Izgatottan vágtam neki a pucér fiúk felolvasásának, ami aztán másképp okozott csalódást, mint ahogy először gondoltam.

Fotók: Kállai-Tóth Anett

Esküszöm mindenre, ami szent, nem a meztelen férfiak kukkolása végett érkeztem elsősorban a Mozsár Műhelybe. Látok én ugyanis elegendő mennyiségű meztelen férfit más színházi előadásokban. A férfiak pucérsága talán annyira nem is hatja meg a nőket, mint fordítva van, minket ennél komplexebb dolgok hoznak lázba – gondoltam én, ám amikor láttam, hogy az első tíz sorban koncentrálódtak a nők és az utolsó sorokban a férfiak a nézőtéren, erősen elbizonytalanodtam.

Van ez a rossz társadalmi beidegződés, amellyel az elmúlt években kezdett el a közbeszéd érdemben foglalkozni, hogy a férfiak tekintete eltárgyiasítja a nők testét. Ennek közvetlen következménye az lett, hogy bár még mindig el lehet adni bármilyen terméket egy pucér nő képével, sokan már nem igazán tartják ezt ízlésesnek. A pucér férfiak felolvasása ezt a jelenséget hivatott viccesen kifigurázni, ám már az ötletet hallva felmerült bennem a kérdés: vajon értelmes válasz-e a felvetett társadalmi problémára azzal felelni, hogy a férfiak testét is jól eltárgyiasítjuk? Kérdésemben benne rejlik a válasz: egyáltalán nem. Ezért is örültem, hogy a három férfi színésznek végül nem kellett teljesen levetkőznie.

Fiala Borcsa írásaival a WMN.hu oldalon találkozhatott a szélesebb közönség. Ő az oldal főszerkesztője, és időről időre megjelennek itt novellái is. Kevés olyan szerző van itthon, aki úgy képes bulvárt írni, hogy azt nem érezzük ügyetlennek vagy túl felszínesnek, de Fiala Borcsa ilyen szerző. A színházi estére összeválogatott szövegei is ezt a képet erősítik bennünk, s bár időnként túlírtnak érezzük a mondatokat a barokkos kép- és jelzőhalmozások miatt, az egyes szám első személyű elbeszélők hangja mindig nagyon őszinte. És ami egyként tesz jót szövegnek és színháznak: Fiala Borcsának remek humorérzéke van.

Mivel az előadás elején felolvasott szövegben Simon Kornél Borcsa néven mutatkozik be, azt gyanítjuk, hogy egész este alanyi prózát hallunk, betekintést nyerünk az írónő életébe, mindennapjaiba. Ez valószínűleg részben így is van, ám ami fontos itt, az épp az általános: egy átlag magyar családanya történetét követjük végig, a napi szívásokat a gyerekekkel, a férjjel, az elvárásokkal és a feladatokkal, a logisztikával és a lelkiismeret-furdalással. A barátom, aki eljött velem megnézni a pucér férfiakat, mert rendes, kifejezetten felháborítónak gondolta, hogy az írónő nevetségessé és bagatellé teszi az olyan súlyos, nőket érintő problémákat, mint a fizetetlen otthoni munka, a karrier háttérbe szorítása vagy a bodyshaming. A helyzet ugyanakkor úgy áll, hogy egyáltalán nem az írónő teszi nevetség tárgyává ezeket a kínlódásokat, hanem az elbeszélő, és ez őrült nagy különbség. Adott egy értelmiségi nő, aki tudja, hogy sokkal több is járhatna neki az élettől, mint hogy a férje és gyermekei rabszolgája legyen. Ám mivel a helyzet mégis úgy alakult, hogy az lett, megpróbálja ezt viccekkel elütni. El sem tudom mondani, hányszor találkoztam már ezzel az attitűddel tágabb baráti körömben – nehéz ugyanis feloldani magunkban ezt a kognitív disszonanciazavart. Ezekben a poénokban valójában – és ettől nagyon jók ezek a szövegek – rengeteg a keserűség, sokkal több, mint amennyi a színpadon meg tudott jelenni ezen az estén.

És akkor rá is térek arra, hogy mi volt a valódi baj ezzel a felolvasással. Fiala Borcsa írásai nyilvánvalóan ezerszer hitelesebben szólaltak volna meg, ha nők olvasták volna fel őket. Ennek ellenére nagyon érdekes koncepció születhetett volna abból, hogy mégis férfiak tették ezt – ha lett volna a felolvasásnak bármiféle koncepciója a bulváros magamutogatáson és poénkodáson kívül. Talán, ha már három férfi jelent meg a színen, érdemes lett volna egy nőt felkérni rendezőnek, bár Böhm György irányításával végül is látleletet kaphattunk arról, mit gondolnak a valóságban férfiak a nők problémáiról: nagy adag semmit.

Ugyanis, amit a humorról, keserűségről meg a kognitív disszonanciáról írtam fentebb, annak a nyomát sem lehetett megtalálni a felolvasásban. Márfi Márk, Barna Zsombor és Simon Kornél harsányan, poéntól poénig olvastak, ami sok felolvasásnál talán működik, de itt erősen eltakarta a lényeget. Persze lehetett volna a férfiak érzéketlensége és magamutogatása is egy érdekes koncepció, ám a válásról szóló részekben, ahová a történet végül eljut, a színészek elkezdték komolyan venni az elbeszélő fájdalmát – így nyilvánvalóvá vált, hogy nem az írásoktól való távolságtartás volt a rendezői elképzelés. De nagyon fontos lett volna észrevenni, hogy a tragédia itt nem a válásnál kezdődik, hanem például annál a résznél – személyes kedvencem –, amikor az elbeszélő hosszan értekezik arról, miként fetisizálja a hotelekben elköltött reggeliket. Ebből ugyanis egyértelműen az derült ki, hogy számára az evés körülbelül az egyetlen élvezeti forrás a mindennapokban, és ez szoros kapcsolatba került egy másik szöveggel, amelyben az elbeszélő a mérlegre állva szorong túlsúlya miatt.

Különben nem tartom teljesen lehetetlennek, hogy négy férfi (rendező és színészek) hitelesen beszéljen a nők problémáiról egy színházi előadásban. Ám ez némi figyelmet, utánajárást, valódi érdeklődést és nyitottságot igényelne. És azt hiszem, ez lehetne a kitűzött cél társadalmilag is – minimális figyelemmel és informáltsággal sokat tudnának javítani a férfiak a nők életén – pucéran és felöltözve is.

Hol? Mozsár Műhely
Mi? Pucér fiúk olvasnak – Fiala Borcsa
Kik? Fellépők: Barna Zsombor, Márfi Márk, Simon Kornél. Szerkesztő, produkciós vezető: Megyeri Léna. Rendezőasszisztens: Nagy Viktória. Rendező: Böhm György