Miután 2019-ben Peter Handke irodalmi Nobel-díjat kapott, elindultak a viták arról, mennyiben védhető, ha a nagyszerű író háborús bűnösöket menteget. Handke ugyanis tiltakozott az ellen, hogy a nyugati sajtó „a Balkán mészárosának” nevezte Slobodan Miloševićet, akit ő börtönében is meglátogatott, a temetésén pedig beszéddel búcsúztatott. Nem válaszolhatunk „helyesen” a klasszikus kérdésre, miszerint legitim döntés-e a grémiumtól, ha olyan írót emel piedesztálra, aki azt állítja, hogy Milošević nem tudott az uralma alatt végrehajtott népirtásról. Azt viszont érzékeljük, hogy egy paradigmaváltás közepén vagyunk, amikor is elkezdünk a művészek és általános példaképek erkölcsi vétségeiről másképpen gondolkodni, mint korábban, és ez akár visszamenőleg is átértékelheti egyes kanonizált alkotók státuszát. A dilemma éppen azért izgalmas, mert azt sokan, sokféleképpen közelítik meg. Köztük rögtön két szerzőnk is ebben a számban, akik – mint azt látni fogja az olvasó – különbözőképpen vélekednek a Handke-díjazás kérdéséről. A irodalmi, színházi és táncművészeti, kortárs és történeti, német, orosz és más nemzetiségbeli problémafelvetésekkel célunk nem az igazságosztás, hanem a beszélgetés. Hátha a Színház folyóirat egy ilyen beszélgetés egyik motorja lehet.

A Művészet és morál című fókusz cikkei:

Réz Anna: Vétkes hőseink
Tillmann Ármin: A Handke-jelenség
Kiss Ilona: Sztálin teste, Bulgakov drámája
A „Sztálin-dráma” keletkezéstörténetéhez
Fuchs Lívia: Rettegve, gátlástalanul, vakon?
Szeplők életműveken: Jerome Robbins, Agrippina Vaganova, Serge Lifar, Lábán Rudolf