Bár földrajzilag eltávolodott Magyarországtól, koreográfusi komfortzónáján belül maradt Hód Adrienn a német Unusual Symptoms társulattal készített darabjában, amelyet a májusi brémai ősbemutató után novemberben a Trafó is műsorára tűzött. Komfortzóna alatt itt azt értem, hogy saját Jolly Jokerjeit is játékba vihette: táncosai közül Molnár Csabát, Jessica Simetet, továbbá a soundtracket keverő Gryllus Ábrist és a konzulensként közreműködő Szabó-Székely Ármint.

Hód Adrienn márpedig rendkívüli módon társfüggő az alkotásban. Ebből táplálkozik az ihlete, a kutatási folyamat során szerzett megfigyelései, a verbális és nonverbális improvizációs gyakorlatok során kialakuló koreográfiai alapanyaga. Sajátos munkamódszerével formálja, szerkeszti és rendezi végső kompozícióba a matériát, szimbiózisban a sosem illusztratív zenével és hangeffektusokkal. De a kipróbált és bevált elemek alkalmazása egy határokat feszegető, radikális alkotó esetében még egyáltalán nem jelent biztonsági játékot, elkényelmesedést. Bár a Coexist sokban emlékeztet a Hodworks legutóbbi hazai bemutatójára, a Délibábra (és részben az eggyel korábbi Sunday-re), mondandója továbbnyúlik, globálisabb. Több üzenetéhez mi is könnyen kapcsolódhatunk, de inkább a nyugati közönség első világbéli problémáit, illetve az álszentség, a prüdéria és a kamu politikai korrektség bástyáit veszi célba.

Jessica Simet. Fotó: Ofner Gergely

Megsokszorozta a lehetőségeket az itthon megszokott létszámhoz képest nagyobb társulat, benne az Unusual Symptoms kozmopolita (ázsiaitól az európaiakon át az afroamerikaiig), roppant technikás táncosaival. Egy nyugat-európai társulatban persze norma a diverzitás, ettől még innen nézve szuperpíszínek tűnhet, ahogy a tizedik legnagyobb német város helyi színháza igyekszik ebben (is) lépést tartani a nemzetközi táncélettel.

Technika ide, képzettség oda, Hód munkamódszere láthatóan nem mindegyiküknél működött. Páran szörnyen kínlódtak a színpadon, egyikük valószínűleg pont erre utal minimonológjában arról, „miféle dolog az, hogy manapság a táncosokat már szépen táncolni se hagyják”. A társulathoz nemrég leszerződött Horváth Nórát és Rusu Andort sem igen láttuk még hasonló színpadi helyzetben, hacsak nem akkor, amikor szólóikban bevillant valami, ami igazán rájuk jellemző (például Horváth Nórának néhány unikális mozdulata a Beatből). A francia származású Alexandra Llorens vagy a német Nora Ronge ellenben bármikor jöhetne beugrónak egy Hodworks-darabba, annyira a zsánerük.

Jessica Simet a Sunday-től már jókora utat járt be Hód Adriennel, és egyre fesztelenebbül mozog a Hodworks színpadi bestiáriumában, noha még nem tart ott, mint a nyitójelenetben a legváratlanabb testrészein úgy is, mint saját hangszerén hegedűvonóval játszó Molnár Csaba. Molnár talán a teljes magyar kortárstánc-szcénában a leginkább képes a színpadon a különböző énjei uralására; az ösztönlényét is bármikor, egyetlen másodperc alatt szabadon tudja engedni. Clown színpadi személyisége miatt könnyű őt kinevetni, vagy legyinteni rá, hogy tőle már aztán mindent láttunk, zsigerből hozza ezt a megosztó, vulgáris figurát. De bármikor tud törékeny és mély is lenni, vagy olyan metainformációkat átadni a mozgásával, jelenlétével, amilyeneket más talán sosem.

A Coexist – a Délibábhoz hasonlóan – strukturált improvizációval kísért anekdotikus részekből kezd építkezni, majd lemegy a hardcore, primordiális őrület szintjére, ami végül rendszerré szelídül. A végeredmény talán a címben megelőlegezett együttlétezés – ami önmagában egy dogma; póló- és bögrefelirat a teljes vallási, politikai stb. egyenlőségről –, de nem annak reprezentációja, inkább az esszenciája, minden agybajával és abszurditásával együtt. Ha a darabból kiérezhető picit frusztrált, picit sötét világélmény nem rímel a sajátunkra, kellő nyitottsággal akkor is át tudjuk érezni az előadók csalódásait, küzdelmeit. Bárhogy is legyen, ez fontos reflexiós alap a befogadónak arra nézve, milyennek éli meg a jelenét, tágabb környezetét.

Fotó: Jörg Landsberg

A húsznál is több jelenet, amelyeket a különféle szerepekben és kiegészítőkkel színpadra érkező táncosok előadnak, mint egy-egy feltartott középső ujj, beszól mindennek, ami „szent”, és ami nem az: a rasszizmustól a szexizmuson és az illemen át a vallási buzgóságig. Mindegyik jelenetet ajánlják valakinek vagy valaminek – ezek a kiszólások a csattanók a többnyire humoros-ironikus kis etűdök végén. Az előadók részéről több „személyes” üzenet is érkezik: „azoknak, akik nem hittek bennem”, továbbá „azoknak, akik zaklattak”. Meglehet, mindegyik üzenetnek van valós alapja (Horváth Nóra tényleg kapott zaklató üzeneteket, és jelenleg is nyomoz a német rendőrség az ismeretlen elkövető után, aki a brémai bemutató eredeti, vágatlan videóját feltöltötte egy pornóoldalra), de az univerzális kontextus miatt sokkal inkább úgy érezhetjük, a puszta kicsinyességet, szűklátókörűséget, sunyiságot gúnyolják.

