Járják a magyar nyelvű színházakat, dolgoznak a fővárosban, vidéken, határokon túl és innen. Évtizedek óta tevékenykednek együtt: maroknyi kis alkotócsapat, akiket Mohácsi János maga köré gyűjtött. Egyik legutóbbi munkájuk a Johanna, avagy maradjunk már emberek című előadás Szegeden. Hármójukkal, Mohácsi János rendezővel, Mohácsi István drámaíróval, Kovács Márton zeneszerzővel Proics Lilla beszélgetett. Az előadásról négykezes kritikát terveztünk, ami azonban a járvány okozta veszélyhelyzet miatt már nem valósulhatott meg.

Jelenet a Johanna, avagy maradjunk már emberek című előadásból. Fotók: SZNSZ/Kelemen József

Proics Lilla: Miért érdekelt benneteket a Johanna?

Mohácsi János: Ez volt a szegedi színház kérése. Mi igyekeztünk mozdítani ezen, de ők ezt szerették volna. És ők a saját motivációikban nyilván kompetensek – biztosan tudják, miért ragaszkodtak a szűzhöz.

PL: Ezek szerint nem akartátok ezt. Miért?

Mohácsi István: Nem láttam benne a klasszikus formát, illetve már az elején tudja mindenki, mi lesz a vége, hogy a kislány jó, és hozzá képest mindenki más csak gonosz. Úgy éreztem, én erre nem tudok megoldást.

PL: Amit mondasz, érvként nem áll meg egy ilyen helyzetben? Vagy nincs mód arra, hogy erről érdemben lehessen vitázni?

MJ: Ideálisabb esetben nyilván van rá mód, de az a kellemetlen helyzet alakult ki addigra, hogy ők ezt már meghirdették a programban. Így már csak az maradt, hogy meg kell oldanunk valahogy. Nekem az jutott eszembe lehetséges útként, hogy legyen olyan abszurdszerű, mint annak idején a kaposvári Tom Paine.

PL: Mennyire tipikus egy ilyen helyzet, hogy elvileg ugyan alakíthatók a felkérések, de inkább az a jellemző, hogy kaptok egy anyagot, amivel dolgoznotok kell, miközben lehet, hogy van, ami titeket is foglalkoztatna? Ebben a szabadúszó-létben kevésbé lehet a saját művészi kíváncsiság az iránytű?

MJ: Jó esetben van megrendelés, rosszabb esetben nincsen. Olyan is van, hogy kifejezetten ahhoz ragaszkodik a megrendelő, ami már volt egyszer. Van, aki retteg attól a hosszú és beláthatatlan folyamattól, aminek a végén megszülethet valami új.

PL: Ti hárman nagyon régóta és számtalanszor dolgoztatok együtt. Más volt-e ez a folyamat az együttműködés szempontjából? Változott-e az évek során, és ha igen, miben?

MJ: Nem tudom, változott-e. Egyébként pedig minden munkában más és más. Most Isó (Mohácsi István – a szerk.) például sokkal többet írt, mint szokott, mert nekem ez most nem ment. Márton pedig dolgozott szépen, ahogy szokott.

Kovács Márton: Általában és most is Janóék után megyek: ők tesznek ajánlatot, ők vetik fel az alapötletet – amiben nyilván az is meghatározó, milyen kondíciókról szól az adott megállapodás. Amikor olyan előadáson dolgozunk, amit már színre vittünk korábban, akkor ahogy Janóék, én sem mutatom meg a zenészeknek a felvételt, hogy azzal tanítsuk be – bár ez bevett nemzetközi gyakorlat –, hanem még közösen dolgozunk rajta, hogy tovább gondolhassuk. Én ezt azért is szeretem, mert így arra is rá vagyunk kényszerítve, hogy megvizsgálhassuk egy bizonyos távolságból, mire jutottunk – és megláthatom, amit annak idején nem vettem észre, de újragondolva már tovább tudom fejleszteni. A szituációkhoz alkalmazkodom, és mivel mindhármunknak nagy kedvence az élőzene, így mindig igyekszünk ennek a feltételeit megteremteni. Attól függetlenül, hogy Jánosnak jó zenei ötletei és elképzelései szoktak lenni, én nagyon nagy szabadságot kapok. Az szokott korlátot szabni, hány zenészt lehet foglalkoztatni.

MJ: Minden évben eggyel kevesebbet.

KM: Nálam még további szempont, hogy be lehet-e vonni színészeket a zenélésbe – ami persze nemcsak a színészek zenei képességein múlik, hanem az előadás formáján is.

