod, mit jelentesz a színpadon. Történt ez ügyben változás?

– A színészi pályáról az elején az a romantikus elképzelésünk van, hogy ha haladunk előre az úton, és jó esetben jelentős szerepeket játszunk, akkor annak lesznek következményei: újabb nagy szerepek, elismerő díjak, szakmai visszajelzések formájában. A saját pályámat nem látom ilyen egyenesvonalúnak. Pozitív visszajelzéseket kapok ugyan a munkámra, általában szeretnek velem dolgozni, hívnak is ide-oda, kiváló szerepeim is vannak, de mégsem érzem azt, hogy mindennek művészi értelemben lett volna valami jelentős hatása kifelé. Nem látom világosan, hogy annak, amit csinálok a színpadon, mi az értéke, a súlya. A díjak felől nézve nincs súlya, mert eddig nem kaptam jelentős szakmai díjat vagy kitüntetést. Egy-egy nagyobb szerepemnek sem lett egyenes következménye további főszerepek formájában; sem színházban, sem filmen. Van bennem egy szakmai kérdőjel, hogy vajon művészileg elég jó-e, tehetséges-e, érdekes-e, amit csinálok, vagy csak egy megbízható iparos vagyok, aki jól végzi a munkáját. Nem látom magam kívülről, de lehet, hogy nem is kell, és ez így van jól. Egyébként nem rágódom ezen, csak megállapítom.

– Vélhetően nem az önmegvalósítás miatt lettél színész, sokkal inkább csapatépítő játékosnak tűnsz, aki másokat is képes lelkesíteni.

– Ez való igaz, csapatjátékos vagyok, de naivan azt gondolom, hogy az egónak és a szereposztásnak nem kellene összefüggnie. A Katonában nem jellemző az ilyen összefüggés, de máshol egyre gyakrabban tapasztalni hasonlót. Az is lehet, hogy valójában ahhoz, hogy egy színész „helyzetbe” kerüljön, „radikálisabb” alkatra, önzőbb személyiségre, nagyobb egóra van szüksége. Nem tudom. Én nem tudok kaparni szerepekért.

– Eltökélted, hogy nem mész el bulvár irányba, megszűröd, hogy milyen felkéréseknek teszel eleget?

– Tudatosan nem akartam elmenni a bulvár irányába. Nem keresem az alkalmakat, hogy bekerüljek különböző „piros magazinokba”, tévés műsorokba, a celeblét bugyraiba. Nem szívesen vállalok olyan munkát, ami nem színvonalas művészi értelemben. Bár ez a gondolkodás ebben a „gazdaságkorban” már nehezen tartható. El kell tartani a családot, és az előadóművészi lehetőségek nem korlátlanok. Már nem vagyok annyira radikális és elitista; elképzelhető, hogy részt kell vennem valami olyan produkcióban, amiben korábban nem vállaltam volna szerepet.

– Nagyon sokfélét játszol a Katonában a lumpentől a vagányig, a groteszktől a jófiúig. A társulathoz fűződő hűséged megkérdőjelezhetetlen. Hiányoznak színek, amiket nem látnak beléd a rendezők?

– Nincs ilyen hiányérzetem. Sokkal inkább arról van szó, hogy egészen mostanáig, ötvenéves koromig nem jött létre az a helyzet, hogy az emberek azt suttogják egymás közt, hogy a Rajkait meg kell nézni bizonyos előadásokban. Nem történt meg az életemben az a „nagy szereptalálkozás,” mint mondjuk amilyen Gábor Miklósnak volt a Hamlet, Ónodi Eszternek manapság a Nóra vagy Keresztes Tamásnak az Egy őrült naplója, Csőre Gábornak a Toldi. Nem tudom, hogy ennek az-e az oka, hogy a tehetségem, a kvalitásaim inkább arra predesztinálnak, hogy hasznos csapatmunkás legyek, vagy még nem jött el ennek az ideje.

– Szóvá teszed olykor, hogy komolyabb szerepeket is elbírnál?