Több tonna érzelem viharzik át a színpadon – Hód egyik specialitása, hogy roppant vegyes és szélsőséges érzeteket képes egymás mellé tenni, létrehozva a kódok különös, egyidejű ellentmondásosságát, ezáltal kibillentve a nézőt, és megkérdőjelezve magabiztos (?) értékítéletét. Ugyanezt a kompozíciós elvet alkalmazza a kiegészítőkkel is, például egy intellektuális eszmefuttatást vagy pszichoanalitikus vallomást neonrózsaszín strandpapuccsal és hasonló trash-elemekkel kombinál. Így az előadókat nézve valójában nem is a meztelenségük ejti zavarba a nézőt, hanem a totálisan disszonáns üzenetek. Egyben a saját belső reflexiói is, ha épp az ember(iség)ről kellene okosakat gondolnia, de fennakad a tekintete egy csillámos mellbimbótapaszon.

Máskor Hód a szexualitást és a bűntudatot keveri egy koktélba, vagy a kifinomult balettmozdulatokat teszi nevetségessé egy letolt gatyával. Az előadás egyik legkomplexebb, legdrámaibb jelenetében Nora Rongénak a művészi önkifejezés szent nevében egy ismeretlen koreográfus utasítására a Szűzanyát megidézve anyatejet kell facsarnia a melléből, mint egy kortárs Like a Virgin-parafrázisban. Madonna 1984-es dalához hasonlóan ez a jelenet rámutat arra, hogy a vallásos és a szexuális extázis között milyen vékony a határvonal. Mindezt úgy, hogy az előadók viselkedése nem expliciten szexuális, ők csak utalnak, hivatkoznak valamire: „az a rossz, aki rosszra gondol”.

Ahogy ezek a tömény, posztokhoz, tweetekhez hasonló statementek gyors egymásutánban sorozzák a közönséget, egyre kevesebb az idő és az energia megvizsgálni, megkérdőjelezni vagy akár elutasítani a nézőt érő impulzusokat. Nehéz nem a hatásuk alá kerülni, de valójában miért is kellene ellenkezni, szeretjük az anekdotákat, a rémtörténeteket meg annál inkább. A tét is egyre nő, ahogy egyre bicskanyitogatóbb sztorik jönnek elő, közöttük felbukkan néhány hommage (például Lábán Rudolfnak), illetve gondolatok a művészi szabadságról, önmegvalósításról, hierarchiáról. Bár egy percig sincs üresjárat a színpadon, a koreográfia eközben olyan „anyagtalanná” válik, akár egy vékony kapszula, vagy egy héj, amely a benne lévő tartalmakat csupán hordozza, hogy a hatóanyag minél mélyebbre kerülhessen, és ott fejtse ki a hatását.

Eszünkbe juthat ezen a ponton Pasolini alapműve, a Salo, avagy Szodoma 120 napja, a hatalmasok szórakoztatására előadott, különleges perverzitásokról szóló történeteivel, s az is, hogy a táncosok meztelensége a filmbéli fiatalokéhoz hasonlóan sokkal inkább függőséget, kiszolgáltatottságot jelez, mint szabadságot és önérzetességet. Így megint más szemmel figyelhetjük őket, és hallgathatjuk kvázi személyes vallomásaikat. Különösen miután közben a zenébe vegyülő „robothang” is parancsokat kezd harsogni az engedelmességről, a (társadalmi) megfelelés kényszeréről.

Egy újabb ellenpontozással itt épp szabadjára engedi a táncosait a koreográfus, lehet végre „szépen táncolni”, virtuóz szólókat bemutatni. Csakhogy addigra a lázadás vágya szétfeszíti az esztétikus kereteket, kitör belőlük az ádáz és az állati, megszűnnek a normák, kioldanak a józanság fékjei. Kész őrültek házát látunk, ahonnan már az ápolók is elmenekültek – ami megint hasonlít a Délibábra és a Sunday-re, de tovább megyek, Meg Stuart Violetjének dramaturgiájára is. Miután sikerül ezt az állapotot az elviselhetőség határáig (vagy azon túl annak, aki itt kiment) fokozni, elindulnak az interakciók az eddig „egyénieskedő” táncosok között.

Létrejönnek együttműködések, szerveződni kezd az eddig elemeire szétcincált, miniatűr társadalom. Ám ez nem egy utópisztikus, idealizált állapot, a táncosok egyszerűen megtanulnak úszni az árral, együtt élni a könyörtelenséggel. Talán mert alapvető emberi igényü(n)k, hogy megtalálják a kapaszkodókat, a kulcsot a környező világ megértéséhez. A túlélés és az elfogadás iránti vágy rákényszeríti őket arra, hogy egymásban is kapaszkodót keressenek. A jelenlegi helyzetben talán épp csak ennyi telik tőlünk, ilyen korcs koegzisztálás, miközben szép lassan haladunk a pusztulás felé.

Mi? Hodworks – Unusual Symptoms: Coexist
Hol? Trafó
Kik? Gabrio Gabrielli, Horváth Nóra, Alexandra Llorens, Molnár Csaba, Nora Ronge, Aaron Samuel Davis, Rusu Andor, Jessica Simet, Young-Won Song, Antonio Stella / Kreatív partner: Molnár Csaba / Jelmez: Anna Lena Grote / Zene: Gryllus Ábris / Dramaturg: Gregor Runge / Asszisztens: Andy Zondag / Művészeti konzulens: Szabó-Székely Ármin / Koreográfus: Hód Adrienn