PL: Mennyire határozza meg egy próbaidőszak munkáját, hogy mindig másfajta munkához szokott, másra kondicionált színészekkel dolgoztok? Hogyan volt ez most Szegeden?

MJ: A legnagyobb akadály az idő szűkössége volt, ráadásul a színház próbarendjének egészébe kellett illeszkedni, ami további nehézségeket okozott. És mondom, íróilag én sem futottam nagy formát, úgyhogy a legkevésbé sem a színészek kondícióival volt probléma. Minimum három hét kellett volna még – tehát nagyon sok idő hiányzott.

PL: Milyen zenei motívumokból dolgoztatok?

KM: A színházi forma a már emlegetett Tom Paine volt, amit én hálistennek még láttam Kaposváron, illetve Jánosnak volt egy olyan gondolata, hogy ebben az előadásban valami lüktetésnek kellene végig zakatolnia. Egyébként is az ütősökbe lehet legjobban belevonni egy társulatot – úgyhogy ez adta magát. Azt sajnos el kellett vetni, hogy az Úr hangján kívül legyen énekbeszéd. Aztán elkezdtünk próbálni a megszokott módon. Ebben a ritmikus hömpölygésben voltak olyan lezárások, amelyeket elneveztünk tusnak, és azokból próbáltam rendszert csinálni, hogy így épüljön valamilyen zenei szerkezet. A muzsikusokat illetően nekem minimális helyi ismeretem volt, úgyhogy egy csellista kolléganő segítségével találtam meg az ütős Vígh Istvánt, és rajta keresztül még egy fúvóst, Préda-Kovács Zsoltot. Móser Ádámot pedig innen vittük magunkkal – pont az idő rövidsége miatt is, hogy most ne induljunk olyan messziről. Ádámmal nagyon szeretek zenélni, őt mindannyian fantasztikus muzsikusnak tartjuk, aki otthonosan érzi magát egy ilyen munkafolyamatban, ami persze nem azzal indul, hogy mindenki megkapja a kottát. Sokszor meg sem kellett kérnem arra, hogy legyen kedves, segítse a színészeket, mert volt olyan figyelme, hogy magától is megtette.

MJ: Valóban csodálatos ember, pontosan érti, hol és miben van.

PL: Rólad sokan azt tartják a szakmában, hogy te vagy az a rendező, aki a legtöbb embert tudja mozgatni színpadon úgy, hogy közben az a tömeg felismerhető, figyelemre méltó alakokból áll. Itt ugyan nem volt hatalmas sokaság, de ennek az előadásnak is része volt ez a bizonyos tömeg. Mit gondoltatok róluk?

MJ: A tömeg egy ideig csak formai kérdésként jelentkezett, hiszen képletesen is mást jelent mondjuk Orléans ostromakor vagy az előadás elején, illetve a végén, amikor személyessé válik. Nekem ezzel mindössze annyi volt a dolgom, hogy mindent minél fogyaszthatóbbá és hatásosabbá tegyek a néző számára, hiszen a tömeg esztétikája csak akkor alakult ki, amikor az előadás már elkészült. Én annál sokkal jobban szeretem a színpadot, minthogy előre kitaláljam a szegedi társulatnak, hogy ők majd milyen tömeg legyenek.

PL: Tehát nyitott volt a színészek számára, hogy alakítsák magukat tömegként.

MJ: Persze, hiszen rengeteg jó hozzászólásuk volt, és nemcsak tartalmilag. Abban voltak eltérések, mennyire akartak részt venni ebben – de ez így van szinte minden társulatban: van, aki a kezét-lábát töri, más meg csak kívülről szagolgatja ezt a fajta munkát. De ez nem probléma, mert nagyobb terhet tudunk rakni arra, aki borzalmasan jól melózik. Ezt Isóval konkrétan meg szoktuk beszélni, az ilyen színészeknek több szöveget szokott írni.

PL: Ahogy lenni szokott, ebbe a munkába is érkeztek fordulatok, helyzetek korábbi előadásokból: nekem a Csak egy szög többször is beugrott.

KM: Igen, a Csak egy szög egyik alaplüktetése szándékoltan van benne ebben a munkában, amit én nem önismétlésnek gondolok, hanem úgy találom, hogy ebben az anyagban is megtalálta eleven helyét, többet vagy mást mond, hozzátesz az egészhez, ami által egy újabb árnyalatát tudja annak a valaminek megmutatni.