– Szoktam csendesen mondogatni, hogy szívesen játszanék jelentős darabokban nagy szerepeket, ha úgy gondolják… De ahogy említettem, nem tudok kaparni. Egyébként most nem panaszkodhatom. Rendkívül hálás vagyok, hogy ebben az évadban két jelentős, végletesen eltérő szerepet kaptam a Katonában: a Tanítót A fehér szalagban és Nérót a Poppea megkoronázásában. A fehér szalagban egy kedves, jóravaló, igazságkereső értelmiségit játszom, a Poppeában pedig egy kíméletlen, őrült szörnyeteget. A Poppea ráadásul egy Monteverdi opera, amiben sokat éneklünk. Ez külön kihívás.

– Haneke rémmeséje lényegében azt modellezi le egy német falu közösségén keresztül, hogy a megtűrt erőszak, a szőnyeg alá söpört bűnök megbetegítik a társadalmat.

– A fehér szalag nekem legfőképpen arról szól, hogy a kisközösségeinkben – a párkapcsolatunkban, a családunkban, a munkahelyünkön, az egyházi gyülekezeteinkben, a falvainkban – meglapuló folyamatok, torzulások, lelki sérülések, hazugságok és elfojtások vezethetnek világméretű katasztrófákhoz. Ez a darab nehezen választható el attól, hogy a története közvetlenül az első világháború kitörése előtt játszódik egy német faluban, és egy osztrák szerző írta. Nyilván a saját történelmük kataklizmáit is belefogalmazta. Nevezetesen azt, hogy mi vezethet oda, hogy egy társadalom rémtettekre képes, hogy a családon belüli erőszak, a szigorú fenyítés, a szeretet nélküli nevelés mit okoz a gyerekekben, mit hagyományoz az utódokra. A darabban is elhangzik ez az ige, a Biblia pontosan fogalmaz, hogy Isten mit gondol minderről: „Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad- és negyedíziglen, ha gyűlölnek engem”. (5Mózes 5,9) A családban elkövetett bűnök következményei akár négy generáción át is hatnak.

– A hívő látásmódod miben érhető tetten a színészetedben?

–Amióta megtértem, bátrabbnak érzem magam, nem függök a munkámtól olyan értelemben, hogy nem akarok görcsösen megfelelni megmagyarázhatatlan elvárásoknak. Sokkal jobban tudok koncentrálni, akár felülemelkedni egy-egy szerepen, ami nagyobb játékosságot, lazaságot, kreativitást eredményez. Összességében úgy vélem, jobb színész lettem istenhívő emberként, mert nem félek, nincs bennem szorongás és megfelelési kényszer. Bátrabb és szabadabb vagyok mindenre. Ez a belső élményem. Hogy kifelé mi látszik ebből, azt másoktól kell megkérdezni.

 –Adtál vissza szerepeket amiatt, hogy nem volt összeegyeztethető a hiteddel?

– A színész munkája az emberábrázolás. Karaktereket, sorsokat, jellemeket, személyiségeket jelenítek meg mások számára. A keresztényüldöző, gátlástalan Néró eljátszása nem a saját kereszténységemet, Istenbe vetett hitemet kérdőjelezi meg, és nem a lelkemre hat. A színészet amúgy sem annyira lelki kérdés számomra. A sokat emlegetett színészi azonosulás sem azt jelenti számomra, hogy lelkileg azzá válok, akit játszom. Ez szerintem szakmailag nem is állná meg a helyét. Előfordult viszont a pályám során egy-két mű vagy szerep, amit visszaadtam a szellemisége vagy a mondanivalója miatt.

– A Katona elleni támadásokhoz más aspektusból viszonyultál a hitednek köszönhetően?

– Igen, a hitem segít higgadtnak maradni mindenféle támadás és zűrzavar esetén, és így más szemszögből is tudom nézni a dolgokat. Sokat imádkozom a társulatért, hogy jól és építő módon jöjjünk ki ebből az egészből; és hogy egyszer majd lehessen erről a történetről értelmesen és igazul beszélni.

