S honnan máshonnan jöhetett az, mint Frédi lelkének melegségéből?! Nem lehet ilyesmit szakszerűen leírni… Amilyen nehéz a kritika, olyan könnyű és természetes volt interjúzni vele. Örült a felkérésnek, de nem csinált ügyet belőle.

Nehéz volt írni róla kritikákban. Más színészekről adta magát egy sajátos hangsúly, egy jellegzetes gesztus, amelyet ha sikerült érzékletesen leírni, elhitethettem magammal, hogy megragadtam az alakítást, dokumentáltam a színészi munkát. Az mindig a legnehezebb. De Nagy Alfrédnak nem volt névjegye. Minden szavam róla általánosnak, kevésnek éreztem. Hogy „eszköztelen” és „természetes” a játéka. Üres szófordulatok, csak megúszni lehet velük, de pontosan tudjuk, hogy nem jók semmire. Nem adják át az élményt annak, aki nem volt ott a nézőtéren, vagy annak, aki évek, évtizedek távlatából szeretné lélekben újraélni azt – például hogy elbúcsúzzon egy színésztől.

Most, hogy Frédit kell elengednünk, a sepsiszentgyörgyi A csoda és a Romeo és Júlia, meg a legutolsó munkája, a Barbárok tolul fel. Tavaly nyáron volt a bemutató, csaholó juhászkutyát játszott hangszerrel a kezében (Négy komondor két gitárral, írta a szereposztás, mellette két színész neve, és tényleg, soha jobb kutyák nem álltak még színpadon!), derűvel, örömmel, pontosan aládolgozva a kollégáknak. Negyvenkettő volt már, de pont olyan süldőnek láttam, mint huszonöt évesen, az első főszerepeiben. Ehhez persze kellett sovány alkata, vékony arca és szöszke haja, de főleg az a leírhatatlan sallangtalanság, ami a színészetét jellemezte. Rettenetes szerepekkel birkózott meg: Móka, akit a Tamási-játékhagyomány a fiatal szerelmesek drámairodalmi típusfigurájából és a székely legendáriumból gyúr össze, Romeo, akit rendszerint tragikus szépfiúnak láttatnak. Frédi elkerülte a sztereotípia csapdáit. Romeója kölykös volt, szertelen és pont olyan borzos, mint mellette Júlia, akivel a halálban nyíltak igazi életre, kilépve végre a mocskos felnőttvilágból. Mókája meg csupa szeretet. Elbűvölően dobálta a furfangos replikákat – „Keress valami puhábbat, s azt vedd a kezedbe!”, vágta oda Máténak, és félreérthetetlen mozdulattal markolászta ágyékmagasságban a levegőt –, de a figura egésze olyan tisztaszívű volt, mint egy gyerek. A 2008-as felújítás szikárabb, keményebb, cinikusabb előadás lett, amelyben éppen ezért még nagyobb jelentőségett kapott Móka lelkének melegsége. S honnan máshonnan jöhetett az, mint Frédi lelkének melegségéből?! Nem lehet ilyesmit szakszerűen leírni… Amilyen nehéz a kritika, olyan könnyű és természetes volt interjúzni vele. Örült a felkérésnek, de nem csinált ügyet belőle. Nem kellett kérdezgetni: beszélgettünk. Ő is kérdezett, viszonozta a figyelmet, érdeklődést. Úgy beszélt a betegségéről, hogy nem játszotta el, ő most már nagy titkok tudója volna. Hanem „az ember ezeket a helyzeteket készen kapja.”

Mondták 2018-ban a szentgyörgyi színház 70 éves évfordulóján, hogy felvetődött, megcsinálják harmadszor is A csodát. Nem tudom, végül miért nem került rá sor, abban azonban biztos vagyok, hogy immár nem is kerülhet. Kicsi Móka nem fog harmadszor születni erre a világra. Nincs több csoda.