MJ: Mark Twain azt mondja, már mindent leírtak a világon. És már mi is nagyon sok mindent leírtunk, amiből viszont akkor használunk, amikor akarunk, vagy amikor nem jut eszünkbe más, vagy amikor azt szeretném, hogy örülj neki. Illetve ha egyébként is folyton használunk vendégszövegeket, akkor miért pont a saját szövegünk legyen kivétel? És visszatérve a Marci által mondottakra: a Csak egy szög második fináléjában valóban doboltak, de a Johannának a dobolás a nyelve, a megszólalás lényegi módja. Persze a Tom Paine vagy a radnótis Egy piaci nap nélkül nem tudtuk volna a Johannát megcsinálni, mert ha nincsenek ezek a kalandok, akkor nem értenénk ehhez a módszerhez.

PL: Mi lett izgalmas menet közben ebben az anyagban?

MI: Én csak olyan jeleneteket akartam írni, amelyek megélnek a színpadon.

MJ: Már az elején megbeszéltük Isóval, hogy nem fogunk historizálni, hiszen az a korszak, leszámítva a kutatóit, a legtöbbünktől nagyon messze áll, a történet meg számomra nem sokban különbözik a Karinthy-féle Barabbás sztoritól. Nem voltak vágyaim, hogy megmutassam a korabeli Franciaország családi és egyházi viszályait, így fogtunk neki. Isó azt mondta, hogy a végére a fagyiról szeretne egy boldog finálét, aminek írt is egy nagyon jó formát, és már a bevezető szövegekkel indultunk el próbálni. Én sötétebben fejeztem volna be, ha saját kútfőből dolgozom.

PL: Johanna alakja újszerű volt, legalábbis nem jellemző az előadásaitokra, hogy ennyire egyetlen figura köré épüljön minden és mindenki.

MI: Próbáltam beleépíteni más alakokat is, például szerettem volna, hogy legyen benne egy hozzá közelálló férfi, de a darab ezt ledobta magáról. Aztán a bátyám csempészett bele egy finom kis jelenetben a királlyal egy olyan szálat, amibe sok minden belefér, de ennél többet nem engedett az anyag.

PL: A velencei kalmárban, a miskolci előadásotokban több hangsúlyos alak van, és Görög László rendkívüli módon beleerősödött abba a szerepbe.

MI: Ott eleve több szál van.

MJ: Illetve az a darab szociológiailag sokkal pontosabb. Arról, hogy mi folyik egy antiszemita társaságban, vagy az utcán egy ilyen társadalomban, van fogalmunk és közvetlen tudomásunk. De a Johanna, amiből ez hiányzik, jóval képletesebb, és ahogy Isó mondja, más a szerkezete. Ez a kislány meg megy stációról stációra, amelyeket még a többi szereplő se nagyon köt össze.

PL: Mindig más és más társulatban dolgoztok, és a ti állandóságotokhoz kapcsolódnak újabb alkotók. Hogyan működik ez?

MJ: A poklok poklát élik, mert nagyon későn kapnak írott anyagot a kezükbe, és nagyon bírom, hogy Remete Kriszta és Khell Zsolt mégis képes így dolgozni. Zsoltnak elég például azt mondanom, hogy Johanna-sztori lesz Tom Paine-szerkezettel, és Mártonék is ott lesznek benne: ő képes ezzel elindulni. Azt is kértem, hogy később ne legyen változás, mert a vidéki műszakok ma már olyan leterheltek, hogy alig lehet rájuk számítani, még akkor is, ha vannak köztük szentek. A menet közben felmerült igényekre pedig azonnal reagálnak, és gyorsan igazítanak, ahogy szeretnénk.

PL: Azt képzelem, hogy a zenészek jól megértik egymást, de így is nagy kihívás lehet egy ilyen speciális helyzet, amikor a színpadon kell lenni.

KM: Nagyon sokféle zenész van, de a két szegedi muzsikussal irtó szerencsénk volt, mert bár nekik is voltak nehezebb pillanataik, úgy tudtak becsatlakozni, hogy közben rengeteget segítettek zeneileg is. Egyébként mindkettőjüknek volt színházi előélete, és amikor mondtam nekik, hogy nem lesz kottaállvány, nem estek nekem, hanem fogták, megtanulták kívülről, amit kellett. Ahova pedig visszajárunk, ott kialakultak már zenész-kapcsolatok, illetve tudom, kinek lehet szólni. Miskolcon vegyes volt, hogy kivel tudtam magam megérteni és kivel nem, de mivel így alakult az életünk, azt is meg kell tanulnunk újra és újra, hogy miként alkalmazkodjunk az adott körülményekhez. Az a fajta állandóság, ami volt, már több mint tíz éve nincs.

PL: Mennyire megterhelő ez az állandó mozgás, hogy mindig új helyen és új helyzetben kell dolgozni? Kívülről nézve kiszolgáltatottságnak tűnik, hiszen a felkérések nem mindig esnek egybe azzal, ami titeket érdekel. A praktikus része is megterhelő tehet.