A mi terepünk a színházművészet, az előadó-művészet, a színdarabok világa, nem pedig a reálpolitika és az aktuálpolitikai kommunikáció. Mi a színházművészet, és nem a politika eszközeivel reagálunk a minket körülvevő világra. Nagyon téved, aki ezeket összemossa, akár alkotóként, akár nézőként, akár politikusként. Meggyőződésem, hogy egy színdarabban – vagy bármilyen műalkotásban – fellelhető politikai, társadalomkritikai vagy világnézeti mondanivaló nem értelmezhető aktuálpolitikai vagy kultúrpolitikai üzenetként vagy lépésként. Óriásit téved, aki ezt így látja, mert ezzel a látásmóddal a művészet és a kultúra dimenzióit kérdőjelezi meg.  Remélem, és bízom benne, hogy a Katona József Színház által képviselt színházművészetnek, színházeszménynek és az általunk megvalósított színdaraboknak van helye a magyar színházi életben. Az ún. művész-színházak működését nem lehet piaci alapokra helyezni; véleményem szerint tilos is. Ahogy a múzeumok, a kultúrházak és a szimfonikus zenekarok működését sem. Bízom benne, hogy annak ellenére is van helye a Katonának a színházi térben, hogy sokan másféle színházat szeretnek, vagy másféle ízlésük van, mert sokan vannak olyanok is, akik ezt a színházat szeretik. Eredetileg a politika alapvető célja az egyensúlyteremtés; a társadalom működésével kapcsolatos legkedvezőbb szabályozás létrehozása.

– Gothár Péter személyében komoly veszteség érte a színházat. Mennyire vagy képes objektíven rálátni a történésekre?

– Nem szeretnék erről beszélni, mert minden mondat károkat okozhat. Sajnos a modern média alkalmatlan arra, hogy igazul kommunikálni lehessen egy ilyen árnyalt ügyet. Összekeveredett a bűn, a hiba, a tévedés, a zaklató, az áldozat, az áldozat védelme és az eltussolás fogalma, valamint a zaklatás és a színház fogalma is, és ezt rémisztőnek tartom. Minden kiforgatható és felhasználható az ellenkezőjére, és ez meg is történik. Erősen ajánlom a The Morning Show c. sorozatot azoknak, akik kíváncsiak, mennyire bonyolult egy zaklatási ügy. Abból a feldolgozásból is látszik, milyen nagy szükség van a színházra vagy a filmre, hogy ezeket a terhelt ügyeket, valós társadalmi folyamatokat megmutatni, a finom árnyalatokat ábrázolni lehessen, az embereknek a művészet segítségével átélhető módon, szemben a sajtó és a média manipulatív „egypontnullás” kommunikációjával.

–  Hogyan tovább a társulat életében bekövetkezett trauma után?

– A Katona esetében egy hosszú évtizedek óta nagyon magas színvonalon és töretlen szakmai sikerrel működő intézményről, kivételesen tehetséges társulatról, egy világhírű színházról van szó. Öt játszóhelyen harminchat futó előadásunk van, szinte minden előadást teltházzal játszunk. Amennyiben megkapjuk a működéshez szükséges pénzügyi támogatást, akkor az intézmény gazdaságilag stabil, jól gazdálkodik, nincsenek adósságaink; tele vagyunk kreatív, innovatív megoldásokkal, tervekkel… Nemcsak színházi, szakmai elismeréseket, hanem pl. neves marketing-díjakat is begyűjtöttünk az utóbbi években.  Teljes erőbedobással készülünk az új bemutatókra, hiszen ez a legfontosabb dolgunk. Azt hiszem, az a legjobb gyógyír, ha sikerül kiváló előadásokat létrehoznunk. Nagyon bízom benne, hogy a sorozatos nyomasztó események hatása nem fogja szétrombolni ezt a színházat, és nem leszünk áldozatai a politikai csatározásoknak. Nagyon igazságtalan lenne.

– A diploma után rögtön a Katonához szerződtél, és azóta is a társulathoz tartozol. Nyilván közben adódtak hullámhegyek és hullámvölgyek. A kitartásod a Katona szellemiségének szól?

– Amit az elmúlt közel harminc évben kaptam a Katonától – elsősorban Zsámbéki Gábortól, Ascher Tamástól, Máté Gábortól, Fodor Géza dramaturgtól, Sáry László zeneszerzőtől, aztán még számtalan kiváló rendezőtől Bodó Viktortól Tarnóczi Jakabig és Bozsik Yvette-től Jeles Andráson át Székely Krisztáig, valamint az ország legjobb színészeitől Máthé Erzsitől, Sinkó Lászlótól, Blaskó Pétertől, Csomós Maritól, Horváth Jóska bácsitól, Végvári Tamástól egészen Básti Julin, Udvaros Dorottyán, Benedek Miklóson, Hollósi Fricin, Bodnár Erikán, Szirtes Ágin, Szacsvay Lászlón, Ujlaki Dénesen, Haumann Péteren át Bán Jánosig, Stohl Andrásig, Kaszás Gergőig, Bertalan Ágiig, Söptei Andreáig, és még vég nélkül sorolhatnám azokat a kollégákat, alkotókat és munkatársakat, akikkel a Katonában dolgoztam és dolgozom most is (bocsánat mindenkitől, akit kihagytam vagy akit nem említettem név szerint) – szóval, amit ezektől a pótolhatatlan emberektől kaptam, az egy nagyon fontos és jelentős örökség. Ezt az örökséget, amit ez a társulat képviselt és képvisel a mai napig színházeszményben, színházi szakmai műhelyként – a színházcsinálással, a színházi gondolkodással, a munka minőségével, a műveltséggel, a szakmai alázattal és hozzáállással kapcsolatban, a színház fontosságáról, a színház szerepéről a társadalomban, a világban – ezt a világszínvonalú örökséget alapvető kötelességem és felelősségem védeni, ápolni és továbbvinni. Ez a kitartásom és a hűségem oka.

– A SZIDOSZ Szinkron Alapszervezet elnökeként tűzzel-vassal képviseled a szakma érdekeit a tisztességes munkafeltételekért. Milyen eredménye lett a tavaly meghirdetett összefogásnak?

– A legfőbb probléma az, hogy a globális piaci helyzetbe került szinkroniparban hosszú évtizedek óta nagyon alacsonyak a munkadíjak. A rendszer megreformálásának első és legfontosabb eleme, hogy a dolgozók a munkájuk hozzáadott értékének megfelelő juttatáshoz jussanak, és ne egy kizsákmányolásnak legyenek az elszenvedői. Joaquin Phoenix gondolatait idézném az Oscar-díjátadón mondott beszédéből. „Az ember pont akkor a legkreatívabb és legzseniálisabb, amikor szeretetből és könyörületből hoz létre olyan rendszerszintű változásokat, amik fontosak minden érző lény és a környezetünk számára is.” Az összefogás nagyjából kezd kialakulni, a szinkroniparban dolgozók jó része csatlakozott a szakszervezethez. Ennek a felhatalmazásnak a kapcsán az EJI (Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület) segítségével beindítottunk egy kutatási projektet, aminek a célja a szinkronipar valós feltérképezése gazdasági szempontból is. A következő lépés, hogy a kutatás eredményeinek ismeretében konkrét cselekvési terveket fogalmazzunk meg a döntéshozók, a stúdiók és a megrendelők felé. A kutatásból már most világosan látszik, hogy a művészeknek, alkotóknak és szakembereknek a szinkronstúdiókkal összefogva együttesen kell képviselniük a magyar szinkronipar érdekeit a hazai és a külföldi megrendelők felé. Ha Joaquin Phoenix fenti gondolatait igazán megértenénk és elfogadnánk, akkor a szinkronstúdiókkal közösen újraértelmezhetnénk a piaci verseny fogalmát, és félretéve az eddigi egymás elleni piaci háborút és a munkaerőt kizsákmányoló gyakorlatot, kialakíthatnánk a hazai szinkroniparban egy együttműködésen alapuló újfajta gazdasági rendszert, amelynek minden szereplője egyformán haszonélvezője lenne a munkának, ráadásul hatalmas plusz erőforrásokat lehetne bevonni és elosztani az iparágba, ami mindannyiunk jövedelmezőségén javítana.  Óriási lehetőség áll előttünk, de minden a fejekben dől el, hogy képesek vagyunk-e összefogni és közösen változtatni?!

– Más szakmai ügyekért is hasonló lelkesedéssel szállsz síkra?

– Komolyan foglalkoztat a színház társadalomformáló ereje. Mentorként részt vettem a Katona színházi nevelési programjában, a Behívóban. Kaposváron rendeztem egy előadást, amely integrálta a színházpedagógia elemeit, a közönséget is bevontuk a közös munkába. Szívesen beállnék a jövőben is színházi nevelési projektek mögé, amelyeknek sokkal radikálisabb jelentősége lehet a munkanélküliek, a közmunkából élők számára, mint a segélyezési rendszernek. A színházpedagógiai módszerek tágítják az emberek mentális, kulturális és egyéb lehetőségeit, képessé teszik őket akár a beilleszkedésre a munka világába.