MJ: Az is.

KM: Gyerekkoromban világutazó akartam lenni, aztán ez lett: eleinte Pécs és Kaposvár között ingáztam, majd Pécs, Budapest, Kaposvár közt, most pedig Szombathely, Kecskemét, Miskolc és Szeged – tágul a kör. Különben az van, amit János mond: fárasztó.

PL: Mennyire lehet alakítani a meghívások feltételeit?

MJ: Gyakorlatilag nem nagyon. Egy nagy színház próbatáblája olyan, mint a Titanicnak a jéghegy, amit hiába is igyekszik az ember kikerülni. A név, a tekintély, a kor persze számít, hogy nem löknek úgy félre, de technikailag nem sok hatásunk van – jó esetben sikerül olyan kompromisszumot kötni, amiben már lehet dolgozni. Most sem tudtunk sokat változtatni, és gyalázhatnám a próbarendet, de végül én mentem bele abba, hogy ilyen rövid legyen a próbaidőszak. A kísértés nagy volt, hiszen még soha nem rendeztem ebben a színházban. És az ezt követő miskolci bemutató szorított – ami már nem szorít, mivel nem lesz. Én voltam az – ahogy a darabban mondjuk –, aki más lábával rugdalta a sündisznót: mindenkit én rángattam bele. De most már örülök, hogy így alakult, mert ki tudja, mikor készült volna el ez az előadás, illetve én tudom: soha.

PL: Mit láttok a ti perspektívátokból, mi változott az utóbbi tíz-húsz-harminc évben a színházakban?

KM: A lányom többet jár színházba, neki nagyobb a rálátása, de az ő beszámolóiból is úgy érzékelem, hogy az élő zene sok helyen fontos, sokan akarnak kezdeni vele valamit. És ez nagyon jó, de kérdés, hogyan lehet ezt finanszírozni. Ahhoz képest, hogy Kaposváron a színháznak volt egy zenekara, amit akkor mindenki nagyra értékelt, miközben természetes adottságnak is vett – most milyen óriási dolog lenne egy nagy zenekar! Még a Jordán és az Alföldi vezette Nemzetiben is így dolgoztunk. Igaz, az is akkoriban történt, hogy amikor elhívtak hangfelvételre egy brácsással együtt egy Magyar Színházban készülő előadás kocsmajelenetéhez, és szerettünk volna még egy bőgőst magunk mellé, arra ott már nem tellett a költségvetésből. Egyetlen alkalomra sem. Pedig a színháznak gyakran fontos része az élőben megszólaló hangszer – mert ez a műfajhoz tartozik, ahogy világszerte is látjuk.

MI: A próbaidőszakok nagyon lerövidültek, állandósult, hogy egy nagy volumenű előadást is mindig kevesebb ideig lehet próbálni, mint amennyire szükség lenne. Amit annak idején Kaposváron tanultam, most már nem lehetne megtanulni, mert már sehol nincs idő úgy dolgozni. Biztos vagyok benne, hogy a Johanna még jobb lehetett volna, hogyha másfélszer annyi időnk lett volna rá.

MJ: A Tom Paine első próbaidőszaka, ami alatt a négy és fél órás első felvonás elkészült, négy hónap volt, az egészet egy évad alatt fejeztük be. Azt az éteri állapotot, ami akkor volt, nem tudom, hogyan lehet visszahozni, vagy még inkább odaajándékozni egy fiatalembernek, aki most kezd színházat csinálni… Egyértelmű, hogy ilyen szempontból már a rendszerváltás sem volt sikertörténet. Megszűntek a tájelőadások, ami a legnagyobb bűne az összes kulturális kormányzatnak. Azok a kultúrházak, például Nagykanizsán, Siófokon vagy Komlón, ahol potenciális nézők voltak, és bár állami támogatásból, de meg tudták hívni akár a kaposvári társulatot, úgy múltak el, mintha sosem lettek volna. Az újabb társulatok, például a szombathelyi soha nem is jártak már tájolni, nincs mozgásterük, csak a városi közönségükre számíthatnak. Ilyen szempontból nagyon rossz irányba megyünk, hiszen ez egy kicsi ország, ahol nincs széles keresőképes réteg a kultúrára, ezért az államnak kutyakötelessége támogatni a kultúrát. És nem azt, amit ő jelöl ki kultúrának, hanem amit a szakma hoz létre. A nagy mozgásokra nem látok rá – lehet, hogy húsz év múlva a pingvinek lepik el a kontinenst.