– Lélekben rendezőnek vallod magad. A 90-es években a Partvonal Alkotócsoporttal kezdtél rendezni. Mennyire hat vissza a játékodra, hogy komplexen látod az alkotói folyamatot?

– Sokszor színészként is rendezőként vagyok jelen a színpadon. Nemcsak magamra koncentrálva próbálom megoldani a feladatokat, hanem az egész produkciót szem előtt tartom. Ez nem mindig szerencsés egy-egy alakítás kapcsán, mert elvonja a figyelmemet a szerepformálásról, de máskor meg sok szempontból segít érvényesebben vagy egyedibben megtalálni a helyemet a darabban. Ez is a kreativitás része. Ascher Tamás frappáns gondolata jutott az eszembe: „A koncentráció legnagyobb ellensége az asszociáció.” Na így van ez a színésznél, amikor rendezői aggyal van jelen a próbán. Viszont amikor kész egy előadás, akkor már csak a szerepemre és a játékra koncentrálok.

– A Katonában nem fér össze a színész és a rendező Rajkai Zoltán?

– Eddig nem vettem a bátorságot, hogy jelentkezzek a színház vezetésénél, hogy szeretnék rendezni. Úgy érzem, még nem vagyok elég felkészült. Máté Gábortól tavaly azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy a Színházak Éjszakáján a Kamrában egy kortárs lengyel darabból felolvasószínházat rendezhettem. Ez már egy kis lépés volt.

– A kaposvári Csiky Gergely Színházhoz kötődnek az eddigi rendezéseid. Miért éppen Kaposvár?

– 2016 telén felhívott Bozsik Yvette, a kaposvári színház akkori művészeti vezetője, hogy nincs-e kedvem rendezni. Sorsszerűnek éreztem ezt a lehetőséget, hiszen Yvette-tel sok éven keresztül dolgoztam a Katonában. Jól esett a bizalom, hogy évek múltán eszébe jutottam rendezői feladatra. Meg hát Kaposvár… mégiscsak egy komoly színházeszmény bölcsője volt.  Németh Ákos Müller táncosai című darabját vittem színre, ez volt az első előadásom színészként annak idején a Katonában, Máté Gábor rendezésében. Az eredeti darabot átdolgoztuk Laboda Kornéllal mai történetté, persze a szerző beleegyezésével. Jól sikerült a közös munka, olyannyira, hogy a színészek jelezték a színház vezetősége felé, hogy szeretnének újra dolgozni velem. Újra hívtak, így került sor a második kaposvári rendezésemre, a Palos Verdes, Kalifornia c. előadásra, amit Enyedi Éva dramaturggal és Vági Eszter színházpedagógussal közösen csináltunk. Hála Istennek ez is jól sikerült, úgyhogy újabb visszahívásra számíthatok.

–Ritkán hagyod el a Katonabeli komfortzónádat színészként. Nem hiányzik, hogy más arcokat is láss, vagy pedig azért sem kalandozol más színházaknál, mert nehezen találnál hasonló színvonalat?

– Azért nem váltottam színházat az elmúlt 29 évben, mert nagyon szeretem a Katonát, és nagyon szeretek itt dolgozni. A hűség nyilván jellem kérdése és alkati sajátosság is, de ugyanakkor szeretek a legjobb csapathoz tartozni. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy maradok csapatjátékos a Katonában, mint hogy elmenjek máshová szólistának. Meg hát az örökség az felelősség is egyben. Érdekes, de felfedeztem, hogy Kaposváron, a Csikyben még mindig megvan a magja annak a régi színházi gondolkodásmódnak, ami évtizeddekel ezelőtt a híres kaposvári színházból indult, és ami a Katonát ma is jellemzi. Ott van még néhány tapasztalt öreg róka művész, és a kaposvári szakemberek között még maradt egy-két értékes „őskövület”: szcenikus, kellékes, világosító, hangosító, akik a legendás Kaposvár-szellemiségét őrzik. És ahol még megvan a mag, ott könnyen kicsírázhat és szárba szökkenhet bármi….